Jeszenkszky Géza történész, egyetemi tanár, politikus, diplomata. 1990–1994 között az Antall József vezette kormány külügyminisztere, 1998–2002 között Magyarország washingtoni, majd 2011–2014 között norvégiai és izlandi nagykövete. A Neokohnnak adott interjújában az Európára leselkedő veszélyekről, a béke és a demokrácia lényegéről beszélgettünk, de szóba került a külügyminisztersége alatt megvalósított Horthy-újratemetés és hogy mikor és milyen körülmények között került ki a pártból az antiszemita nézeteiről is híres Csurka István. Megyeri A Jonatán interjúja.
***
Mielőtt beszélgetnénk a még fontosabb jelenről, talán előbb szóljunk a múltról. Először is rögtön bele a sűrűjébe: mit gondol, mi a legnagyobb veszély, ami leselkedik ma Magyarországra, Magyarország biztonságára, Európára?
A békét tartom a legfontosabbnak. A II. világháború alatt voltam kisgyerek. ’44-45-ben az ostrom alatt voltunk a pincében, csoda, hogy túléltük. Amellett történészként teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy mivel jár a béke hiánya. Nem csak a halállal, éhezéssel, szenvedésekkel, hanem a túlélő ember gyászával az elhunytak, a meggyilkoltak iránt. Tehát a legfontosabb a béke.
A mai világban azt szokták gondolni, hogy a klímaváltozás a legégetőbb. Én nem tagadom, mint sportoló, síző, különösen személyesen is tapasztalom, hogy valóban csökkent a havas napok száma, ezt nem lehet letagadni, minden adat ezt mutatja. Egyetértek, hogy ez ellen lépni kell, bár nem biztos, hogy emberi tevékenység van erre a legnagyobb befolyással.
Békét említett. Mit gondol, mi jelenti a békére a legnagyobb fenyegetést?
Ma egyértelműen a fundamentalizmus.
Az elfogultság, a gyűlölet, nyilvánvalóan a zsidó emberek számára az antiszemitizmus, amelyet magam is rendkívül súlyos jelenségnek tartok.
Ugyanúgy azonban extrém nacionalizmus, bármilyen néppel, vagy csoporttal szembeni ellenérzés, amely túlmegy azon, hogy nem kedvelem a másikat valamilyen okból. Ez nagyon könnyen előítéletté, majd cselekedetté válik. De ha csak gondolat marad, akkor is veszedelmes. A terrorizmust külön lehet említeni, és annak kapcsán egy viszonylag ritkábban előjövő témát emelnék ki. Hogy milyen hazug, amikor egy terrorista vagy egy terrorista csoport úgymond a felelősséget vállalja. A felelősséget ugyanis az vállalja, aki odaáll a bíróság elé, a hatóságok elé, és azt mondja, hogy én tettem ezt.
Ráadásul a terrorizmus gyáva cselekedet. Isten mentsen a háborúktól, melyek sajnos vannak a világban, de a háborúban a felek nyíltan harcolnak egymás ellen. A terrorista lesből támad, és szinte mindig, még az ő szempontjából is ártatlan emberek az áldozatai. Egy nép, vagy egy csoport az ellenség.
Tehát a terrorizmus, ami sajnos végigkíséri az elmúlt évtizedeket. Ez rendkívül komoly veszély.
Manapság sokan sokat beszélnek, és nem alaptalanul, a migrációról.
Történészként azt mondhatom, hogy a történelem nem más, mint a migráció története. Nincs igazából olyan nép, amely valaha megült volna a fenekén. A magyarok például. Sokat beszélünk mostanában a honfoglalásról, meg a pozsonyi csatáról. Mi is ide migráltunk, és kiszorítottuk az itt lakókat. Tehát önmagában véve a migráció elkerülhetetlen dolog mindig volt és lesz.
Természetesen, hogyha az egyfajta hódítással és kolonizációval jár együtt, vagy rá akar telepedni egy meghódított népre, más a helyzet megítélése.
Beszélhetünk ilyesmiről ma Európában?
Mára az országhatárok megszilárdultak, egész népek nem vándorolnak, Európában mégis hatalmas probléma a tömeges bevándorlás.
Bár mondanám, hogy Amerika más eset, a bevándorlók országa, így is definiálja saját magát. Az, aki odament az elmúlt századokban, az amerikai akart lenni. Még ha esetleg meg is őrizve a saját múltját, identitását, nyelvét, kultúráját, nemcsak az állampolgárság volt a célja, most büszke amerikai. Azok, akik Európán belül, a XX. században menekültek el egy országból, politikai okokból, nem csak hogy hálával tekintettek a befogadó társadalmakra, mint akár az ’56-os magyar menekültek, hanem egyfajta kettős tudatban éltek. Hamar beilleszkedtek az adott társadalomba, sok esetben családot alapítottak, asszimilálódásba is kezdtek, de ugyanakkor a hagyományokat megőrizték.
Ez a mai migráció, vagy legalábbis az Európába és az Észak-Amerikába irányuló, annyiban más, hogy egy meghatározó jelentős csoport nem akar integrálódni, nem akar alkalmazkodni, sőt ellenséges érzületet tanúsít a befogadó társadalommal szemben, sőt és sok esetben olyan cselekedetekhez nyúl, mint a terrorizmus, nemi erőszak. Ez tűrhetetlen és elfogadhatatlan.
Tehát ez ad egy új dimenziót a mai migrációnak nevezett jelenségnek.
Miként lehetne különbséget tenni az egyes csoportok között?
Határozott véleményem a történelmi tényekből fakad, hogy azokat a menekülteket indokolt befogadni, akiket valóban színük, vallásuk, etnikumuk miatt üldöznek. Ez mindig egy viszonylag kis létszám. A tömeges bevándorlás viszont káros nemcsak a befogadó országnak, hanem a kibocsátónak is. Hiszen amennyiben éppen a legtehetségesebbek, legvállalkozóbb szelleműek mennek el, vagy akár a legélelmesebbek, ki marad ott? Afrika, Ázsia problémáit, az úgynevezett harmadik világ problémáját nem a menekülésben, hanem a támogatásban kell megoldani.
Több, mint harminc évvel vagyunk a rendszerváltás után. Ön külügyminiszterként szolgált az első demokratikus kormányban. Ezután nagykövetként volt módunk megismerni más országokhoz való hozzáállását. Úgy képzelte 31 évvel ezelőtt, hogy egy ilyen Magyarországon, egy ilyen Európában fog élni? Mi az, amiben nagyon csalódott, és mi az, amit sikernek értékel?
Siker mindenképpen az, hogy nem egy külföldi hatalom által reánk erőltetett, népszerűtlen rendszerben élünk.
Gondolta volna, hogy Magyarország EU és NATO tag lesz?
Erre egy konkrét esetet hoznék föl: 1988-ban, tehát amikor még az MDF meg sem alakult, szlovákiai magyar fiatalok meghívtak egy nyári táborba. mint már ismert történészt. Természetesen szóba került az igazságtalan határ, a revízió kérdése. Azt válaszoltam a diákoknak, hogy azt tapasztaltam, hogy mennyire könnyű Nyugat-Európán belül utazni, a határokon nincs útlevél- és vámvizsgálat, és ez mindenekelőtt az európai közösségnek, az európai integrációnak köszönhető.
Rövidtávon nem láttunk ennek az esélyét, hogy ez mifelénk is így lesz, de beláttuk, hogy csak ez jelenti majd a megoldást az igazságtalan trianoni határokra.
És persze az a türelmes nemzetiségi politika, amit Nyugat-Európa sok országában látunk. Úgy gondolom, hogy ez nem valósult meg úgy, ahogy ezt reméltük a rendszerváltozáskor. Szomszédaink kevéssé vették át önként a nyugat-európai toleráns, befogadó, és az etnikumok identitását tiszteletben tartó magatartást.
Ez vajon politikai, kulturális, vagy mentalitásbeli kérdés?
Főként mentalitás kérdése. A politikai kérdés az, hogy az emberekben nagyon erős előítéletek léteznek, és az oktatás nemhogy ezt csökkentené, vagy akár ellene hatna, hanem gyakran elősegíti. Hogy egy vezető, mint például Szlovákiában az államelnök, egy rokonszenves és toleráns, semmiképpen sem magyarellenes személy, és ez is már rögtön érzékelhetően hat a társadalomra. Tehát ez az egyik probléma. Erről a problémáról írtam is egy könyvet, „Kísérlet a trianoni trauma orvoslására” címmel, arról, hogy a rendszerváltozáskor a szomszédságpolitikáról vallott elveink és reményeink csak kis mértékben valósultak meg.
Most mégiscsak a legfontosabb kérdés a demokrácia, de én tovább mennék: a szabadság. Én, aki a Rákosi-korszakban voltam gyerek, azt nagyon átéreztem, félelemben nőttem föl, tudtam, hogy az iskolában sok dologról nem beszélhetek, és mert féltünk a kitelepítéstől.
Mint nemesi családra ez várhatott volna?
Egy földtelen köznemesi származású családot ez ritkán érintett.
Én ezt soha nem tartottam lényegesnek. Inkább azt jelentette, hogy apám, aki a Magyar Általános Hitelbanknak volt cégvezetője, majd egyik igazgatója, tehát a „finánctőke kiszolgálója” volt és szintén fenyegette a kitelepítés. 1947-ben nyugdíjazták nyugdíj nélkül, tehát sokkal súlyosabban anyagilag is megérezhettük a diktatúrát. Úgy nőttem fel, apámmal kiskoromtól fogva hogy a nyugati rádióadókat hallgattam. Tehát jelen volt a félelem párosult a demokrácia utáni vággyal. 1956 pedig mélyen megérintett, osztályom kiállása következtében érettségi után mindnyájunkat eltiltottak a továbbtanulástól, két éven át segédmunkás voltam. Először talán ’88-ban lehetett az, hogy Nyugat-Európából hazatérve, a határt átlépve nem éreztem azt a félelmet. Nem csak az, hogy kikérdeznek, meg elveszik a könyveket, amiket hozok, vagy újságokat, mert azért mindig volt nálam elvehető könyv, hanem hogy a hatalom, ha úgy akarja, letartóztathat, talál bőven okot.
A szabadság az, amit az átlagember csak akkor vesz észre, amikor elveszti. A szabadság hozza a demokráciát is, mint velejáróját.
Magyarországon ma nincs ok félni, de van olyan, aki fél például attól, hogy elveszti a politikai nézetei miatt akár az állását, egzisztenciáját.
Reális félelem ez?
Remélem, hogy nem. Remélem, és én mindenkit próbálok nyugtatni, de azért itt van Oroszország és itt van Kína. Én őszintén szólva, ezt tartom a magyar politikában leginkább bírálhatónak. Kína, Oroszország ugyanis borzasztóan veszélyes, az átlagemberre is. Nagyon fiatalon olvastam már Orwellnek az 1984-ét, sőt, gyerekként az Állatfarmot is. Ami Kínában megvalósulóban van, az Orwell a négyzeten, vagy a köbön.
Mondana egy példát a, például Kína elleni félelem okára?
Az egész világot féltem például az arcfelismerésen alapuló rendszerektől. A megfigyelés, a lehallgatás ott most is megtalálható és általános. 30 évvel ezelőtt úgy fogalmaztam meg az ENSZ-ben a beszédemben is, hogy az ENSZ alapokmányában foglalt, valóban gyönyörű nemes elvek most végre megvalósulhatnak. Amikor nem lesz egy olyan nagyhatalom, vagy több is, amelyik jogtalanságaival megvétózza a nemzetközi békét. Nem lesz, aki a békét veszélyeztető lépéseket foganatosítana, ahogy azt 1956-ban a Szovjetunió tette. Emlékszem Bush elnöknek az öbölháborút követő beszédére. Gyönyörű beszéd volt, és szerintem ő hitte is, hogy most példát statuáltak, hogy amikor egy állam egyértelmű agressziót követ el egy gyengébb kisállammal szemben, az egy nemzetközi koalíció válaszát vonja maga után, és megbüntetik az agresszort, és helyreállítják a jogrendet.
Most úgy tűnik, mintha nem így gondolnák. Mintha az Egyesült Államok egyre kevésbé akarna beleszólni világ ügyeibe.
Sokan úgy fogalmaznak, hogy Amerika a világ csendőre.
Én személyesen azt gondolom, hogy egy csendőr szükséges a világon. Ha ezt a szerepet nem tölti be Amerika, akkor jön Kína, az meg nem jó.
Jómagam üdvözöltem az iraki háborút. A Szaddam Husszein féle diktatúra az elsősorban a saját népét, meg a szomszédait fenyegette, de a világot is. Akkori miniszterként nagyon jól tudtam, hogy igenis voltak tömegpusztító fegyverei, az iraki kurdok erre pontos választ tudnak adni. Szaddam erőszakos elmozdítását is üdvözöltem. A folytatás sajnos nem hozta a várt eredményt. Irakban nem lett demokrácia, nem jött létre egy kulturális toleráns, demokratikus ország, társadalom. Az talán benne volt, hogy a kurdok és a siíta meg a szunnita arabok nem hozhatnak létre ott nem lesz egy egységes nemzetállamot, de tudni kell, hogy a világ legtöbb állama nem mondható nemzetállamnak. Soknemzetiségűek, törzsi ellentétekkel. Erre talán sokkal jobban fel kellett volna készülni.
Még akkor a sokunk előtt az a példa volt, hogy a náci Németországból és Japánból, a második világháború után, valóban a megszálló hatalom irányítása mellett sikerült stabil, megbízható demokráciákat és egy jóléti társadalmat létrehozni.
Én ezt reméltem ettől is, meg az úgynevezett arab tavasztól is, amit pláne mostanában, nagyon sokan bírálnak. Ott is nyilván vannak bőven voltak bírálható lépések jelenségek, de a jó szándékot én ma sem vonnám kétségbe. Egy kemény diktatúrát a nép belülről nem tud megdönteni.
Éles váltással beszéljünk egy kicsit a múltról! Ejtsünk néhány szót Horthy újratemetéséről, mely ugyebár az az ön minisztersége alatt történt! Ma egy ilyen lépés sokkal nagyobb felháborodást okozna, mint annak idején. Becsületére legyen mondva Antallnak, nem csak Horthyt hozta haza, hazahozott mindenki mást is Karády Katalintól Gábor Zsazsán át Mindszentyig.
És Jászi Oszkárt meg Kéthly Annát.
Mi motiválta Antallt Horthy hazahozatalában?
Valamikor ’90 őszén egy kormányülésen Antall József bemutatott egy levelet, amit valószínűleg neki címeztek a Horthy családtól, Portugáliából, és amiben bejelentik azt, hogy mivel Magyarország szabad ország lett, szeretnének hazahozni az egykori kormányzó hamvait. Rögtön tudtuk, hogy ez nem egyszerű dolog, és nem olyan egyértelmű egyetértés fogadja, mint akár a ’48-as hadügyminisztert, Mészáros Lázárt, vagy éppen Karády Katalint.
Antallra jellemző volt a válasz, hogy tudniillik ezt nyilván nem lehet megtagadni, de átküldjük a levelet az elnök úrnak, Göncz Árpádnak, elvégre ő a jogutód. Jó ideig nem történt semmi, de később jöhetett egy sürgetés, mivel végül is nyilván a család nem fogadta el a csendet. El kellett tehát fogadni, hogy természetesen minden magyarnak joga van, hogy a szülőföldjén nyugodjon, és ha a családnak ez szándéka, azt tiszteletben kell tartani és elfogadható. Semmiképpen sem akartunk ebből nagy ügyet csinálni. Éppen azért, mert Horthy ellentmondásos személy. Még akkor is, hogyha az előző rendszer az ő bűneit jelentős mértékben felnagyította. Horthy-féle fasizmusról beszéltek.
Jómagam történészként, nem csak tanárként, hanem íróként is foglalkoztam Horthyval. Úgyhogy van egy általam szerkesztett angol nyelven kiadott könyv, „1944 júliusa” a címe. Sok szerzővel, köztük a deportálást túlélt, 1988-ban elhunyt neves történésszel, Ránki Györggyel megvizsgáltuk a szinte feloldhatatlan ellentmondást, hogy Horthy mégiscsak beletörődött a német megszállásba, és mosta kezeit, és a Sztójay-kormányra bízta az úgynevezett zsidó kérdést. De hogy mit tudott, mit nem, hogy mi vár a deportáltakra, azt sosem fogjuk megtudni.
Mindenesetre a felelőssége letagadhatatlan. Ugyanakkor az is letagadhatatlan, hogy bizonyos tényezők hatására, de 1944 július 6-án eredményesen leállította, legalábbis egy időre a deportálásokat, így Budapest zsidóságának egy része megmenekült.
De persze Horthy, ha másért nem, a ’44-es évért, és a zsidó honfitársaink halálba engedéséért mindenképpen felelős.
Ma is hazakerülhetnének Horthy földi maradványai?
Őszintén szólva, nem tudom, Orbán miniszterelnök mit lépne ebben az ügyben. Úgy látom, hogy a mai helyzethez képest az akkori politikai viták másmilyenek voltak. Szinte gyermekiek, és mindenképpen finomabbak. A temetésre végül ’93-ban került sor, akkor már közeledett a választás, ezért is támadt annyi vita belőle.
Antall miniszterelnök akkor nem ment el a temetésre.
Nem volt az állami temetés. De attól kezdve, hogy szóba került a hazahozatal én úgy láttam, hogy elsősorban a magyar ellenzék egy jó része félt ettől. Nem a temetéstől önmagában, hanem egy Horthy-kultusz kialakulásától. Antall Józsefet kormányát teljesen méltánytalanul vádolták rendszeresen azzal, hogy egyfajta Horthy-korszakot akar visszahozni, restaurálni.
Én mindig mondogattam, hogy Antall József édesapja nemcsak a Jad Vásemben kapott emléktáblát, méltán, hanem ő, mint az Ellenzéki Kisgazdapártnak a tagja a ’30-as években a Horthy-rendszer ellenzéke volt. Horthyról nem volt túl nagy véleménye az idősebb Antall Józsefnek.
1993-ban azonban már nem lehetett őszinte aggodalom félni valamiféle jobboldali, horthysta kurzustól. Hiszen minden józan ember, aki figyelte a magyar politikát, például Csurkának az elítélését és kizárását az MDF-ből, nem hihette , hogy Magyarországon Antall József antiszemita lenne, és hogy kormánya és köre, az MDF, antiszemita rendszert, a Horthy- rendszert kívánná visszahozni. Szerintem az alatt a kormány alatt az országban mintaszerű demokrácia volt, ezt próbáltuk meg meggyökereztetni kilencven után. A vád tehát alaptalan volt, mégis és nem csak a magyar társadalomnak egy rétegét érintette meg, de sikeresen a külföldre is kijutott. A Time News Magazine-ben egy olyan illusztrációval jelent meg erről egy hosszabb írás még a temetés előtt, ahol egy karszalagos magyar nyilassal karszalaggal illusztrálták a cikket. Azt sugallva, hogy Horthy azonos a nyilassággal, Szálasival. A temetés ezt hozz vissza.
Miként érintette ez Antallt?
Antall József ekkor már nagyon beteg volt, és talán ezért is, de a türelme fogytán volt.
Nagyon bántotta ez a beállítás. Adott egy interjút Horthyról, amiben azt mondta, hogy Horthy egy magyar hazafi volt. Mentalitásában ugyanis biztos, hogy volt hazafiság. A beszélgetésben Antall nem rejtette el a hibáit sem.
Külföldi újságírók tömege tudósított a temetésről, és hát nem egészen hitelesen. A csúcspont persze maga az temetés volt, ahol Horthy menye (fiának az özvegye) és unokája és özvegye is beszélt , és hát szavaikkal tulajdonképpen eloszlatták a vádaknak a jó részét, és megnyugtatták a hazai közönséget.
A lényeg tehát az, hogy a Horthy újratemetése elkerülhetetlen volt, járt neki, és szerintem egy hisztéria volt az, amit csináltak körülötte.
Ma azonban nemcsak hogy más korszak van, hanem más a dolgok dimenziója. Például olyan vitatott lépések történtek, mint a Kossuth tér helyreállítása a ’30-as, ’40-es évek mintájára, vagy a vörös terror áldozatai emlékművének a helyreállítása Nagy Imre szobrának elmozdításával.
Én, mint történész sokkal óvatosabb lennék ezekben a kérdésekben.
Úgy gondolja, hogy a jelenlegi kormány az Antall-kormány féle hozzáálláshoz képest sokkal nyersebb?
Inkább meggondolatlanabb. Talán az is számít azért, hogy ez már egy más nemzedék, és Antall, és az ő kormányának a gondolkodásában még sokkal jobban jelen volt maga a Horthy-korszak, a második világháború és az azt követő időszak.
Tehát mi a történelmi érzékenységre sokkal inkább fogékonyak voltunk, és vagyunk.
Beszéljünk egy kicsit Csurka Istvánról, akit kizárt soraiból az MDF, melyet tulajdonképpen maga provokált egy bizonyos újságcikkel. Mi tartotta bent Csurka Istvánt az MDF-ben? Mi járt az ön fejében, és mi járhatott Antall fejében? Beszélne egy kicsit a kettőjük közti feszültségről és a kizárás folyamatáról?
Csurka Istvánt nagyon sokan becsültük a hetvenes évektől, vagy a hatvanas évek végétől kezdve, mivel írói munkásságában a kommunista rendszernek elég bátor kritikusa volt. Ahogy emlékszem, még a ’60-as évek első felében, két évi segédmunkásság után voltam történelem-angol szakos diák hallgató, és az évfolyamtársaimnak egy Csurka írást hoztam, lelkesen.
Ő nem egyszerűen egy fenegyerek volt, hanem nagyon komoly kritizálója a rendszernek. Igen emlékezetes számomra és sokunk, idősebbek számára a „Modern szüreti ima” címmel megjelent írása ’56 évfordulóján. Mindenki értette, hogy miről szól. Teljesen egyértelmű utalás volt az az ’56-os forradalom és szabadságharcra. Tehát Csurka úgy lett az MDF egyik alapítója, hogy egy népszerű drámaíró volt. Réz Pál volt testi-lelki jó barátja, aki sokat javított, igazított az ő írásain, mert volt azokon igazítani való bőven. Később, amikor már Csurka politizált, Antall és a kormány számára nagyon sok kellemetlent mondott.
Antall azt mondta, hogy „a Pistának kellene egy jó lektor, nem csak a szépirodalomban, hanem a politikában is”. Szerintem Csurka fokozatosan csúszott, ment át egy nagyon rossz irányba.
Politikai haszonszerzés miatt?
Nem hiszem. Járt nálam még miniszter koromban Csurka első felesége, aki elég dehonesztáló dolgokat mesélt Csurkáról, főleg a leányaival való viszonyáról. Azt is elmondta, hogy amikor még együtt éltek, Csurka egyáltalán nem mutatkozott antiszemitának. Valószínűleg azért ifjú korában érte ilyen hatás, mert az apja egy nagyon jobboldali újságíró volt. Én nem olvastam az apjától semmit, de így értesültem. Tehát a ’90-es évek elején szerintem ő szellemileg egyrészt megromlott, és valóban kezdte hinni azt, amit aztán a követői még fokoztak is, hogy a magyar zsidóságnak negatív szerepe van.
Hát én történészként állítom, hogy a magyar zsidóságnak hihetetlenül pozitív szerepe van a magyar gazdaság fejlődésében, a magyar kultúrában, a művészetekben. Tehát ez volt talán a legsikeresebb asszimiláció Európában.
’93-ban vált kényelmetlenné Csurka?
Már sokkal hamarabb. Az MDF-en belül már nagyon hamar felfigyeltem arra, hogy milyen félreérthető és nehezen vállalható beszédei vannak. Például az akkori Vasárnapi Újságban olyat mondott, hogy „itt vannak már a Lenin fiúk, és ébresztő”.
Nos, az Ébredő Magyarok, egy sváb jobboldali jelszó és szervezet volt. Akkor már kértük Pistát az MDF-ben – én nem voltam az elnökség tagja, de a Külügyi Bizottság vezetőjeként részt vettem ezeken az üléseken, hogy tartózkodjon az ilyen megfogalmazásoktól. Ekkor ő még azt mondta, tőle távol áll az antiszemitizmus, és hivatkozott erre-arra. Volt egy amerikai útja, még valamikor a ’90-es évek elején, ahol találkozott különböző zsidó szervezetekkel, és ő mondta, hogy tőle távol áll minden előítélet.
De egy ’92 augusztusi pamfletjében olyan mondatok voltak, amelyeket nem lehetett már se magyarázni, se mentegetni. Azt hiszem, hogy ő valóban azt gondolta, hogy Magyarországon a holokausztot túlélt zsidóság többsége, vagy egy jelentős része az SZDSZ-t tekinti a pártjának.
Sokat tévedett volna ezzel?
Az egyik nagyon jó barátom, Szent-Iványi István, az akkor ellenzéki, és engem bíráló külügyi szóvivője volt a pártnak, de hát kétségtelen, hogy ez a demokrácia, én ebben semmi rosszat nem találtam.
Az, hogyha egy sokat szenvedett csoport úgy érzi, hogy szüksége van valamilyen védőernyőre, és azt egy politikai pártban találja meg, és odasereglik, én ezt sajnálatosnak tartottam persze, de megértettem. És persze több Szabad Györgyöt szerettem volna látni az MDF-ben.
Tehát akkor ’92-ben megjelent ez a pamflet.
Debreczeni József egy náci alapvetésnek nevezte a Népszabadságban. A pamfletet, ami amúgy elég hosszú volt, legalább húsz oldalt nyomtatott oldalban, sokan nem olvasták át figyelmesen, hanem azt vették ki belőle, hogy az egy receptet kínál az MDF népszerűtlenné válásának a megfordítására, és egy következő választási sikerre.
Azonban abban olyasmik voltak, hogy a sajtót elsősorban ellenőrzés alá kell vonni, meg, hogy tűrhetetlen, hogy a sajtó kilencvenvalahány százalékban kormányellenes (ez tényleg így volt), hogy rendőrrel kell kivezettetni a rádió, meg a televízió elnökét.
A lényeg az, hogy Csurkában az MDF tagságnak egy része nem a vállalhatatlan mondatok, vagy kifejezések szerzőjét látta, hanem azt, aki az MDF-et elő tudja mozdítani, hogy sikeressé tudja tenni legyen a jövőben. Antall rögtön tisztában volt azzal, hogy ezt nem lehet elfogadni. A feladat az volt, hogy lehet a követőit ráébreszteni, hogy Csurka vállalhatatlanná vált. Az azonnali rögtön kizárás nem működött volna, mert ezt a párt nem fogadta volna el, de az országgyűlésben tíz nappal a pamflet megjelenése után, augusztus 31-én Antall a legélesebben elhatárolta magát és bírálta Csurkát.
Az SZDSZ vezérszónoka, Tardos Márton, az elkészített hozzászólását letette, és azt mondta, hogy „Miniszterelnök úr, ez így rendben van”.
Sajnálatos módon Kövér László felolvasta a rendkívül méltatlan hangú, Antallt elítélő szövegét. Úgy látszik, tetszett neki, amit már megírt, vagy megírtak számára, és azt mindenképpen el akarta volna mondani.
Elégnek bizonyult ez az elhatárolódás?
A dolgot nem lehetett asztal alá söpörni. Az igaz, hogy Csurka nem az MDF alelnöke volt, ahogy a külföldi sajtó írta, hanem a nyolc alelnök egyike, és az inkább egy díszfunkció volt, de őt nem lehetett tovább a pártban tartani. Antall, mint az igazi demokrata, nem ráparancsolt a pártra, hogy márpedig ez van, hanem meg akarta győzni a tagságot. Ebben én nagyon aktív szerepet vittem, de voltak olyan helyzetek, amik miatt még személyes konfliktusom is támadt Soros Györggyel New Yorkban.
Ez hogy történt?
’92 szeptemberében mentem a szokásos ENSZ-közgyűlésre, és kaptam egy meghívást a New York-i patinás, nagyhírű Council for Foreign Relations részéről, tehát a Külpolitikai Társaságtól, hogy legyek a vendégük. Azt is közölték, hogy a bemutatásomra Soros Györgyöt kérték föl. Én nem szoktam megriadni a nehéz feladatoktól, és különben örömmel fogadtam ezt. Főként, mert a rendszerváltás előtt becsültem Soros Györgyöt, mindazt, amit az alapítványa tett a demokráciáért, nemcsak Magyarországon.
Azt nyilván sajnálattal vettem, tudomásul, hogy ő egyértelműen az SZDSZ oldalára állt az MDF-fel szemben, de hát erre joga van. Én az MDF-eseknek is mondtam, hogy hát kérem szépen, sajnáljuk ezt, inkább próbáljuk meggyőzni, hogy ne táplálja ezt az előítéletet, és legalábbis az MDF-fel szemben ne terjessze a párt rossz hírét.
Tehát nem bántam egyáltalán, hogy ő mutat be, de ahelyett, hogy engem bármilyen objektív szempont szerint ismertetett volna, a bemutatás helyett a Csurka jelenségre hívta föl a figyelmet, és az Antall-kormányt is nagyon sötét és negatív színben mutatta betüntette fel. Úgyhogy én erre persze válaszoltam, és visszautasítottam cáfoltam a vádakat, de mindez nem fajult el egy szópárbajjá.
Örültem, hogy ezt a közönséget – én úgy gondolom –, hogy meg tudtam győzni arról, hogy nem minden igaz, amit külföldön rólunk írnak.
Ezek után megtörtént Csurka kizárása. Előtte még volt egy MDF országos gyűlés, és nem tudtuk, hogy az mit fog hozni, de a szavazás egyértelműen azt igazolta, hogy Csurka erős kisebbségben maradt, és ezek után jött a távozása, majd egy saját, új párt létrehozása. Ez tulajdonképpen örvendetes volt, mert ezzel elhárult, illetve megsemmisült az a vád, hogy az MDF melengeti ezeket az elfogadhatatlan tagokat.
