A Pegazus és a Menóra találkozása a magyar ellenzék boncasztalán

Triesztben élő, nyelvész végzettségű vállalkozó

A Pegazus-ügynek igen sok szála vált és még válik majd ismertté, és további értelmezéseket megalapozó fejleményei lesznek. Ezért a technikai részletek ismerete híján és a megjelent hírekről  szóló szakmai értékelésekre várva még az alkalmazás jogi kereteinek ismeretében sem alakítható ki valójában semmilyen hiteles kép sem.

Amit eddig tudunk, annak alapján egy valami állítható biztosan: a vélelmezett eseménysor (szándékosan nem írom, hogy „az ügy”, mert nem tudható, van-e ügy és az miben áll) annyira komplex, annyi motiváció és szereplő ismerhető fel benne illetve képzelhető hozzá, hogy a közvélemény és a véleményformálók számára soha nem fog egyértelműen és közérthetően megfogalmazható módon kiderülni, hogy valójában mi történt, milyen jogi és műszaki keretek között valósult meg, ki a felelős, ha van, a történésekért illetve azért, hogy a híradások éppen most és éppen így jelentek meg a tárgyban.

Ez a véleményformálókat természetesen nem zavarja a közvélemény formálásában, sőt, a politikai kommunikáció éppen az ilyen áttekinthetetlen ügyeket alkalmazza a legszívesebben  a tényleges eseménysortól független politikai üzenetek megfogalmazására, politikai identitások erősítésére, politikai ellenfelek befeketítésére és leküzdésére.

A tényállásról itt csak annyit, hogy az  „Amnesty International” nevű politikai nyomásgyakorló szervezet mindenesetre azt állítja, hogy nem is biztos abban, hogy a Pegasust egyáltalán használták-e (abban az összefüggésben, ahogy azt a sajtóhírek tálalják).

Az igazság az, hogy az Amnesty sohasem mutatta be „NSO Pegazus Kémszoftver Lista”-ként ezt a felsorolást, bár a világ médiumainak egy része esetleg így tett. Az Amnesty és a tényfeltáró újságírók illetve azok a lapok, amelyekben ők dolgoznak, a kezdetektől teljesen egyértelmű megfogalmazásban világossá tették, hogy ez a felsorolás ’az NSO vásárlóit érdeklő  telefonszámokként megjelölt számok listája’, ahol vásárlókon a világ számos kormánya értendő” – olvasható a szervezet nyilatkozatában.

Az Amnesty International a fenti homályos körvonalú lista kapcsán és a fel (nem) tárt tényektől függetlenül, ezután természetesen az izraeli kormányt marasztalja el, valamilyen megtisztelőnek látszó, valójában sanda „high expectations bias” alapján, azaz azon az alapon,  hogy Izraelnek az Amnesty magas mércéje szerint, milyen általános emberjogi szempontokat kellett volna alkalmaznia a nem ismert módszerrel, és nem ismert számú berendezésen működő kibernetikai felderítő eszköz, nem ismert feltételekkel történő értékesítési engedélyezése során.

Ebből is jól látható, hogy ez alkalommal is az történik, hogy a részleges információk csak egy politikai üzenet valójában másodlagos érdekességű vivőanyagai, és a vélelmezett eseménysor tálalása válik a fő üzenetté, függetlenül attól, hogy a „tényfeltárás” milyen igazolt eredményekre (nem) jutott.

Hogy az Amnesty International az előadásmódját mindenképpen Izraelre fókuszálja, negatív előjel volt, afelől nem lehetett kétség. Nekik ez az üzleti modelljük és politikai agendájuk egyik oszlopa.

Ami figyelmet érdemel, az az, hogy az egykori szerepe alapján ma is főáramú jelzőt viselő média és olyan periférikus szereplők, mint egyes – mindeddig nem szükségszerűen anticionista vagy egyébfajta  antiszemitizmusban utazó magyar ellenzéki politikusok miért követik ezt a fókuszáltságot, annak ellenére is, hogy a politikai üzenetük és a várható politikai hasznuk szempontjából ez nem tűnik értelmes döntésnek, hiszen ezzel kénytelenek – ezirányú megalapozott támadásokat kiváltva és a fő csapásirányról elterelve a figyelmet –  anticionista jellegű antiszemita felhanggal felmutatni azt a lényegi üzenetüket, amely szerint a magyar kormány titkosan és jogtalanul lehallgatott (volna) különböző ellenzéki és egyéb közéleti szereplőket.

És míg az ellenzék korábban az erre irányuló közvéleménykutatások teljesen mást mutató eredménye ellenére sem szűnt meg sulykolni, hogy a kormány egyébként és más okok miatt valóban kifogásolható Soros-ellenes kampánya Soros „zsidós” arca vagy valami hasonló miatt tömegesen antiszemita indulatokat gerjeszt, most ekkora ziccert ad…  Mire jó ez nekik? Vagy egyáltalán: jó ez nekik? Vagy egyszerűen csak ennyire fogalmatlanul és vakon követik az övéktől eddig teljesen különböző politikai agendában utazó nemzetközi nyomásgyakorló szervezeteket és médiumokat?

De lássuk, mi is valójában az az „értelmezési keret” nevű jelenség, melynek működését e példán különösen jól érzékelhetjük…

A politikai kommunikáció legfontosabb mozzanata valójában jóval a megjelenő szöveg megfogalmazása előtt történik. Ez perig az értelmezési keret meghatározása: azé a fogalmi és képi koordinátarendszeré, amely a befogadó előtt közvetlenül nem jelenik meg, de – éppen ezért – a tudatos kontroll számára csak olyan figyelemmel és erőfeszítéssel érhető el, amely jelentősen meghaladja azt figyelmet és erőfeszítést, amit az átlag befogadó a hírfolyam olvastán erre fordítani hajlandó vagy képes.

E tekintetben a Szél Bernadett és a Mindenki Magyarországa Mozgalom – Márki-Zay Péter neve alatt megjelenített verbális illetve képi mémek igazi cukorfalatok. Szél Bernadett FB-bejegyzésében  az izraeli kormányról egy izraeli magánvállalkozásra asszociál, mint olyanokra, akikkel nem jó egy gyékényen árulni. E két szereplő közös ismertető jegye az izraeliség. Majd konklúzióként megjegyzi: „Régóta tudtuk: madarat tolláról, kormányt barátjáról.”

A Mindenki Magyarországa – Márki-Zay Péter néven megjelent fotó képi mémként még sokkal ütősebb.

Teljesen mindegy, hogy egyébként egy bilaterális találkozó  zászlókkal és címerrel feldíszített hátterében készült képből vágták-e ki, amelyen a két ország zászlói a szokásos protokoll szerint egymás mellett szerepelnek,  illetve ezeket a képeket felhasználó montázs-e, a lényeg, hogy a kép és szöveg üzenete szerint  bűnös figura mögül a kivágással két szélső piros színfoltot meghagyva eltűntek a magyar nemzeti színek, és így Orbán kizárólag a zsidó állam és a zsidóság nemzeti és vallási jelképeinek háttere előtt állva egyedül jelenik meg, lesütött szemmel. A megjelenítés képi mémként sűríti magába a sugallatot, mely szerint a lemondásra felszólított politikus és bűnös mesterkedései mögött valójában a zsidó nemzet és állam áll.

De lássuk, mi valójában az Amnesty International, a Citizen Lab és a Forbidden Stories nevével fémjelzett – és az egykor „mainstream” média által széles körben és szűk tárgyi tartalommal terjesztett – történet Izraelre vonatkozó értelmezési kerete?

Az értelmezési keret kialakításában részt vevő úgynevezett emberjogi szervezetek (valójában nagyon erős saját politikai agendát érvényesítő és hatalmi viszonyokat befolyásoló, de az általános közjó ingyenes és önzetlen szolgálatára mint küldetésre hivatkozó politikai érdekérvényesítő és nyomásgyakorló csoportok) az Izrael-tematizációt régóta és nyilvánvalóan elfogultan alkalmazzák a konkrét politikai céljaik előmozdításán túl identitáselemként is.

Hogy ezeknek a csoportoknak a tematizációjában a szoftver izraeli gyártója és az izraeli exportengedélyezési eljárás került a középpontba, az nem meglepő, sőt alighanem a fő csapásirányt jelzi, de ettől más céltételezésű politikai aktoroknak még nem kellene bedőlni ennek.

Izraelnek ugyanis  nem kötelessége és nem feladata a világdemokrácia és a globális emberi jogok védelme.

Ez mindenekelőtt az ENSZ, ezen belül az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa  és például az EU feladata lehetne, amelyek azonban ehelyett a legszörnyűbb despoták kooptálásával illetve „narratívájuk” felkarolásával és megszállottnak tűnő, de valójában a despoták érdekeit szolgáló kiszámított és következetes, nevetségesen aránytalan Izrael-gyalázással tevékenykednek a kizárólag Izrael elítélésre rendszeresen megrendezett gyűléseiken és azokon túl.

A megkülönböztetés nélkül civil célpontokra irányított, bizonyítottan és szándékosan iskolák és kórházak mellől kilőtt gázai rakéták mindegyikében pedig egészen konkrétan benne van az EU adófizetőinek pénze és a mainstream sajtó megrendelése.

Ha az emberi jogok globális érvényesülése szívügye valakinek, alighanem ennek a helyzetnek a megváltoztatásában lehetne tevékenykednie: milliárdnyi ember jogainak érvényesítését mozdítaná elő.

És bár egyelőre még azt sem tudjuk, hogy mely országoknak és milyen feladatokra illetve feltételekkel engedélyezték a kibernetikai felderítő eszköz exportját és hogy a használat során milyen információk kerültek vissza az izraeli vállakozáshoz, illetve esetleg az izraeli biztonsági szervekhez, azt általánosságban megállapíthatjuk, hogy az izraeli kormány nyilvánvalóan igyekszik a számára a terrorelhárítási együttműködésen túl is stratégiailag és biztonságilag fontos, illetve a nemzetközi szervezetekben támogató szavazatokat leadó államok irányában gesztusokat gyakorolni, és őket a tágan értelmezett biztonsági érdekeik érvényesítésében segíteni.

Ha végignézzük az exportengedélyek címzettjeit, valójában valamennyi ország különböző formában beleillik ebbe a sémába, talán Mexikó csak közvetve, amennyiben lényegében csődöt mondott államként nem képes megfékezni az Egyesült Államokba irányuló drog- és emberkereskedelmet és a drogkartellek napi gyakoriságú tömegmészárlásait. Lehet, hogy absztrakt felfogás szerint emberi jogokat sértve, de valószínűleg ennek a helyzetnek a kezelésére (is) veszi igénybe a kibernetikai felderítés eszközeit.

India régóta afféle csendes félig meddig-szövetségese Izraelnek a Szovjetunió által máig tartóan fertőzött „el nem kötelezettek” között. Az érintett arab államok az Ábrahám Egyezmények célzottjai és a normalizációs folyamat nyílt vagy fedett szereplői.

A volt szovjet -isztánok az Obama és követői által  „helyzetbe hozott” Irán ütemezett atomfegyverkezesének megakadályozásában vagy lassításában és általában az iszlám világgal fenntartandó kapcsolatok építésében játszanak létfontosságú szerepet.

Togo és Ruanda különböző mértékben, részben követségek Izrael fővárosában történő nyitásával, illetve egy Izrael részvételével szervezett (de végül a progresszív béketábor által sikerrel megtorpedózott) összafrikai konferenciával igyekezett Izrael legitim afrikai jelenlétét előmozdítani.

Magyarország pedig ismert módon gyakran szavaz a terrorklánokat gazdaságilag és politikailag támogató nemzetközi szervezetekben a többnyire abszurd vagy elfogult határozatok ellen. Ezzel egyébként – függetlenül a magyar kormány aktuális céltételezésétől – hosszabb távon egyebek mellett a terrorklánok által túszul ejtett arab népesség szabadságjogait is előmozdítja.

Az nem Izrael hatásköre, hogy egy EU- és Nato tagország belső viszonyait megváltoztassa, vagy a mindenki által legitimnek elismert magyar kormány nemzetközi megállapodásokban vállalt kötelezettségeinek érvényességét és így jogi státuszát kétségbe vonja.

Mindeközben – nem említve itt a számos vélhetően szintén szerepet játszó háttérfolyamatot, így a kibernetikai felderítő eszközök terén fennálló konkurenciát, a Biden-kormány új biztonságpolitikai irányait, a Netanyahut felváltó új izraeli kormány megalakulását és egyebeket – azt még hozzátehetjük a kép további árnyalására illetve élesítésére, hogy Snowden, aki tevékeny szerepet játszott a nyugati világ  elhárítási kapacitásainak lerombolásában, s ma az ezáltal jól megérdemelt oroszországi tartózkodását élvezi, Moszkvából szólít fel arra, hogy  magáncégeknek tiltsák meg kibernetikai felderítő eszközök forgalmazását. Ezzel így tevékenyen járul hozzá ahhoz, hogy megteremtsék az orosz és kínai monopóliumot e fegyvernemben is…

A nagy játékosoknak ebbe a darázsfészkébe „egyes magyar ellenzéki szereplőknek” a számukra valójában fontos politikai üzenetet elnyomó és eltorzító primitív anticionista megjelenési formájú antiszemita üzenetekkel és asszociációkkal belenyúlni pedig valószínűleg inkább ostobaság volt, mint sanda üzenet, hacsak – én egyelőre nem szeretném ezt hinni –  a jelenség a nemzetközi színtéren egyre erősödő és ma már az érintett szervezetek illetve független megfigyelők által is elismert – de ettől függetlenül is nyilvánvaló – baloldali és „mainstream” antiszemita trendbe simulás előjele.

Szombathy Pál: „nem minden civil szervezet az, aminek látszik”

A világsajtóban nagy hullámokat verő Pegasus-botrány magyar vonatkozásainak hisztérikus túldimenzionálása kapcsán több hazai véleményformáló is megpróbál józan mértéktartásra inteni.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.