Huszonkét év hat hónap letöltendő fegyházbüntetést szabott ki a minneapolisi járásbíróság Derek Chauvin-ra, a minneapolisi rendőrség volt közrendvédelmi járőrére, akinek intézkedése közben életét vesztette a többszörös visszaeső erőszakos bűnelkövető és szívbeteg kábítószerfüggő George Floyd.
A meglehetősen ellentmondásos büntetőeljárásban az esküdtszék május 4-n hirdette ki ügydöntő ítéletét, a büntetést kiszabó ülést június 25-n tartotta a bíróság. Pedig június 2-n az eljárás tisztességtelenségét és szakszerűtlenségét sérelmezve újabb perújítási indítványt terjesztett elő vádlott védője, Eric J. Nelson. Ezt azonban két órával a büntetési ülés előtt elutasította a bíróság.
Nelson indítványában azon az alapon sürgette a bűnper újratárgyalását, hogy álláspontja szerint elfogult esküdtszék hozott ítéletet, mert az egyik esküdtről napvilágra került egy korábbi fénykép, amin félreérthetetlenül fejeződik ki azonosulása a „Black Lives Matter” nevű mozgalommal.
Ez ugyanis az a szélsőbaloldali szervezet, aminek aktivistái és hasznos idiótái Floyd halála ürügyén már sok bajt kevertek az Államokban és azon túl is. A fosztogatásokkal és gyújtogatásokkal tetézett, kihívóan erőszakos tömegzavargásaikkal sem okoztak azonban annyi kárt a művelt világnak, mint amennyit a büntető igazságügyi rendszer eltérítésével sikerült.
A bűnügyi igazságszolgáltatást márpedig nagyon úgy tűnik, hogy sikerült alapvetően eltéríteni. Az első rendőrségi belső vizsgálat még tisztázta Chauvin-t, intézkedését jogszerűnek és szakszerűnek ítélte meg. A tényállás értékelése csak az után rugaszkodott el a valóságtól, amikor a BLM által feltüzelt közvélemény – valójában a tömegtájékoztatás nyomására – büntetőeljárást indítottak.
A nyomozás befejezése után az ügyész három olyan bűncselekmény megvalósítása miatt emelt vádat Chauvin ellen, amit nem lehet egy akaratelhatározásból fakadó egy cselekvőséggel egy szenvedő alany sérelmére elkövetni. Ha a művelt világ perjogi hagyományaiban ismert alárendelést alkalmazott volna, nem lógna ki a lóláb, de nem ez történt.
A vádirati minősítés – „second-degree unintentional murder”, „third-degree murder” és „second-degree manslaughter” – olyan, mintha egy magyar ügyész azt akarná bemesélni a bíróságnak, hogy vádlottja egyszerre bűnös aljas indokból elkövetett emberölés bűntettében, tudatos gondatlanságból elkövetett emberölés bűntettében és halált okozó súlyos testi sértés bűntettében is, noha egy döntést hozott, egy cselekedetet vitt végbe, és ennek eredménye egy hulla lett.
Nem viccelünk. Tényleg ez volt a vád.
Kirakatpernek ez még elmenne ott, ahol egy ügy döntő tényezője lehet egy olyan eljárási cselekményen kívül beszerzett egyéb érdekelti nyilatkozat, ami azon méltatlankodik, hogy Bástya elvtársat már meg se akarják gyilkolni, mert ő már szart ért, de abban az országban, ami a világ előtt a joguralom bástyájaként tetszeleg ez tréfának pocsék, valóságnak gyalázatos.
Ha divattá válik a módszer, kisgyerekeket fognak elvinni zugírászatért, mert az asztal alatt összefirkálták anyukájuk divatlapjait – elvégre az asztal alja tekinthető zugnak, a firkálás írászatnak, bingó! (A zugírászat igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény, üzletszerű joggyakorlat folytatását jelenti képesítés és jogosultság nélkül. Az követi el, aki ügyvédi, közjegyzői, jogtanácsosi, szabadalmi ügyvivői vagy más jogászi szolgáltatást nyújt anélkül, hogy az lenne.)
Chauvin tettét ugyanis mindenképp olyan közbűnténynek kellett minősíteni, amit az angol–amerikai büntetőjog „murder”-nek nevez, mert csak ez a koncepció számít politikailag korrektnek. A csak „manslaughter” nem jó, mert az nem egyenes szándékú, hanem gondatlan emberölés. Az, hogy egy ilyen vádpont is volt a vádiratban, annak tudható be, hogy az ügyész számolt azzal a lehetőséggel is, hogy az ügy olyan bíróhoz kerül, akit nem hat meg a médiahisztéria.
Mert mi is történt?
A politikailag korrekt narratíva szerint a rendszerszintű fajgyűlölet szedett újabb áldozatot, de a politikailag inkorrekt valóság az, hogy a betépett Floyd hamis pénzzel fizetett egy boltban, az eladó rendőrt hívott, és a kiérkező járőr a helyszínen egy melákot talált, aki a barátnőjét üti. Aztán a személyazonossága megállapításakor kiderült, hogy többszörös visszaeső, aki rablásért ült is már négy évet, ellenszegült a jogszerű rendőri intézkedésnek, és a testi kényszer alkalmazása közben percekig dumált arról, hogy nem kap levegőt – minden fuldokló percekig képes ezt magyarázni, ugyebár, hogy hihető legyen.
Ha Floyd nem lett volna fekete, Chauvin meg fehér, az ügyről nem tudnánk semmit, mert a kutyát se érdekelte volna az egész.
A helyi médiaorgánumok esetleg beszámolnak róla, és ha kattintásvadász címet kap, sokan átfutották volna az első egy-két bekezdést, de egyébként azt sem. Floyd azonban fekete volt, Chauvin meg fehér, és ez aranyfogantyú a baloldalnak a hatalomhoz és a bajkeveréshez, ha már egyszer csillámporba forgatva felújították az öreg fajelméletet.
Ilyen szellemi légkörben aztán kiütköznek az angol–amerikai igazságszolgáltatás gyenge pontjai. Az egyik ilyen Achilles-sarok az esküdtszéki tárgyalás. William Blackstone szerint az esküdtszék „az igazságosság feltétele az angol jogban”, de ez már koránt sincs így. Az esküdtszéki tárgyalást egy szociokulturálisan homogén társadalomra találták ki. Káoszban nem csak, hogy nem működik, hanem egyenest kontraproduktív.
Angliában a legtöbb polgári esküdtszéket már ellehetetlenítették, a büntetőperek négyötödét is egyesbíróság tárgyalja. Ahol még esküdtszéki tárgyalást tartanak, ott az esküdtszék egyszerű szótöbbséggel is hozhat ügydöntő ítéletet, és olyanok is lehetnek esküdtek, akik nem tudnak angolul vagy nem tudnak írni és olvasni – a duma az, hogy ne diszkrimináljon a bírósági szervezet.
Amerika ilyen mélyre – Anglia szintjére – még nem süllyedt, ott inkább csak a voir dire visszaélésszerű gyakorlata divatozik. A perfelek jogi képviselői ugyanis az esküdtszék felállítása közben rendszerint kizáratják azokat a jelölteket, akiket valamiért elfogultnak ítélnek. Mivel az ilyen visszautasítási okot kivizsgálni fárasztó lenne, a kellőképpen hihető kifogásokat a bíróság elfogadja tüzetesebb érdemi vizsgálat nélkül.
Ügyvéd, ügyész ugyanis egyet akar: olyan esküdteket, akik mindent készségesen elhisznek, amit csak mondanak nekik. Könnyű valami indokot találni, amiért elfogultsági alapon vissza lehet utasítani egy esküdtet. Visszautasítani pedig azt szokták, aki kicsit is függetlenebb elmének látszik.
Az ilyen csak bajkeverő. Főleg, ha jártas a jogban.
A voir dire-ig is már csak a szóba jöhető esküdtek söpredéke jut el. Az esküdti szolgálatért egy inkább szerény napi térítés jár szánalmas étkezéssel és szállással. Akinek van hasznosabb és jobb dolga is, mint idegenek hónapokig húzódó peres ügyeivel vesződni, kibúvót keres az esküdti szolgálat alól, és a bíróságok rendre meg is adják a kért felmentést. Így aztán csak azok kerülnek az esküdtszékbe, akiknek ez is jó pénz, ők pedig végképp nem az az emberi minőség, amire bárki épelméjű rábízná sokszor bonyolult megítélésű ügyek eldöntését.
Az esküdtbíráskodás alapelve ilyen emberanyag mellett is változatlan: „ténykérdésekre ne válaszoljanak a bírák, jogkérdésekre ne válaszoljanak az esküdtek.” A tényállást az esküdtszék veszi fel, a vádról is az dönt. A bíróra csak az ügydöntő ítélet jogkövetkezményeinek megállapítása, a büntetés kiszabása tartozik.
Amennyiben az ügyész a közvélemény tébolyán lovagolva meg tud etetni három egymást kizáró vádat tizenkét kelletlen és ostoba laikussal, úgy a bírónak akkor sem marad más választása, mint kiszabni a büntetést, ha a vádat és az ítéletet is hülyeségnek tartja.
A büntetés mértékére is az ügyész tesz indítványt. Chauvin-t harminc évre akarta börtönbe dugni. A védő próbára bocsátását kért a vádlott büntetlen előéletére és a hatóságokkal való együttműködésére tekintettel, ha a bűnösség körében nem volna mód jogorvoslatra, amit a bíró el is lehetetlenített, nem adva helyt az esküdti visszaélésre hivatkozó perújítási indítványnak.
Pedig legalább az egyik esküdtről feketén-fehéren kiderült, hogy az bizony részt vett a BLM egyik washingtoni tüntetésén, és előkerült róla egy olyan fénykép is, amin az olyan BLM-es pólót visel, amin Floyd – Chauvin állítólagos „áldozata” – és szállóigévé lett „I can’t breathe” (nem kapok levegőt) mantrája szerepel. A két tény bármelyike alkalmas lehet elfogultság megállapítására, mindegy mit mond: benső dolgokról a bíró nem ítélhet, a külsőségek meg ellene szólnak – aki nem akar BLM-esnek látszani, az nem megy BLM-rendezvényre, és nem visel BLM-pólót.
A perújítási indítvány másik alapja az lett volna, hogy a közvélemény és a tömegtájékoztatás nyomása nagyban befolyásolta az esküdtszéket. Főleg az a körülmény, hogy a minneapolisi helyhatósági önkormányzat peren kívül 27 millió dolláros sérelemdíjat fizetett ki Floyd rokonainak még az előtt, hogy érdemi döntés született volna az ügyben, és ezt a média széles körben hangosan híresztelte. A városi tanács jogalap nélküli felelősségvállalása voltaképpen felért egy perbeli beismeréssel, amit annak ellenére számítottak be a vádlottnak, hogy azt a munkáltatója teljesítette.
Perújítás tehát nem lesz. Ha lenne is, a vád változatlan maradna, az esküdtszéki tárgyalást nem lehetne elkerülni, a tömegtájékoztatás fokozott érdeklődése, rosszindulata és nyomásgyakorlása is változatlan maradna. Az ilyetén felizgatott közvéleménnyel és puskaporos társadalmi légkörrel az új esküdtszék se merne szembehelyezkedni. Aki venné a bátorságot, azt elfogultnak bélyegezve ugyanúgy kizáratná az ügyész.
Szolgáltatnak-e valaha igazságot ebben az ügyben? Aligha.
Az ügy „forró krumpli” volt, amit tisztességes ügyész, bíró, esküdt került, mint az ördög a tömjénfüstöt. Egy politikai koncepcióról kellett dönteni egy olyan jog- és intézményrendszerben, ami felett eljárt az idő és egyébként sem kedvez a természetes igazságosságnak és a tisztességes eljárásnak, főleg nem egy olyan morális és kulturális átalakulás után, amin az amerikai társadalom esett át az elmúlt húsz évben.
Szoktuk mondani, hogy az embernek tisztességes eljáráshoz van joga, nem tökéleteshez. Olybá tűnik, itt ez a jog nem érvényesült. Ami döntés jogi és igazságossági szempontból megnyugtató lenne, a tömegtájékoztatás miatt valószínűleg tömegzavargásokhoz vezetne. Ami a bamba tömeget nyugtatná meg, az valószínűleg sosem lehetne se igazságos, se törvényes.
Mit tanul meg Amerika az Állam kontra Chauvin büntetőperből? Jó kérdés.
Annyi borítékolható, hogy amit megtanulnak belőle, azt inkább felejteniük kellene, amit pedig meg kéne tanulniuk, azt sosem fogják.
Nem vágják kukába az esküdtbíráskodást. Nem rázzák gatyába a nyomozási szabályokat. Nem teszik tisztába a perrendet. Nem vizsgálják felül a jogászképzést, ahol évtizedek óta nem tanítják azt a természetjogtant, ami eszmei védelem lehetne a jogi iskolázatlanság tünete, a paragrafusrágás ellen.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.