1946 június végén a Magyar Cionista Szövetség (MCSZ) rendezésében ankétot rendeztek a vérvádról az Újlipótvárosban. Erről az Új Élet című zsidó hetilap július negyediki számában olvasható beszámoló. A Fürst Sándor utcai zsidó kultúrház előadótermében, mintegy háromszáz főnyi közönség előtt dr. Dénes Béla bevezetője után dr. Kulcsár István főorvos, nőgyógyász és pszichiáter tartott előadást. A kiváló analitikus és cionista vezető végezte 1961-ben Izraelben Adolf Eichmann pszichológiai vizsgálatát, majd az anyagot tanulmány formájában is publikálta. Kulcsár doktor fontos, ugyanakkor vitatható megállapításokat tett az akkoriban Magyarországon tomboló vérvád-hisztériáról.
Ezt mondta:
„Az elmúlt évtizedek alatt a reakciós erőknek úgy látszik, nem volt szükségük a vérvád feltámasztására. Az eddigi vérvádak ugyanis azt bizonyították, hogy a vérvád-mese nem a népből indul ki, hanem az uralkodó rétegek terjesztik a tömegek között azért, hogy a figyelmet eltereljék magukról és a zsidóságot tegyék meg bűnbaknak….
Az utóbbi hetekben felmerült vérvád-mese nem más, mint a keresztény középosztály rossz lelkiismeretének a megnyilvánulása. Az ember tudniillik azokat az ösztöneit, amelyeket nem vállal, másokra vetíti ki. A vérvád-mese a bűntudat kivetítése. Sokan azt mondják, hogy a magyar középosztálynak nincs lelkiismeret-furdalása a hatszázezer zsidó meggyilkolása miatt. Az a tény azonban, hogy a vérvád-mese megszülethetett a mi napjainkban, azt bizonyítja, hogy igenis van bűntudata, csak nem akarja vállalni a következményeit.”
Kezdjük azzal, ami erősen vitatható állítás, de a korabeli viszonyok magyarázatot adnak rá. 1946 júliusában Magyarországon a baloldali pártok, mindenekelőtt a teljes rendszerváltásra készülő Magyar Kommunista Párt a „magyar középosztályt” tették felelőssé a Horthy-rendszerért, a világháború elvesztéséért és a holokausztért is. Az MKP a nemrégiben lezajlott kunmadarasi pogromért és a valamivel későbbi miskolci lincselésekért is a „reakciót” okolta, ezért az irányítása alatt álló politikai rendőrség nagy erőfeszítéseket tett a „kisgazdapárti felbujtók” előkerítésére. Ilyeneket azonban képtelen volt találni, ugyanakkor az „egyszerű nép” fiairól, a parasztokról és a munkásokról feltételezte, hogy maguk is „félrevezetett áldozatok”, akiknek a tetteit enyhén kell elbírálni.
De azok az események is, melyek a Mecsekben található bányásztelepülésen, Komlón történtek, egyértelműen azt bizonyítják, hogy az antiszemita előítéletek és a „kolbász-mese” egyáltalán nem volt idegen a bányászoktól, és a rémtörténetek kiagyalásához nem volt szükségük „sugalmazókra”.
El kell tekintenünk attól, hogy a magyar középosztályt „en bloc” bűnbaknak tartsuk, úgy ahogy ezt Bibó István is megtette nevezetes, Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című tanulmányában. Ez annál kevésbé felel meg a valóságnak, mert Magyarországon, de Lengyelországban is a legtöbb zsidómentő az értelmiség, az egyháziak, a tisztviselők, illetve a kispolgárok közül került ki, még akkor is, ha e csoportok tagjainak többsége közönyösen viszonyult a zsidóüldözéshez, vagy egyenesen antiszemita nézeteket vallott.
Viszont a szegényparasztság jelentős részét a hatóságok „lekenyerezték” a hátramaradt zsidó ingóságok szétosztásával, illetve elkótyavetyélésével, és az effajta akciókban való „népi” részvétel emléke elevenen élt 1945-ben és 1946-ban is.
A „bűntudat” a holokauszt miatt, igaz, elfojtott formában, nem annyira a középosztályra, mint az „egyszerű népre” volt jellemző. A vérvád-mese, a hozzá társuló más hiedelmekkel együtt a tömegek „utólagos önigazolása” volt Komlón is, ahova 1946 július 24-én hatszáz árva és félárva zsidó fiatal érkezett, felnőttek kíséretében. Ezt az erdei tábort az amerikai zsidó segélyszervezet, a JOINT finanszírozta és a MCSz szervezte, azzal a céllal, hogy a tábor részvevőit felkészítse az alijára, az Izraelbe való kivándorlásra és az ottani életre.
Az ügyről az Új Dunántúlt, az MKP dél-dunántúli lapjának július 26-i számában megjelent cikk elejét idézem, a címével együtt, mely megelőlegezi a politikai következtetést és sugallja a tanulságot is.
Így bukott meg a reakció szülte újabb vérvádmese a komlói bányászok öntudatán, józanságán. Gyermekkolbász helyett olajos bab, rejtett fegyverek helyett bajtársiasság, feketézés helyett rohammunka – ez az igazság
Szerdán délután a Joint által három hetes nyaralásra küldött, legtöbbnyire apátlan-anyátlan zsidó gyermekek és kísérőik megérkeztek a komlói bánya közelében fekvő erdőségbe. Ezek a gyerekek, akinek nagy része ipari és mezőgazdasági átképzésben dolgozik hónapok óta, az amerikai zsidóság adományaiból három hetes nyaralásra jöttek le a kies Mecseki erdőbe. A Joint akciójának semmi köze nincs és nem is volt az UNRRA akcióhoz, hanem kizárólag egy zsidó jótékonysági intézmény tette lehetővé ennek a 600-as csoportnak a baranyai nyaraltatását.
A rágalomtól a vérvádig
Még meg sem érkeztek a nyaraló gyermekek, már lelkiismeretlen izgatók, akiket a nemrég pártból kizárt volt lapszerkesztő híveinek sorában kell keresnünk, lázítani kezdték a nyomorúságos életviszonyaik miatt amúgy is joggal elkeseredett bányászokat, különösen a bányászasszonyokat. Szerda este indult el Vasason az újabb, eléggé el nem ítélhető vérvád-mese, amelynek felbukkanási helyeitől függően többféle változata volt. Így akadtak, akik megesküdtek arra, hogy a gyerekek mind pisztollyal, sőt egy részűk géppisztollyal van felfegyverkezve. Voltak, akik látták, amikor két libát vettek a 600 gyermekből álló csoportnak. Egyesek pedig már csütörtök reggel azt a hírt terjesztették, hogy a nyaraló csoport közvetlen szomszédságában táborozó pécsi munkás cserkészek két 10-12 éves tagja eltűnt és ők látták, amint a zsidó fiúk rőfnyi kolbászokat ettek. Ezek az izgatók, akiknek játéka és célja közismert és akik mögött a tegnapi nyilasok állnak, néhány óra leforgása alatt még sok, egyébként józan felfogású bányászt is megfertőztek.
A mecseki „rémtörténet” feltűnő hasonlóságot mutat azzal. ami egy másik cionista ifjúsági táborban, a Dél-Alföldön történt néhány héttel azelőtt. Erről Dénes Béla, az MCSZ elnöke számolt be az Új Élet 1946 augusztus 15-i számában Mi történt és mi nem történt Kiszomborban? címmel. Részlet a hosszabb cikkből:
Mérgezett vajas kenyerek?
Fölemlegették a már ismert vádat, hogy a zsidók kolbászt csinálnak a keresztény gyermekekből. De ehhez a vádhoz Kiszomborban új változat születik, mely szorosan a helyi adottságokhoz csatlakozik, és ez mutatja a legjobban, mennyire tervszerűen, országosan megszervezetten folyik az antiszemita izgatás. Kiszombornak sok keserűséget okoz ugyanis az, hogy szerintük igen sok tejet és vajat kell jóvátételi számlára, Makóra beszállítani. Felhangzik tehát a vád: nem is jóvátételi számlára szállítják a tejet és a vajat, hanem a zsidóknak, az Aladár majorba, ahol azok részint megeszik, részint mérgezett vajas kenyerek formájában kiszórják az országútra, hogy a keresztény gyermekek fölszedjék és meghaljanak tőle.
Visszatérve Komlóra: a helyi vezetők nem bíztak túlságosan a helyi bányászok öntudatában. A riasztó hírek hatására „szemleútra” szálltak ki Pécsről az MKP, az SZDP és a szakszervezetek Baranya megyei vezetői, Abelovszky József, Reinhold Antal és Lakatos József, valamint a rendőrség részéről Fajta Károly őrnagy és Gál László százados is. Elkísérte őket a pécsi zsidó hitközség elnöke, Róth Sándor, valamint a JOINT pécsi vezetője, Harnik István is. A demonstráció hatására a bányászok békén hagyták a zsidó fiatalok táborát, mint ahogy szerencsére Kiszomborban is elmaradt a pogrom. A Dunántúli Népszava július 26-i számából az is kiderül, hogy ”a tábor 60 főnyi idősebb korú vezetősége vasárnaponként a komlói bányában önkéntes rohammunkát vállalt, cukorrészesedésüket, amely a rohammunka után jár, a komlói bányászgyermekeknek ajánlották fel. A zsidótábor vállalta a szomszédos munkáscserkésztábor élelmezését is.”
1946 júliusában éhínség és vágtató infláció tombolt Magyarországon, érződött a politikai bizonytalanság, a katonai megszállás és a rendőrterror. A súlyosbodó válság felszínre hozta a zsidósággal kapcsolatos előítéleteket és rémképeket. Ezek szerepet játszottak a két évvel azelőtt végbement, és a korabeli magyar közvélemény által támogatott, illetve „szükséges rosszként” elfogadott holokausztban is.
