A napokban a „kémbotrányként” emlegetett Pegazus-ügyről keringenek a hírek a világsajtó hasábjain, melyet sokan immár gránitszilárdságú bizonyítékokkal alátámasztott történetként kezelnek, miközben az ügy még csak napokkal ezelőtt robbant ki, és semmiféle hathatós nyoma nincs annak hogy a magyar kormány is része lenne az amerikai-izraeli érdekeltségű magáncég klientúrájának. A botránykeltés azonban itt még nem állt meg, ugyanis olyan rosszmájú feltételezéseinek is hangot adtak a különösen baloldali szellemiségű orgánumok, melyek a volt izraeli miniszterelnök Benjamin Netanjahu kormányának kezét sejtetik az ügyben.
Ezúttal viszont nem a nemzeti radikálisok és fajvédő neohorthysták mozgalmi lapjai kezdték az Izraelt „erőszakosan terjeszkedő hatalomként” bemutató riogatást (persze bizonyára a százötven éve sulykolt antiszemita toposzaik terjesztése érdekében ők is felkaphatták a hírt), hanem egy liberálisabb szellemű lap a Direkt36.hu melynek leközlésével a jóval nagyobb publikumú Telex.hu sem késett.
Elemzéseikben igyekeznek a Pegazus-ügy magyar vonatkozásait beállítani úgy, mintha az Orbán-Netanjahu kormányok tudatosan szervezték volna meg a magáncéggel együttműködve a titkosszolgálati megfigyeléseket, szerintük Orbán Viktor az izraeli titkosszolgálatokkal és hozzájuk kötődő hírszerző-cégekkel együttműködve rombolja a magyar demokráciát és veszélyezteti a magyar állam szuverenitását.
Mindezen feltételezésből viszont semmi sem igaz, s amellett hogy a fajvédők „zsidó szupremáciával” való riogatására emlékeztetnek ezek az „elemzések” inkább mondhatók igaztalan sugalmazásnak semmint „tényfeltárásnak”.
Orbán Viktor és Benjamin Netanjahu hosszú évekre visszatekintő szívélyes viszonya a kölcsönös tiszteleten, az öntudatos nemzetekben való gondolkodáson, és reálpolitikai megfontolásokon is alapult. Hogyha a két politikus és pártjaik nem kötöttek volna egymással politikai szövetséget, akkor Izrael-és Magyarország viszonya sem lenne az elmúlt harminc év távlatában is olyan példátlanul felhőtlen mint most.
Most ugyanis azt láthatjuk hogy a Közel-Kelet egyik legfejlettebb, és legerősebb vezető hatalmával szövetséges diplomáciai kapcsolatot építettünk ki, mely katonai, gazdasági és geopolitikai szempontból is előnyös számunkra.
Ráadásul Izraelt egy szilárd nemzettudatú Benjamin Netanjahu kormányozta több mint egy évtizedig, aki terrorizmusellenes küzdelmei, nagyívű gazdasági reformjai és a zsidó állam területi sérthetetlensége érdekében tett kemény fellépései révén egy erős, életképes és prosperáló nemzetállamot hagyott maga után.
Na meg miért is tagadnánk le azt, hogy a Netanjahu által is támogatott cionizmus eszméje a magyar diaszpóra-zsidóság köreiből indult el és hogy ez lényegében közös történelmünk része?
S miért is ne lehetnénk büszkék arra, hogy tán mi vagyunk azon kevés országok egyike Európában ahol a zsidó közösségek és egyházak biztonságban létezhetnek és ahol a zsidó vallási és kulturális élet virágzik?
Abból a bugyuta elméletből mely Orbán-és Netanjahu ármánykodásairól szól, megállapíthatók a baloldali kurzus világos szándékai: a magyar-izraeli szövetségépítést méltatlanul összefüggésbe akarják hozni a kémkedéses botránnyal, ami nem csak hogy megkérdőjelezi a két ország felhőtlen diplomáciai viszonyának fontosságát, hanem a nemrég leköszönő kormányt gonosz, ármánykodó szervezetként mutatja be, mellyel az általa is képviselt jobboldali cionizmus eszméjét akarják lejáratni és hazug módon szélsőséges, agresszív szellemiségként bemutatni.
Ha valóban csak a NER titkosszolgálati módszereinek feltárásáról lenne szó sem a hírszerzőcég izraeli mivolta, sem az izraeli-magyar együttműködés, sem a Netanjahu-kormány állítólagos üzelmei nem kerültek volna szóba.
Azonban mindezt tudatosan kiemelték, a „tényfeltárástól” tehát hamar eljutottunk a politikai hangulatkeltésig, melyet főként az Izrael-ellenesség és a cionizmussal szembeni ellenérzések motiválnak.
A Pegazus-projekttel szembeni ellenérzés is valahogy erre vezethető vissza, Izraelt előszeretettel állították be a kémbotrány kapcsán autoriter rezsimek istápolójaként, segítőjeként. Miközben az az amerikai érdekeltségű magáncég melynek Izraelhez annyi köze van hogy az állam szigorú felügyeletet gyakorol felette, kizárólag a bűnüldözésre és a terrorista csoportok felkutatására szánta a Pegazust, s az izraeli védelmi minisztérium is ennek megfelelően járhatott el amikor más kormányok rendelkezésére bocsátotta a programot. Izrael ugyanis igyekszik élen járni a terrorizmus elleni küzdelemben, s az euroatlanti együttműködés oszlopos tagjaként nagy felelőssége van abban hogy ez eredményes legyen.
Azok az országok melyek érintettek a Pegazus-ügyben ugyanis mind-mind vagy a szervezett bűnözés, vagy a terrorizmus gondjaival néznek szembe, netalántán olyan heterogén és megosztott a társadalmuk hogy tekintélyelvű kormányzás nélkül lehetetlen lenne fenntartani az államot.
Miközben Mexikó a kábítószer-kereskedelem köré épült maffiabűnözéssel, az egymással is vérre menő küzdelmet folytató drogkartellekkel és fegyveres milíciákkal viaskodik, India heterogén államalakulatként szembenéz a vallási fundamentalisták, nacionalista szeparatisták és kommunisták által alkotott szélsőséges terrorcsapatokkal is. Míg Mexikóban éppen a Pegazus-kémprogram segítségével számolnak le fokozatosan a gengszterizmussal, s kerítenek kézre illetve állítanak bíróság elé befolyásos drogmaffiózókat, addig Indiában a vaskézzel irányító Modi vélhetően a nemzetbiztonság megerősítését és a rendteremtést célzó ígéreteit akarja beteljesíteni.
A kémprogramot használó gazdag olajmonarchiák mint az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia pedig az Egyesült Államok stratégiai és katonai szövetségesei a Közel-Keleten ahol a szélsőséges, királyi dinasztiák uralmát megdönteni akaró iszlamisták okoznak komoly fejtörést.
Lehetséges hogy ezekben az országokban nagyon komoly emberjogi visszaélések vannak (ami nem véletlen hisz abszolút monarchiákról beszélünk ahol szakrális jellegű jogrendszer van érvényben) ugyanakkor mint az USA-hoz (és az Emírségek esetében Izraelhez is) lojális arab félszigeti államok komoly stratégiai szövetségesek, s így biztonságuk elsődleges fontosságú a régióban.
Mindenesetre mielőtt még azt gondolnánk hogy Izrael szándékosan adja oda diktatórikus, vagy autokráciákba átmenő rezsimeknek a kémprogramot (köztük Szaúd-Arábiának mely ha nem létezne Irán mint rivális hatalom egyből a zsidó állam torkának ugrana) a közel-keleti állam egyrészt olyan országok rendelkezésére bocsátja azt, melyek nem esküdt ellenségei a „jó tengelyét” képviselő Egyesült Államoknak, és az euroatlanti szövetségnek, s ebből adódóan priorizálják a terror – és bűnözésellenes küzdelmet az iszlamistákkal, kommunista gerillákkal, szeparatista lázadókkal, és az államrendet destabilizáló bűnbandákkal szemben. Másrészt mivelhogy egy magáncég nem szólhat bele más szuverén állam belügyeibe, s pláne a titkosrendőri akcióiba így nem is tudta volna megakadályozni sem Izrael, sem a cég igazgatósága, hogy azt bizonyos kormányok hátsó szándékkal használják fel.
Értelmetlen tehát olyan összeesküvés-elméleteket gyártani újfent bűnbaknak kikiáltva a zsidó államot, melyek az „embertelen és gonosz rendszerek segítéséről” és „az emberi jogok és a jogállamiság szándékos eltiprásáról” szólnak.
De persze hogyha ismét a cionizmus, Izrael Állam és az azt rendületlenül képviselő Netanjahu lejáratása a cél, akkor bármiféle hazug és arcátlan konteógyártás megengedett.
