Még a bevált holokausztoktatással rendelkező iskolák tanárai is vonakodhatnak attól, hogy túl közel kerüljenek a holokauszttal kapcsolatos nagy kérdésekhez. Széles körben elterjedt, de ki nem mondott félelem, hogy érzéketlennek, sértőnek, vagy ami még rosszabb, antiszemitának fogják hívni őket – írja Luke Berryman a Jewish Telegraphic Agency oldalán.
„Hé, lenne egy kérdésem…” Ezzel kezdődött az e-mail, amelyet nemrég kaptam egy középiskolai tanártól – kezdi Berryman.
Azt szerette volna tudni, hogy a nácik valóban használtak-e zsidó foglyokból kiolvasztott emberi zsírt a szappanok készítéséhez. A tananyag, amit kapott, azt mondta, hogy igen. Kételkedett az állításban, de túlságosan félt megkérdőjelezni.
A válasz: nem, nem használták.
A tanárnő a beszélgetésünk során még több tananyagot osztott meg velem. A „szappanmítosz” mellett számos apró, de jelentős tárgyi tévedés volt bennük: kronológia, helységnevek, áldozatok száma. Hamarosan rájöttünk, hogy a holokausztoktatás az ő iskolájában is, mint országszerte sok más iskolában, átdolgozásra szorul.
Egy nemrégiben készült tanulmány kimutatta, hogy a holokauszttal kapcsolatos ismereteink egyre csökkennek. A Z-generáció tagjainak többsége nem tudja, hogy a népirtás során 6 millió zsidót gyilkoltak meg, és a megkérdezettek fele egyetlen koncentrációs tábort vagy gettót sem tud megnevezni. Mindeközben az antiszemita incidensek száma egyre nő.
Az egyik első dolog, amit tehetünk a helyzet javítása érdekében, hogy kiirtjuk a mítoszokat a tanterveinkből. Az órai anyagokat is naprakészen kell tartanunk, mert a holokauszttal kapcsolatos ismereteink még mindig fejlődnek, de az ilyen változások nem mindig jutnak el a tantervekbe és az iskolákba.
Ez részben annak köszönhető, hogy a holokausztoktatás jelentős részben támaszkodik a popkultúrára, és nagyvonalúan használja a tényeket és a fikciót szándékosan összemosó műveket. Az iskolák általában olyan könyveket és filmeket választanak, mint a „Schindler listája”, „A csíkos pizsamás fiú” stb. Ezek a művek azonban a holokausztot macska-egér játékként, a zsidókat olyan tömegként kezelik, akik gondolkodás nélkül mentek a halálba, a túlélés pedig csupán hozzáállás kérdése volt.
Az ellenállás bemutatásának beemelése a tananyagba az egyik módja a probléma megoldásának. Láttam, ahogy a diákok viszonya a témához megváltozott, amikor szóba kerültek az auschwitzi, a sobibori és a treblinkai felkelések, vagy olyan ellenállók, mint Alexander Pechersky és Zivia Lubetkin.
Egy másik lehetőség, hogy a holokausztot a náci Németország „elfelejtett áldozataival” (romák, szintik, melegek, szellemi és testi fogyatékossággal élők és a szlávok) együtt tanulmányozzuk, ahogy Richard J. Evans történész is nevezi őket.
Holokauszt-oktatóként a leggyakoribb kérdés, amit a gyerekek feltesznek nekem: „Hogy a zsidók miért nem álltak ellen?” A mítosz, hogy a zsidók „bárányként” meneteltek a halálba, mutatja a kortárs holokausztoktatás minőségének az elégtelenségét. Arra is magyarázatot ad, hogy miért hajlamos sok fiatal félvállról venni a holokausztot. Az ilyenfajta tudatlanság pedig közömbösséget szülhet, és ahogy Ian Kershaw történész mondta, a közömbösség volt az, amely kikövezte az Auschwitzhoz vezető utat. Hitler a Mein Kampfban azt írta, hogy a nácik soha nem toboroznának tagokat a „gondolkozás nélküli tömegből”, tudta jól, hogy a közöny jobban elősegíti az antiszemitizmus előretörését, mint a fanatizmus.
A gyűlölet elszabadulását lehetővé tevő közömbösség veszélye ma is ugyanolyan sürgető, mint Németországban az 1930-as és 1940-es években. Ezért is kell mindenhol prioritásként kezelni a holokausztoktatás színvonalának a javítását – zárja gondolatait Berryman.
