Az ambiciózus kötet hamarosan angolul is megjelenik. A munkáról Horváth Sz. Ferenc, történész írt recenziót.
A német történettudomány kétségkívül egyik legnagyobb kezdeményezése volt a 2005-ben megkezdett sorozat: „Az európai zsidók üldözése és megölése a nemzetiszocialista Németország által 1933-1945 között“ („Die Verfolgung und Ermordung der europäischen Juden durch das nationalsozialistische Deutschland 1933-1945“).
A sorozat szerkesztéséért a Szövetségi Levéltár, a müncheni „Institut für Zeitgeschichte“ valamint a freiburgi egyetem „Újkori történelem“ tanszéke felelős és olyan elismert Holokauszt-kutatók adták hozzá nevüket mint Susanne Heim, Ulrich Herbert, Dieter Pohl vagy Sybille Steinbacher. A sorozat tizenhat kötetből áll: az első három és a tizenegyedik a Német Birodalomra vonatkozó forrásokat közli, három kötetben jelentek meg a Lengyelországgal és kettőben a Szovjetunióval kapcsolatos források. A szlovákiai, romániai és bolgár történésekkel egy vaskos kötetben ismerkedhetik az olvasó és a Nyugat-illetve Észak-Európára vonatkozó forrásokat valamint a dél-európai és az olaszországi zsidóellenes cselekményeket és törvénykezést úgyszintén összevont kötetekben mutatják be a szerkesztők. (Minden egyes kötetnek külön szerkesztője ill. szerkesztő-csapata van).
A koncentrációs lágerek közül a leghírhedettebb, vagyis Auschwitz, külön kötetet kapott (a 16. kötet). A sorozat időbeni utolsó köteteként, de a sorrendben a 15. kötet „Magyarország 1944-1945“ (illetve németül „Ungarn 1944-1945“) címmel jelent meg május közepén Regina Fritz szerkesztésében.
Regina Fritz doktori disszertációját a bécsi egyetemen védte meg 2010-ben, témája a második világháború utáni magyar történelem- és emlékezetpolitika volt. Az itt bemutatandó, frissen megjelent kötetet 2012 és 2016 között szerkesztette, 2016 óta a berni egyetem „Újkori és Kelet-európai történelem“ tanszékén asszisztensnő. E forráskiadvány szerkesztésén kívül publikációiban főleg a mauthauseni koncentrációs táborral és az egyetemi antiszemitizmussal foglalkozott. Jelen kiadványba a kötetre is érvényes általános szerkesztési elveknek megfelelően olyan írásos forrásokat válogatott be, amelyek az adott időszakban keletkeztek, vagyis sem fényképeket, sem későbbi visszaemlékezéseket nem vehetett figyelembe.
A kötetbe így 317, hét nyelven keletkezett szöveg került: angol, magyar, olasz, francia, svéd, héber és német források, iratok. Ezek mind magánjellegű források (levél, naplóbejegyzés), hivatalos iratok (törvények), újságcikkek, diplomáciai/követi jelentések, bírósági ítéletek és külföldi személyek feljegyzései, jelentései.
A forrásrész elé Regina Fritz egy hosszú, átfogó igényű bevezetést írt (13.-84. o.), amelyben áttekinti mind a magyar zsidók történetét mind az un. „zsidókérdés“ keletkezését és az 1920 utáni zsidóellenes, antiszemita törvényhozást. Az 1940-es évek antiszemita politikáját, a Kamenyec-Podolszkiba való kitoloncolást éppúgy figyelembe veszi, mint a Bácskai vérengzést vagy a zsidó hétköznapokat az akkori antiszemita légkörben. A Holokauszt 1944 március utáni lebonyolítását, az ország németek általi megszállását, a gettókbani életet, valamint a deportációkat szintén bemutatja, miközben hangsúlyozza a magyar politikusok és közigazgatás kollaborációját a nácikkal. Utoljára, természetesen, kitér a nyilasok rémuralmára, az 1944 őszén lefolyt halálmenetekre és a Duna-parti gyilkosságokra is.
De nem hallgatja el a segítséget sem, amit a már körbezárt és ostromolt fővárosban az üldözött zsidóknak magyar honfitársaik, nemzetközi szervezetek és külföldi személyek (Raoul Wallenberg, Carl Lutz) nyújtottak.
A forrásrészt a források rövid leírása vezeti be, majd 700 oldalon (105-804. o.) következnek a dokumentumok. Mindegyik dokumentum a forráskritika és -közlés elvárásainak és szokásainak megfelelően példásan jegyzetelt, az említett személyek, intézetek, újságok, utalások mind-mind feloldottak és meg vannak magyarázva. Természetesen azt is közli Regina Fritz, ha egy forrás máshol már megjelent. A 317 közölt forrásból az első 113 az 1937 és 1944 márciusa közötti időszakot fedi le.
A legelső dokumentum az „American Jewish Yearbook“ 1937-es kiadásából lett átvéve, amiben Magyarország közeledése Németországhoz és a növekvő magyar antiszemitizmus a téma. Következnek naplófeljegyzések (Gyarmati Fanni), antiszemita kommentárok (Méhely Lajos), versek (Szabolcsi Lajos), Teleki Pál miniszterelnök beszéde a 2. „zsidótörvény“ kapcsán, majd egy kivonat a törvényből.
Az újvidéki vérengzésről éppúgy olvasható forrás mint Észak-Erdélyről (bírósági ítélet egy zsidó személy ellen, akinek egy kereszténnyel volt afférja). Az üldözöttek, vagyis a zsidók perspektívája is többször érvényesül, így például amikor zsidó veteránok intéztek beadványt Horthy Miklós kormányzóhoz, amelyben arra kérték, hogy kivételeztesse őket a 2. „zsidótörvény“ hatálya alól.
Az 1944 tavasszal történteket, vagyis az ország megszállását s az azutáni zsidóellenes intézkedéseket, a gettóizálást és deportációkat összesen 123 forrás (114-237. dokumentum), vagyis a források több mint egyharmada tematizálja. Ezzel érthető módon a kötet súlypontja is adott és a recenzens véleménye szerint jól megválasztott. A különféle forrásokat nehéz röviden bemutatni, csupán utalni lehet egyikre-másikra. Így kiemelendő, hogy nem csak a fővárosi helyzetet állította a történésznő a központba, hanem több forrás mutatja be a felvidéki, kárpátaljai vagy észak-erdélyi gettókat (Ungvár, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely). A sárga csillag bevezetése és a különféle antiszemita intézkedések természetesen e szakasz fontos részét képezik. Az új kormány tagjainak (László Endre, Jaross Andor) nézetei épp úgy bemutatásra kerülnek mint amerikai diplomaták és a „New York Times“ tudósításai.
Az üldözött, gettóizált és deportációk által fenyegetett zsidók megmentését is több forrás tematizálja, így szó van a Kasztner-akcióról is.
Érdekes és mindeddig alig (vagy egyáltalán nem) ismert az erdélyi Daday Lóránd író levele az „Erdélyi Művelődési Egyesület“ nevében a zsidók érdekében. Daday azért tiltakozott Kolozsvárott, 1944. május 30.-án kelt levelében a zsidók deportációja ellen, mert így az erdélyi városok magyar többsége rendült meg és tűnt el, vagyis Daday az erdélyi magyar jelenlétet látta fenyegetve (és nem humanitárius vagy más okok miatt tiltakozott a zsidók deportációja ellen).
Az utolsó 80 forrás az 1944 júliusa és 1945 márciusa közötti időszakot fedi le. Itt is szembeszökik a források és perspektívák sokoldalúsága. A Szálasi-kormány antiszemita rendelkezései, a nyilasok brutalitása és bűntettei, a budapesti zsidóházak és gettó szemszöge, zsidóellenes erőszak, a halálmenetek és a zsidók lelövése 1944 karácsonyakor: a kor és a Holokauszt egész szörnyűsége tárul ismét elő.
A kötet utolsó forrása paradigmatikus: Schönberger Sándor fejezi ki 1945. májusában egy levél-naplóban kétségbeesését és félelmét, hogy soha sem látja többé családtagjait. Nem is látta.
A kötet utolsó részében a fontosabb fogalmak magyarázatát, a rövidítések jegyzékét, az említett levéltárak listáját és egy személy-, hely- valamint fogalomjegyzéket talál az érdeklődő. A kereken 850 oldalas kötet példásan jegyzetelt és kommentált. A bevezető tükrözi a magyarországi Holokauszt kutatásának jelenlegi állapotát. A hihetetlenül sokoldalú, nagy mennyiségű forrás mind földrajzi (Magyarország és a visszatért országrészek) mind tematikus (kizárás, üldözés, intervenciók), mind forrástípus (törvények, levelek, naplók, újságcikkek) és személyi szempontból (tettesek és áldozatok, magyarok és külföldiek stb.) alaposan mutatja be a történteket. A kötet így egy kiváló, nemzetközileg nyíltan elismert sorozat méltó része, amihez Regina Fritznek gratulálni kell. Kötete kikerülhetetlen lesz a történészek számára, annál is inkább, mert, mint az egész sorozatot, ezt is lefordítják angolra.
Regina Fritz (Szerk.): Ungarn 1944-1945. Berlin-Boston 2021, 850 o. (= Die Verfolgung und Ermordung der europäischen Juden durch das nationalsozialistische Deutschland 1933-1945, 15. Kötet).
Borítókép: Kistarcsai internálótábor, 1944. Fortepan/Fortepan
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
Az ismertetés azt sejteti, hogy ez is csak egy „interpolált”, szelektíven összeválogatott „agitprop” „forráskiadvány”, amely lényegében mindmáig áthárítja a felelősséget a németek által megszállt egykori „csatlós államokra” az elkövetett háborús bűnök tekintetében. Sajnos az is vélelmezhető, hogy akadnak gondok a felhasznált „forrásokkal” is. Nota bene: akik nem voltak „csatlósok is”, csak „megszálltak”, azokkal elnézőbbek az agitpropos kurzustörténészek, de a „kollaboráció” ott is kényszer volt. Az „ellenálláshoz” a meg nem szállt Szövetségesek segítségére volt szükség. Az ismertetés szerzője sem találta meg ebben a kiadványban a magyar résznél Horthy felettesének, Edmund Veesenmayernek és „munkatársának”, Adolf Eichmannak a nevét? Egyáltalán esik benne szó arról is, hogy a megszállt országok hatóságait milyen eszközökkel „késztették” „kolaborálásra”, lletve, hogy milyen mélységig nyúltak bele annak államapparátusába? Vagy a forráskiadvány tudatosan nem dolgozza fel ezt a „problematikát” Talán úgy vélik, hogy ez „nem tartozik ide”mert , vagy mert eleve nem jutnak hozzá a dokumentekhez? Miért nem? Csak nem tűntek azok el a levéltárak Szövetégesek általi „átfésülése” során? Nos, ezért tartom hitelesebbnek az MTA Történettudományi Intézetének 1968-ban megjelent „A Wilhelmstrasse és Magyarország” c. forráskiadványát, amely ezt a kérdést is feszegeti a terjedelmes bevezetőjében és „műhelytitkokat” árul el az efféle forráskiadványok lehetséges „módszertanairól”. Arról a nagy, sok kötetes „projektről”, amelyet vélhetőleg a politika tett „parkolópályára”, szintén szó esik ebben a beveztőben. Sanszos, hogy annak már megjelent részeiből is szemezgettek a hivatkozott forráskiadvány szerkesztői, nem sokat változtatva a kevesebb ismeret birtokában kialakított „frazeológával”.
Ön kicsit sokat sejt és vélelmez; Veesenmayert Horthy „felettesének” nevezni, egy meredek állítás. óvatosan fogalmazva. Nagyon óvatosan. Fogalmai („agitprop” stb.) Önt diszkvalifikálják.
Mint ismeretes, „a történelmet a győztesek írják” és ennek során bizonyítékokat tüntetnek el, vagy hamisítanak meg. 1968-ban még megvolt fontos, a témába vágó iratok hűlt helye a mindkét oldali Szövetségesek által „átfésült” levéltárakban. Mára valószínűleg már ezek a „hűlt helyek” is „el lettek planírozva”.
Sok állítás, vélelmezés, sejtetés. Bizonyiték(ok)?
Nem tetszik a valóság hiteles, kizárólag hiteles forrásdokumentumok által alátámasztott ismertetése gmihály úrnak! Ez a valóság pedig magyar részről a magyar holokauszt kivitelezése volt, a német megszállás előtti zsidótörvényekkel, Kamenyeck Podolszkkal, délvidékkel, majd a magyar hatóságok által végrehajtott deportációkkal, végül a nyilas szönyűségekkel. A VALÓSÁG, kedves gmihály, ha ismeri ennek a szónak a jelentését.
A mű az itteni ismertetés szerint amúgy foglalkozik a zsidóság mentése érdekében tevékenykedőkkel is és nem mond általános ítéletet a magyarságról, pusztán a tényekkel foglalkozik. Azzal, ami de facto megtörtént…
Melyek azok a bizonyos hiteles forrásdokumentumok és melyik évtől, Uram?
„A forrásrészt a források rövid leírása vezeti be, majd 700 oldalon
(105-804. o.) következnek a dokumentumok. Mindegyik dokumentum a
forráskritika és -közlés elvárásainak és szokásainak megfelelően
példásan jegyzetelt, az említett személyek, intézetek, újságok, utalások
mind-mind feloldottak és meg vannak magyarázva. Természetesen azt is
közli Regina Fritz, ha egy forrás máshol már megjelent. A 317 közölt
forrásból az első 113 az 1937 és 1944 márciusa közötti időszakot fedi
le.”
Ez nem válasz arra, amit kérdeztem.
Értelmetlenül erőlködik!
Szerintem pedig nem így van. És a németek is érzik, hogy 76 év kemény munka sem volt elég a valódi háborús bűnösök bűntetteinek az „elsikálására”, mert ezek a „csontvázak”, a titkosítások lejártűval, a kutathatóság kiterjesztése és egyebek okán sorra dőlnek ki a szekrényből. Még az a „csoda” is előfordulhat, hogy azok a fontos iratok, amelyeket a Szövetségesek kiemeltek az „átfésült” levél- és irattárakból, felbukkannak. Netán azok a fontos iratok is, amelyeket Kállay Miklós „magánszorgalomból” vitt magával. Vagy ha bizonyos német pénzforrások elapadnak, bzonyos agitpropok emiatt megszűnnek, akkor is történhetnek meglepetések ebben a „kérdésben”.
Olvassa azért át figyelmesen a magyar forráskiadványt, amelyre hivatkozom.
Vesse össze a MTA történettudományi intézete 1968-ban megjelent „A Wilhelmstrasse és Magyarország 1933-1944” c. forráskiadványát, annak módszertanát és a hosszú bevezetőjében írottakat ezzel az ismertetettel, fog még „újdonságokat” találni ebben a régebbi tudományos munkában.
Mennyi szó esik benne Edmund Veesenmayerről és Adolf Eichmannról, ez itt a kérdés.
Uram!
Ön tiszteletre méltó igyekezettel, de – megitélésem szerint kontraproduktívan – védi Magyarországot.
Tegyük fel, hogy Önnek igaza van, amikor azt állítja, hogy a magyar hatóságok a zsidóság holokausztjában, csak és kizárólag Edmund Veesenmayernek, Horthy Miklós felettesének a megtagadahatatlan parancsára kényszerültek résztvetni. Tegyük fel azt is, hogy azután, hogy 1938. március 12-én a német hadsereg, a Wehrmacht bevonult Ausztriába, Magyarország – a német megszállástól joggal félve – félgyarmati állapotba került.
Mindezen feltételezések együtt sem mossák le a Magyar Királyság törvényhozásáról az első zsidótörvény szégyenét. Ezt a törvényt
https://uploads.disquscdn.com/images/41ccaebf6ff27d017b5caacb3a7e5e10c8b66c4151e368b47182979c8da6a183.png Darányi Kálmán miniszterelnök 1938. április 8-án terjesztette elő. Egy ilyen törvény előkészítése hónapokig folyik, tehát még az Anschluss előtt indult a kodifikálás. Ez a jogfosztó törvény az alkotmányjog egyik alapintézményét, így az állampolgári jogegyenlőség elvét sértette meg.
Úgy érzem, hogy ez az egy tény önmagában elég annak az állításnak az alátámasztására, hogy a szuverén Magyar Királyság bűnt követett el a zsidóság ellen.Végezetül pár szó arról, hogy miért tartom az Ön igyekezetét kontraproduktívnak. Az Ön véleménye szeint Magyarország nem vétett zsidó polgárai ellen. Ebből a véleményből – talán az Ön szándéka ellenére – következik, hogy a Magyarországnak nincs miért kártalanítani a zsidókat, tehát a zsidók forduljanak a jóvátételi igényeikkel a németekhez és szálljanak le a magyarok nyakáról. Márpedig egy ilyen kijelentés ma Európában a szobatisztaság követelményeivel ütközik.
ha nem hoznak zsidótörvényeket , a németek elöbb bevonulnak
Alaptalan vélekedés.
Szerintem pedig egyre alaposabb és a „taktikus agyonhallgatások” a tarthatatlanok.
Részletezné?
A zsidoellenes torvenyek es intezkedesek a 20-as evek elejen kezdodtek, amikor Nemetorszagban meg nem is hallottak a nacizmusrol. Magyar zsidok Berlinben jartak egyetemre, mert MO-on mar nem tehettek. Gondolom azert igyekeztek Horthyek, hogy Hitler ne vonuljon be :-))))
A numerus clausus törvényt „zsidótörvényként” az 1928-as módosítás „ismerte be először, akkor, amikor pont a zsidó honfitársak kérésére pont a sokat bírált szakaszt hatályon kívül helyezték a törvényhozók. Bővebb tájékozódás lehetséges a most éppen megint hozzáférhető „szöveggyüjteményben”, az alant következő link megnyitásával:
https://regi.sofar.hu/book/zsidotorvenyek-1790-1946-teljes-szoveg/
Épeszű ember nem tagadhatja, hogy a két háború közötti Magyarországon antiszemita légkör volt és hogy a zsidótörvényekkel a törvényhozó hatalom súlyosan vétkezett a zsidóság ellen. Ugyanakkor „súlyosan vétkezni” és „tömeggyilkolni” az két eltérő erkölcsi minőség. Utóbbihoz a náci Németország nevelte föl végrehajtók tíz- és talán százezreit. Azért az is tény, hogy mind Kamenyec-Podolszk, mind Auschwitz kívül volt a magyar határokon. Rendben van: a „hontalan” zsidók kiutasítása kegyetlenség volt. De ebből szükségszerűen következett a tízezres nagyságrendű tömeggyilkosság a határ túloldalán? Szegények mit tehettek volna, ha már a magyarok ilyen szívtelenek? Vagy ez mégiscsak sántít?
A válasz természetesen az, hogy nem.
De ha azt kérdezzük, hogy a magyar hatóságok sejthették-e, hogy a kiutasítottakat az SS le fogja mészárolni, akkor a válasz egyértelműen igen.
Bizonyára Hitler megint mondott valamit „Kamenyec-Podolszk”ó-ügyben” a magyar féllel való egyik találkozón és abból vonták le azt a következtetést, hogy a „hontalan” státusú, az 1914-1918-iki „galíciánerfrász” „menekültjeit” ki kell toloncolni, lehetlőleg vissza, Galíciába. Az osztrák minta békeidőben, 1924-ig sikeres volt erre a fajta visszaköltözésre. És valakik hamis ígéretet tehettek arra, hogy ezeknek a kitoloncoltaknak nem esik bántódásuk. Ahogy azt is megígérték, hogy a 2. magyar hadsereg csak „kisegítő feladatokat” fog ellátni. Egyébként olvastam a Szomba-ban „A Szirtes-ügy” c. tanulmányt.
1) Ha a hírszerzés valakik hamis igéreteit nem tudja kezelni, akkor ki kell rugni a hírszerzés teljes vezérkarát.
2) A konkrét esetben a németek a vérengzés megkezdése előtt, kérték a magyarokat, hogy a kitoloncoltakat engedjék vissza Magyarországba. Ezt a magyar hatóságok annak ellenére tagadták meg, hogy tisztában voltak azzal, hogy a zsidókkak kapcsolatban mindenre képes németek nem tudják és nem is akarják ellátni az általuk megszállt területre a deportált zsidókat.
Mindenesetre a deportálások akkori bírálói, mint a Világ Igaza, Schlachta Margit, csak a deportálás kegyetlenségeit tette szóvá. Sejtelme sem volt, mi zajlik a határ túloldalán. Legalábbis semmilyen írott szöveg nem maradt ránk, amiben a tömeggyilkosság megakadályozásával indokolta volna, hogy a deportálást sürgősen abba kell fejezni.
Rendben: a deportáló hatóságoknak dolguk lett volna utánanézni, biztonságos ország-e a Német Birodalom a kiutasított zsidók számára. De akkor se feledkezzünk már meg az aktív gyilkosok munkásságáról!
Egyébként hasonló a helyzet az 1944-es deportálások egyik nyilvános bírálója, szintén a Világ Igaza, Boldog Apor Vilmos püspök esetében. Apor 1944 pünkösdvasárnapi beszédében május 28-án még csak a zsidók „kínzása” és „gyűlölete” ellen emelte föl a szavát, pedig Auschwitzban már hetek óta zajlott a tömeggyilkosság. (vö: „aki… azt állítja, hogy vannak emberek és csoportok és fajták, melyeket gyűlölni szabad, és azt hirdeti, hogy az embereket kínozni szabad… olyan, mint a pogány és nyilvános bűnös.”)
Szörnyű lenne, ha azt kéne bizonygatni, hogy a Magyar Királyság hatóságai 1944. október 15. előtt még nem süllyedtek Einsatzgruppe nivójára
Van itt egy súlyos szemléleti csalás. Ha a magyar hatóságokat az „Einsatzgruppéhoz” hasonlítod, akkor szerényen megfeledkezel arról, hogy az Einsatzgruppékat valakik megszervezték. Történetesen a német hatóságok. A tagságuk verbuválódott valahonnan. Történetesen a német társadalomból. Ha a magyar hatóságok vagy a magyar társadalom felelősségének a vizsgálata ezen apróságok elfelejtéséhez vezet nyilvánvaló politikai számításból, akkor az az erkölcsi tanulságok levonása szempontyábul erőst kontraproduktív.
Félreértettél.
Én erre
a felszólításra reagálva állítom, hogy nem érdem, hanem a minimumok minimuma az, hogy egy nem-gengszter állam az Einsatzgruppe nivójánál magasabb erkölcsi szinten áll.
Lehet, hogy nagyjából ugyanazt mondjuk. Én sem gondolom a magyar államról, hogy a minimumok minimumánál többet tett volna azzal, hogy nem vált tömeggyilkossá. Mert zsidóüldözővé vált, jogállamnak az 1938-as első zsidótörvénytől kezdve nem volt nevezhető.
Ugyanakkor ezt a minimumok minimumát méltányolandó eredménynek tartom abból a szempontból, hogy egyrészt mind a hitleri Németország, mind a sztálini Szovjetunió, mind a titói Jugoszlávia jogelődjeként működő délszláv partizánmozgalom tömeggyilkos rezsim volt, másrészt különösen Németország igényeinek a kielégítésében némi vonakodást is sikerült fölmutatnunk, ami az 1944-ben meggyilkoltaknak is éveket jelentett, a budapesti zsidóság olyan 60%-ának pedig a Vészkorszak túlélését.
Hiányosak az Ön történelmi ismeretei, vagy nem kapcsolja össze az Anschluss következményeként szomszédunkká vált Harmadik Birodalmat azzal, hogy a „második” „Első zsidótörvény már Ausztria bekepzése, 1938. március 12-ike után szavaztatott meg és hirdettetett ki. Ha nehézséget okoz utána nézni, akkor szt a linket be lehet kopizni és meg lehet nyitni:
https://regi.sofar.hu/book/zsidotorvenyek-1790-1946-teljes-szoveg/
A „numerus clausus” törvény és annak 1928-as módosítása is benne van.
Az Ön egyik hozzászólására adott válaszomban már leírtam az első zsidótörvénnyel kapcsolatban azt, hogy
Ön ezt pont úgy engedte al a füle mellet, mint azt a megjegyzésemet, melyben a Pesti Naplóban megjelent,
Írók, művészek, tudósok deklarációja a magyar társadalomhoz és a törvényhozás tagjaihoz című cikkre próbáltam felhívni a figyelmét.Az Ön „szelektív” figyelme kínos gondolatokat ébreszt.
A bandita-államok polgári áldozatai :Mao Ce-tung országlása alatt a Kínai Népköztársaságban
meggyilkoltak becsült száma: 49-78 millió.
Joszif Visszarionovics Sztálin országlása alatt a Szovjetunióban
meggyilkoltak becsült száma: 23 millió.
Adolf Hitler országlása alatt a Németországban
meggyilkoltak becsült száma: 17 millió.
II. Lipót belga király uralkodása alatt az un. Belga-Kongóban
meggyilkoltak becsült száma: 2-15 millió.
Tódzsó Hideki miniszterelnöksége alatt a japánok által
meggyilkoltak becsült száma: 5 millió
İsmail Enver pasa hadügyminiszteri időszakában az Oszmán Birodalomban
meggyilkoltak becsült száma: 2,5 millió.
Pol Pot országlása alatt a Kambodzsában
meggyilkoltak becsült száma: 1,7-2,7 millió.
Kim Ir Szen országlása alatt az Észak-Koreában
meggyilkoltak becsült száma: 1,6 millió.
Mengisztu Hailé Mariam országlása alatt az Etiópiában
meggyilkoltak becsült száma: 400 ezer-1,5 millió.
Yakubu Gowon országlása alatt a Nigériában
meggyilkoltak becsült száma: 1 millió.Mint látható, a nácizmus polgári áldozatainak a száma az embertvágóhidak ismertetett mezőnyében átlagosnak mondható. De egy lényeges szempont alapján a hitleráj az abszolut bajnok : a nácik egy nép minden tagját születése „jogán” minösítették kiirtandónak. Mindazok az államok – köztük a Magyar Királyság -, melyek ennek a tébolyult elképzelésnek a megvalosításához segédkezet nyújtottak, nehezen lemosható szégyenbélyeget vettek magukra.
Azért Sztálin áldozatainak a sorában akadtak egész népek. Az ukrán terroréhínség áldozatainak pl. születési előjoguk volt éhen halni. A törökök örmény népirtása is az egész örmény népet célozta, csakhát voltak (nagyjából a mai Örményország területén), akik a front túloldalán laktak. De a zsidók között is…
Ami a segédkezet illeti, fontos kérdés marad, szinte egyénre lebontva érdemes vizsgálni, hogy „ki mit tudott és mikor tudta”? Aki tudta, hogy tömeggyilkosságban segédkezik, az tömeggyilkos és kész. Viszont magyar állampolgárok közül a német megszállás hozott embereket helyzetbe ahhoz, hogy így tömeggyilkossá váljanak. Ezért az állam felelősségét konkrétan a tömeggyilkosságban vitatom.
Speciálisan Magyarországon a nácizmus bőven vezeti a XX. századi tömeggyilkosságok rangsorát, de azért a szerb partizánok megcsípik a 2. helyet, ha az 1941-es magyar országterületet tekintjük mindkét tömeggyilkosság összehasonlítási alapjának. A meggyilkolt délvidéki magyarok és svábok össz száma százezer körül van…
Az örmények (*) ügyében teljes közöttünk az egyetértés.
A holodomor egy szörnyű tragégédiája az ukránoknak, de azt, hogy ez tervszerű népirtás lett volna, a történészek többsége vitatja.
Ezzel kapcsolatban érdemes utánanézni annak, hogy a magyar vezetők, köztük a kormányzó, mikor kapta kézhez az un. Auschwitz jegyzőkönyvet.
A németek már elözönlötték Magyarországot, amikor Horthy Miklós leállítatta a deportálásokat. Eszerint a németek jelenléte még nem változtatta a kormányzót egy inpotens marionett-figurává, tehát a Magyar Királyság tehetett volna valamit a vidéki deportálások ügyében is.
———-
*) Bár tudom, hogy Izrael stratégiai megfontolásai – az enyhén szólva kellemetlen szomszédsága miatt – nemegyszer ütköznek frontálisan az erkölcsi megfontolásokkal, de ennek ellenére nehezen emésztem azt, hogy nem ismeri el az örmények irtását örmény holocaustnak.
A holodomor kapcsán az is kérdés, mit értünk „nép” alatt. Sztálin valóban nem az ukrán népet akarta kiirtani, de igenis egy olyan rétegét, amibe elég volt beleszületni, hogy az ember halálra szánttá váljon: az ukrán parasztságot. Ha egy ukrán faluban születtünk volna a huszas évek végén, kevéssé izgatott volna bennünket az a kérdés, hogy mik Sztálin tervei a kijeviekkel…
Horthy: azért a nyári mozgásteréből szerintem súlyos hiba a tavaszi mozgásterére visszakövetkeztetni. Mindössze a normandiai partraszállásról feledkezünk meg. Márpedig a megmenekülés-oldalon is volna egy fundamentális tény: a zsidóság túlélő maradékát nem Horthy mentette meg, nem is Koszorús ezredes, hanem azok a harcoló katonák, akik a frontokon szétzúzták Hitler halálgépezetét. Horthyt is ők hozták abba a helyzetbe, hogy Koszorús ezredes pici csapatával hatékony katonai akciót hajthasson végre.
Horthy amúgy az emlékirataiban azt írja, azért nem mondott le, mert azt cserbenhagyásnak élte volna meg. Politikai tényező akart maradni. Praktikusan leste az alkalmas pillanatot, amikor beavatkozhat az eseményekbe. Nyilván nem a zsidók érdekében: még mindig a háborúból való kiugrást kereste. De végülis az sem rossz cél, a gyakorlati eredmény pedig igenis a pesti zsidóság deportálástól való megmenekülése lett.
Azért ahogy elmélkedem erről a sztoriról, eszembe jut egy szó, amit nem keresztény és nem zsidó értelemben használnék: a messiás.
Emberi fantáziánkat lenyűgözi egy olyan figura, mint Horthy, aki lesi az alkalmat, hogy hatékonyan beleszóljon az eseményekbe, és hogy az esélyét el ne veszítse, végignézi 600 000 ember deportálását. De utána tényleg megragad egy esélyt. Hü de izgi.
Egy katona, aki partraszáll Normandiában, és lelövik, egyáltalán nem izgi. Megtette a dolgát. Hogy ő az Istentől küldött szabadító, akinek a túlélő zsidók az életüket, Horthy pedig a maradék becsületét köszönheti? Kit érdekel? Kit érdekel Isten cselekvése, amikor Horthyt is nézhetjük?
De a második „első zsidótörvény” előtt ott volt az Anschluss és hazánk ezzel megkapta rossz szomszédnak a Harmadik Birodalmat. És amikor Burgenlandot a „barátság” zálogaként „visszakérte” Horthy, Hitler ezt azzal az érvvel tagadta meg, hogy az ottani lakosság többsége németajkú. És ezt még az „Abonyi utcai gimnáziumban” is meggyászolták.
Valaki mondta (de nagyjából a Biblia is ezt írja), hogy nemi erőszakról akkor lehet beszélni, ha az áldozat sikoltozik. Magyarország minden (vitathatatlan) német nyomással együtt is saját legitim törvényhozása révén vezette be a zsidóüldözést. Engedelmével: kicsit több sikoltozást vártam volna el a törvényhozóinktól, köztük pl. a felsőházban üldögélő katolikus és protestáns püspököktől, akik simán megszavazták.
Rosszul fogja fel Ön a kérdést! És továbbra is azt mondom, hogy nem kóser az, hogy az Anschluss utáni „antiszemita” intézkedésenél sosem merült fel a német nyomásgyakorlással való összefüggés Önök szerint. Illetve nem kapcsolódik az Önök fejében össze az az információ, hogy Hitler minden raport alkalmával a magyar félnek felhánytorgatta, hogy túl kesztyűs kézzel bánnak a zsidókkal. És, jelenleg a Szövetségesek által eltüntetett iratok híján csak privát bejegyzésekre lehet hivatkozniarról a vélelemről, hogy Magyarország megszállása már a kezdetnek számító Anschluss óta napirenden lehetett. De ami késik, nem múlik. És akkor kiderülnek az addig évtizedek óta sulykolt bizonyos agitpropok hazugságai. Íme, egy ilyen naplóbejegyzés egy kompetens „szerzőzől”:
„„Ha Magyarország nem áll be a sorba, protektorátusi státust fog kapni.” A hazánk megszállását előre vetítő sort Franz Halder, a német szárazföldi haderő főparancsnokság (OKH) vezérkari főnöke jegyezte le naplójába. „
A magyar törvényhozás nem az Anschluss után kezdte hátrányosan megkülönböztetni a zsidó polgárait.Franz Halder 1940 májusában azt írta hadinaplójába, hogy
Az első zsidótörvény két évvel Halder naplóbejegyzésének a dátuma elött került az alsóház elé. Ezt a törvényt Darányi Kálmán miniszterelnök 1938. április 8-án terjesztette elő. Egy ilyen törvény előkészítése hónapokig folyik, tehát még az Anschluss előtt indult a kodifikálás.Ha a német agressziótól való félelmében igyekezett a magyar vezetőréteg a németek által követelt módszereket alkalmazi, akkor pont olyan bölcsen döntött, mint Juliska, aki attól félve, hogy Jancsi meg fogja csípni a kis fenekét, lefekszik Jancsival.
Mit gondol uram,ha a Harmadik Birodalom és Hitler az Anschlusstól fogva nem „szekálja” az Endlösung iránti „hanyagsággal és fenyegeti megszállással Magyarországot, akkor is meghozzák a „zsidótörvényeket”? És Ön szerint akkor most melyik volt az „első zsidótörvény”? Amúgy találtam egy újabb idézetet és értékellst a „megszállósdira”:
„”„Ha Magyarország nem áll be a sorba, protektorátusi státust fog kapni.” A hazánk megszállását előre vetítő sort Franz Halder, a német szárazföldi haderő főparancsnokság (OKH) vezérkari főnöke jegyezte le naplójába. Csakhogy a tényleges inváziónál jóval korábban, 1940. május 26-án, a nyugati offenzíva idején. A csaknem négy évvel Magyarország német megszállását megelőző mondat is igazolja a magyar politika teljesítményét, amellyel a megszállást 1944. március 19-ig képes volt kivédeni.”
A magyarság szine-java nem volt úgy elragadtatva a magyar politika teljesítményétől, mint Ön.
1938. 05. 05. a Pesti Napló 2. oldalán
Írók, művészek, tudósok deklarációja a magyar társadalomhoz és a törvényhozás tagjaihoz
címmel megjelent írásból idézek.
https://uploads.disquscdn.com/images/9bfad7d79577553b2685e38e3269d314d12c1f48607b114628ac66440626226b.png Az Ön számára kiemelem a tiltakozásnak a következö mondatát :
Uram, jobb lett volna azt megtagadni, és akkor már 1938-ban megszállják Hitlerék Magyarországot is?
Komoly szenvedest okoz szamodra a gondolat, hogy a Horthy rendszer felelos a MO-i zsidok uldozeseert, es a nemet megszallas csak katalizator volt a vegkifejlethez. A hozzaszolasaidbol ugy erzem, hogy ez nalad mar patologikus. Probalj meg lazitani, ugy konnyebb lesz :-)))
Én az odavezető úttal foglalkozom, nem azzal a tragédiával, amelyet a Vészkorszak okozott. Két idézet ennek a megértéséhez:
„„Ha Magyarország nem áll be a sorba, protektorátusi státust fog kapni.” A hazánk megszállását előre vetítő sort Franz Halder, a német szárazföldi haderő főparancsnokság (OKH) vezérkari főnöke jegyezte le naplójába. Csakhogy a tényleges inváziónál jóval korábban, 1940. május 26-án, a nyugati offenzíva idején. A csaknem négy évvel Magyarország német megszállását megelőző mondat is igazolja a magyar politika teljesítményét, amellyel a megszállást 1944. március 19-ig képes volt kivédeni.”
„) A háború alatt az angolszász hatalmakkal kezdeményezett „titkos” béketárgyalásokat pedig mind az amerikaiak, mind a britek lényegében rosszhiszemûen folytatták. Egyrészt katonai-stratégiai szempontból eldöntött kérdés
volt, hogy angolszász erõk nem fognak részt venni Magyarország német uralom alól való felszabadításában, másrészt olyan teljesíthetetlen követelésekkel léptek fel a Kállay-kormánnyal szemben, amelyeknek a teljesítése — minden valószínûség szerint — elõbbre hozta volna a német
megszállást annak minden következményével egyetemben. Az amerikai mentalitás illusztrálására a szerzõ megemlíti, hogy amikor Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke, az OSS
berni rezidensének, Allen Dullesnek és beosztottjának, Royall Tylernek megpróbálta elmagyarázni egy német megszállás lehetséges következményeit, azok azt válaszolták: „háború van, a könyökünkig ér a vér, néhány százezer élet ide vagy oda már nem számít”. (74.) Megállapítható ugyanakkor, hogy a háborúból való kiugrásra soha nem volt igazi lehetõség függetlenül az amerikai-brit
magatartástól; Magyarország geopolitikai helyzete egyszerûen kizárta a reális lehetõségek közül
ezt a megoldást. Az is tény azonban, hogy a magyar vezetés nem ismerte az angolszász hatalmak
valódi elképzeléseit és — újfent — illúziókat táplált azokat illetõen.” Ez Borhi László monográfiájából van.
A zsidók azon bosszankodnak, hogy Mózes nem a mai Szaudi-Arábia felé vette az irányt.(*)
Vélhetően a magyarok is foglalhattak volna egy kevésbé huzatos hont.
—–
*) Ha Mózes jól döntött volna, akkor rólam és a fiamról szólna az alábbi történet :
Az olajsejk fia Oxfordból írja az apjának
Olajfiú : Apám! Nagyon kellemetlenül érzem magam. Minden reggel, amikor kiszállok a Rolls-Royce-bóé, látom, hogy tudós professzoromat villamossal érkezik.
Olajsejk : Fiam! Küldök neke 10 millió $-t. Vegyél magadnak egy villamost.
Te pedig vedd elő a naftalinból az agyadat és gondolkozzál is marxista-lenninista-történelmi materislista ftázisok poffogtatása helyett!
te bölcs északon végeztél shabbat shalom
Ez miféle hülyeség uram?
Ezsáiás 32:17 !
Egy passzentos idézet ide: „”„Ha Magyarország nem áll be a sorba, protektorátusi státust fog kapni.” A hazánk megszállását előre vetítő sort Franz Halder, a német szárazföldi haderő főparancsnokság (OKH) vezérkari főnöke jegyezte le naplójába. Csakhogy a tényleges inváziónál jóval korábban, 1940. május 26-án, a nyugati offenzíva idején. A csaknem négy évvel Magyarország német megszállását megelőző mondat is igazolja a magyar politika teljesítményét, amellyel a megszállást 1944. március 19-ig képes volt kivédeni.”
Bizony-bizony, és ez az Anschlusstól kezdve fenyegető veszély volt, nem ok nélküli, hogy a „második” „Első zsidótörvény” is 1938. március 12, után keletkezett, a szomszéddá vált Harmadik Birodalom nyomásgyakorlásának eredményeként. Hitler minden alkalommal szemrehányást tett a „zsidókérdés””végső megoldásának” „halogatása” miatt és célzott arra, hogy majd ők, a németek „megoldják”.És 1944-ben Magyarország németek általi megszállását sugalmazták, hogy annyival kevesebb német védekezzen a normandiai partaszálláskor. Újabb idézet Borhi Lászlónak az amerikai-magyar kapcsolatokról írott monográfiájából: „Az amerikai mentalitás illusztrálására a szerzõ megemlíti, hogy amikor Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke, az OSS berni rezidensének, Allen Dullesnek és beosztottjának, Royall Tylernek megpróbálta elmagyarázni egy német megszállás lehetséges következményeit, azok azt válaszolták: „háború van, a könyökünkig ér a vér, néhány százezer élet ide vagy oda már nem számít” Amiről Ön beszél, az már a német megszállás alatt történt, amelyet mindaddig megpróbált a magyar vezetés elkerülni. Őszintén szólva, igencsak nem „kóser” a német megszállásig vezető út fontos állomásainak az „ignorálása”.
Bűneinkkel szembenézni annyi, hogy nem mentegetjük, kisebbítjük a bűnt!
Nem tudom, hogy a nácik felelősségét mennyire hárítják át, mert ez a cikk egy összefoglalója egy hatalmas műnek!
Persze az összefoglalásból sok minden kimaradhatott, amit az itteni a hozzászólások is hol rosszul, hol tévesen kiegészítenek. A Horthy Magyarországa egy antiszemita ország volt, és ezt a tények, a zsidótörvények bizonyítják, és a zsidótörvények ellen sajnos, nem sok nem zsidó magyar emelt szót. A zsidó magyarok jogainak csorbításában, kifosztásban, adminisztrálásukban, bevagoníroztatásukban nagyon sok magyar állampolgár, hivatalnok, hatóság vett részt. A visszacsatolt magyar területek magyar zsidóságának, a magyarságuktól történő megfosztásban, az egész Horthy rendszer bűnös és részes. De az idemenekült zsidók kitoloncolása is egy gyáva gazember cselekménye volt. A Kamenyec-Podolszkij mészárlás oka a magyar hatóságok, horthyék kitoloncolási politikája volt, Hitlernek tett gesztus.. Az auschwitzba történő vidéki magyar zsidóság halálba küldését sem menti Eichmann náci gyalázatos ténykedése, mert a magyar hatóságok segítsége nélkül ez nem lett volna sikeres művelet. Nem az a kérdés, hogy Horthy a vereségtől való félelmében, a nyugati fenyegetésektől tartva hány magyar zsidót mentett meg, mert a kérdés az, hogy hányat küldött a biztos halálba? Halálba küldött közel 600 ezer embert, és aztán azért kapjon dicséretet Horthy, hogy csak annyit öletett meg? Közben az is kiderült, hogy még mindig volt annyi hatalma, hogy bármikor leállíthatta volna a vagonokat. Nincs az a politikai, családi ok, amely mentséggel szolgálhat Horthy és a cinkosaik számára. Persze a nagy Sztálin talált rá okot. Gyáva vezetők, gyáva népe voltunk és vagyunk ma is. Hitte is, és szimpatizált a népünk jelentős része az akkori antiszemita politikával. Miért a magyar félt a náci megszállástól annyira, hogy kinyalták a nácik seggét? A szerbekkel kötött szerződésünket is elárultuk egy jobb falat reményében. De sorolhatom a sok kis országot, akik szembeszállottak nácikkal és így a győztesek oldalára kerültek.. Lengyelország, Belgium, Hollandia, Dánia, Norvégia stb. Szovjetunió megtámadáshoz nem is kérték fel hazánkat.. Legalább a felkérést várták volna meg Horthy és cinkosai! Elég ennyi is, mert mentséget, másokra mutogatni azt tud a hazám népének egy jelentős része. Mert „Megbünhödte már e nép. A múltat s jövendőt!” , és még nem volt sem első, és második világégés, ahol támadófélként vettünk részt mindkét világégésben, tömeges népirtásban. Nézzünk szembe a múltunkkal, és gondolkodva énekeljük himnuszunkat! /Török/