Mindenki tapsol, pedig nincs miért

2021. június 7-n a Hetek Csoportjának (Group of Seven, G7) költségvetési pénzügyekért felelős állami vezetői megállapodtak abban, hogy elkötelezik magukat egy 15%-os globális társasági adókulcs-minimum mellett. Az Egyesült Államok, Kanada, az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Olaszország és Japán kormányai ezzel hadat üzentek annak a tizenöt joghatóságnak, ami nem vet ki társasági adót, és annak a további húsznak, ahol az alacsonyabb 15%-nál. Gallai Tamás írása.

A világon 224 adóügyileg független joghatóság van. Ezek közül 179-ben már ma is magasabb a társasági adókulcs, mint 15%. A G7-ek közül Britannia veti ki a legalacsonyabbat (19%), de

a dolog pikantériája, hogy elvben a westminsteri parlament adókivetési hatásköre alá tartozik még Bermuda, a Kajmán-szigetek, a Turks- és Caicos-szigetek és a Brit Virgin-szigetek (tengerentúli területek), valamint Guernsey, Jersey és a Man-sziget (koronafüggőségek), amelyek nem sarcolják a vállalati nyereséget – egy másik brit tengerentúli terület, Gibraltár kormánya is „csak” 10%-ot prédál el az üzleti haszonból.

A brit tengerentúli területek és koronafüggőségek helyzete azért is veszélyes, mert a 2017-es általános választásra Jeremy Corbyn, a brit szocialisták akkori vérvörös vezére egyszer már azzal csiklandozta a brit prolik füleit, hogy ha hatalomra juttatják, akkor majd ő megrendszabályozza ezeket az adómenedékeket, és alaposan megdézsmálja a Britannia és a 208 másik latorállam adóhatóságának ragadozása elől oda menekített vagyonokat.

Pedig az idült tőkefelélés korában élünk, egy nemzetközileg roppant kényes helyzetben vagyunk, amikor úgy kéne vigyázni a nyugati tőkére, mint a szemünk fényére, sőt még annál is jobban, mert vakon még el lehet éldegélni, éhen halva viszont sehogy sem.

Ha számít valamit a jólét, főleg a leszármazó nemzedékek jövője, hogy ne legyen a kínaiak állatsimogatója Európából és Észak-Amerikából, akkor körülbelül pont az ellenkezőjét kellene csinálni annak, amit a nyugati kormányok tesznek bamba népeik megelégedésére.

Az adómenedékek ugyanis óriási szolgálatot tesznek és elévülhetetlen érdemeket szereztek a vagyonfelhalmozás és a tőkeképződés lehetővé tételével, és már eddig is felbecsülhetetlen károkat okozott nemzetközi háborgatásuk. Fékezik a kormányok ragadozó hajlamait, elérhetetlenné téve olyan vagyonokat, amelyek később termelő beruházásokhoz rendelkezésre állnak, és nem a híg levegőből teremtett bizományoshitelek, hanem valós és tiszta megtakarítások.

Ezeknek a rablóállamok elől elrejtett vagyonoknak egyének és családok milliói köszönhetik a viszonylag biztos megélhetésüket, amikor újra befektetve termelő és bérfizető munkahelyek lettek belőlük, de amik az adómenedékek nélkül eltűntek volna előbb a prolik gyomrában második zacskó chipsként és negyedik doboz sörként, majd excrementumként a latrinában – azaz teljességgel improduktívan.

Bár az összes adónem borzalmas úgy erkölcsi, mint közgazdasági szemszögből, mind közül talán a társasági adó sötétlik a legpusztulatosabban az adórendszerekben.

Lényegében nem más, mint egy eleve kiszabott pénzbüntetés azért, mert egy vállalat a nyereségtermelés bűnébe esett, amiért ma üldözést érdemel a „társadalmi igazságosságnak” sminkelt morális kannibalizmus korában.

Minden vállalat minden árbevétele olyan végfogyasztók késztermék-vásárlásaiból származik, akik már maguk is fizettek személyi jövedelemadót. Ők tehát az adózott jövedelmükből költenek a kiskereskedőknél, akik árbevételükből fizetik ki a nagykereskedőt, és üzleti hasznukból fizetik be a társasági adót – meg, ha már beszélünk róla, az ÁFÁ-t is.

A nagykereskedők is kifizetik a gyártót, és befizetik a társasági adót, ahogy a gyártók is kifizetik a beszállítóikat, és befizetik a társasági adót. Ezek szintén kifizetik nyersanyagtermelőiket, és befizetik társasági adójukat. Minél hosszabb egy termelési lánc, minél több vállalat vesz részt egy áru vagy szolgáltatás előállításában, annál több adóteher épül be az árakba.

Az árakba ugyanis óhatatlanul beépül az adó, de nem csak azokba, mert azokat nem lehet a végtelenségig emelni, ahogy az állam sarcolgatja és sanyargatja a vállalatokat. Az árak a javak cserearányai, amit az eladók és vevők alakítanak ki a javak hasznosságának alanyi megítélésével létrejövő közmegbecsülés által, mit sem törődve az adóterheléssel.

A társasági adót tehát nem lehet csak áremelésből kigazdálkodni.

A vállalatnak csökkentetnie kell az üzletrészesek osztalékát – akik egyébként a kifizetett osztalék után osztalékadót is fizetnek. Ettől a vállalat tőkevonzó képessége romlik, mert a kisebb osztalékhozam a magasabb határidő-igényű és az alacsonyabb kockázattűrésű befektetőket eltántorítja a befektetéstől.

Maradnak azok, akinek nagyon alacsony a határidőigénye (belőlük eleve nincs sok, és ha rommá adóztatják a termelést, az ő kis számuk is csökkenni kezd), és azok, akiknek a kockázattűrése magas (ezek meg jellemzően és egyre inkább csak pénzügyi kalandorok, akikre nem lehet hosszú távon számítani a vállalatfinanszírozásban).

Aztán a vállalatnak csökkentenie kell a dolgozók bérét – akik ebből még személyi jövedelemadót is fizetnek, de akik tiszta bére azért is csökken, mert a munkájuk hozzáadott értékéből a vállalat még társadalombiztosítási hozzájárulásokat is fizet. Ez rontja a vállalat munkapiaci versenyképességét, mert nem tud úgy helytállni a bérversenyben, ahogy az természetesen sikerülne neki, vagyis nem tudja azokat a munkavállalókat alkalmazni, akik csak magasabb tiszta bérért állnának munkába.

Nemkülönben kényszerül a vállalat arra, hogy a nyereséget akkor is beruházásokra költse, ha azt egyébként a piaci viszonyok nem indokolják,

és csak reménykedni lehet – de már nem a vállalkozói kockázatvállalás józanságával, hanem inkább álvallásosan/babonásan –, hogy nem lesz belőle malinvesztíció, amiben csak elég a pénz, ha likvidálni kell a következő válság kibontakozásakor.

Égbekiáltó képmutatás, hogy nem szólnak a baloldali szirénhangok, amik örökké monopóliumokról és kartellekről papolnak, és kioktatják a világot arról, hogy e veszély miatt kell az államnak – a par excellence monopóliumnak – folyton buzerálnia a piaci viszonyokat. Pedig itt területi erőszak-monopóliumok kartelleznek szégyentelenül. Annyira szégyentelenül, hogy nyíltan kimondják, hogy az államok közti verseny visszaszorítása a céljuk.

Pedig monopóliumteóriából tudjuk, amiben szinte minden közgazdász és politikai filozófus egyetért: az egyedárusítási kiváltság, mint a piaci verseny hiánya mindig rossz a fogyasztónak, aki hitványabb terméket kap magasabb áron a monopolistától, mint kapna kompetitív körülmények között a versengő eladóktól.

Arany János: A walesi bárdok soraiban a lágyabban éneklő második velsz énekes szavaival azt tanácsolja: „Ne szülj rabot, te szűz! Anya / Ne szoptass csecsemőt!…” Ugyan Arany ékesszólásával nem dicsekedhetünk, de a vállalkozókat és tőkéseket mi is hasonlóra buzdítjuk: ne vállalkozzatok, ne fektessetek be! Vonjátok ki minden vagyonotok Európából és Észak-Amerikából!

Tanulják meg a fosztogató és lejmoló kormányok: nem vagyunk fejőstehenek, se vágómarhák.

Örvendetes, hogy Izrael – ahol a társasági adókulcs egyébként horrorisztikus 23% – a kormány legutóbbi közleményei szerint vonakodik csatlakozni ehhez a nemzetközi fiskális politikai terrorkartellhez. Úgyszintén örvendetes, hogy a magyar pénzügyminiszter helyettese is azonnal világossá tette, hogy Joe Bidennek toll a fülébe, Magyarország nem enged a világ 19. legalacsonyabb (9%-os) társasági adókulcsából, ami az Orbán-kormányok – egyébként kevés – értékes vívmányainak egyike.

Egy olyan országnak, amilyen Izrael, amit megalakulása óta minden oldalról szorongatnak, és rendszeresen hatalmas összegeket kell költenie védereje kifogyó készletei feltöltésére, hogy orgyilkosok ne mészárolják polgári lakosságát, hatványozottan piacpárti gazdaságpolitikára van szüksége, különben vége.

A Vaskupola egy rakétája 11-25 millió forint – a Hamasz rakétái, amik ellen fel kell használni, 100 ezerbe kerülnek, és háromezer rakéta fogyott el. Egy F–16-os vadászbombázó egy repült órája 2–2,5 millió forint. Egy hajózó alapilletménye óránként 15 ezer forint. Egy GPS-vezérlésű ejtőlőszer 10-12 millió forint.

Nem követheti el a kibucok soha be nem vallott kudarcán szocializálódott Golda Meir hibáit, aki csak azért nem országvesztőként vonult be a történelembe, mert ’72-ben jom kippurkor az Egyesült Arab Köztársaság megtette neki azt a szívességet, hogy megtámadta Izraelt, és Móse Daján stratégiai zsenije megnyerte neki a háborút.

Ha a baloldali fosztogató–osztogató népgazdasági ámokfutást, a saját néppel keménykedő, de kifelé csak nyammogni és nyafogni képes patológiás politikát választják, tálcán kínálnak győzelmet a Hamásznak – nem lennénk meglepve, ha az stratégiát váltana, és rakéták helyett baloldali propaganda finanszírozására költene. Hagyományos hadviseléssel és terrorizmussal sem lehetett Izraelt legyőzni, csak egy belső árulás törheti meg.

Magyarországról nem is beszélve. Orbán nem egy Netanjahu, és nem is egy Thatcher – bármit mondjon is erről Schiffer András vagy Pogátsa Zoltán, akiknek mindenki neoliberális karvalytőkés vállalkozópárti, aki nem véres szájú kommunista. A kormányfőtől szabadjon annyit várni, hogy most, amikor kell, meg meri csillantani a máskor annyira büszkén hirdetett szabadságharcos énjét, és azzal tör borsot a fiskális terroristák orra alá, hogy dacból eltörli a társasági adót és mindazokat a sarcokat – pardon: közterheket –, amelyeket helyette vetnek ki (KATA, KIVA, stb.).

Az izraeli dilemma: Hogyan reagáljunk a G7 társasági adómegállapodására?

Izraelben egyelőre ugyan óvatosan nyilatkoznak a tervezet hatásairól, de valószínűleg az hátrányosan érinti a zsidó államot.