Miért ellenzik a magyar szurkolók a térdre ereszkedést? — tűnődik a kenti egyetem világhírű szociológiaprofesszora, magyar származású publicista a múltheti magyar-francia meccs után az ausztrál Spiked hasábjain.
Egész életemben jártam meccsre. De ez volt a legintenzívebb és legfelemelőbb élmény, amit valaha is átéltem egy meccsen.
A mérkőzést Budapesten rendezik. Magyarország – Franciaország. Ez azonban több, mint egy sima Euro 2020-as mérkőzés. Ahogy megérkezem a szurkolói zónához, látom, hogy egy csomó srác egy transzparenst tart a kezében, amely a térdre ereszkedés gesztusát kifogásolja. A transzparensen egy térdelő ember képe látható, áthúzva – a megalázkodás e gyakorlatának egyértelmű elutasítása.
Beszélek Gergellyel és Sanyival, két sráccal, akik a transzparens tartalmán őrlődnek. Elmondják, miért tartják helyesnek, hogy kiállnak a térdre ereszkedés angol-amerikai gesztusa ellen. Sanyi azt mondja:
„Mi nem vagyunk olyanok, mint ők, mi egy büszke nép vagyunk, amely nem hajlandó meghajolni senki előtt”.
A közelünkben áll Orsolya, aki szerint a térdre ereszkedés rituáléjának semmi köze a rasszizmus elleni fellépéshez.
„Rosszul vagyunk tőle.”
Szinte mindenki, akivel beszélek, azt mondja, hogy mi, magyarok úgy döntöttünk, hogy kiállunk ez ellen a sok szarság ellen. Még mindig dühösek, hogy amikor a közelmúltban egy meccsen kifütyülték az íreket, amiért térdre ereszkedtek, a nyugati sajtó rasszistának ítélte őket. Úgy érzik, hogy a nyugati média folyamatosan kioktatja őket, mintha gyarmati alattvalók lennének. És ezt már nem tűrik tovább.
A józan paraszti ész beszélt ezekből a szurkolókból. A jókedvük ragadós volt. Az volt az érzésem, hogy szabadság van a levegőben.
Ezrek vonultak a Puskás Stadion felé egy „Brotherhood” (Testvériség) feliratú transzparens mögött. Hangoskodtak. Azt akarták, hogy hallható legyen a hangjuk.
Mire a stadionhoz értem, a hangulat őrületes volt. Több mint 60 ezer szurkoló volt ott. Nem volt szociális távolságtartás, és senki sem viselt maszkot. Az éljenzés fülsiketítő volt. Amikor Magyarország gólt szerzett Franciaország – a világbajnok – ellen, elszabadult a pokol. Mindenki annyira izgatott volt, hogy sokan alig vették észre, amikor Franciaország gólt szerzett, és a mérkőzés a döntetlen felé tartott.
Amikor a meccs 1-1-es eredménnyel ért véget, a stadionban éneklés és skandálás tört ki. Az emberek fel-alá ugráltak örömükben – úgy érezték, hogy a döntetlen erkölcsi győzelem Magyarország számára.
Odamentem a francia szurkolók egy csoportjához, hogy megvigasztaljam őket. Ők mosolyogtak, és azt mondták, hogy ők is jól érezték magukat. Az egyikük azt mondta, hogy nem szokott ennyi érzelmet és zajt látni egy futballmérkőzésen. Elmagyaráztam, hogy a zaj, amit hallottak, a szabadság hangja.
Meglepett, hogy a magyar és a francia szurkolók között nem volt ellenségeskedés. A meccs után mindenki elvegyült és megivott egy italt. A franciákat szívesen fogadták, én pedig büszke és boldog voltam, hogy a „Testvériséget” hirdető transzparens valóban jelent valamit.
Bárcsak az európai média objektív és szenvtelen szemmel tudná nézni ezt az eseményt! Talán megértenék, hogy Janis Joplin tévedett, amikor azt énekelte, hogy a szabadság csak egy másik szó arra, hogy nincs mit veszíteni. Ezen a látványos, napsütéses szombaton a szabadság sokkal több volt ennél.
