Terjedelmes interjút közölt a Válasz Online Herman Vuijsje zsidó származású holland szociológussal, aki a PC új korszakáról, a muszlimok integrációjáról és a zsidóság asszimilációjáról is beszélt.
Amikor a 19. században kialakult a holland egységállam, semmilyen módon sem nyomták a zsidókat afelé, hogy asszimilálódjanak?
– De igen, viszont ez a törekvés a „zsidó nemzeten” belülről támadt. A haladó rabbik kifejezetten harcoltak azért, hogy a zsidók, akiknek többsége akkor még a jiddist beszélte, váltson nyelvet, és használja a hollandot. Kívülről azonban nem volt ilyen nyomás, mert az emancipációra már 1795-ben sor került. Más országokhoz képest fontos különbség volt, hogy nem létezett komoly zsidó nagypolgárság és középosztály – a zsidók többsége proletár és kisegzisztencia volt. Ez okozott némi társadalmi feszültséget, de a kulturális különbség senkit sem zavart. A hollandok pragmatikusak, nem érdekli őket, hogy a magánéletében ki milyen vallást és kulturális szokásokat követ. A kulturális különbségek nem jelentettek problémát az ötvenes és a hatvanas években itt dolgozó olasz és spanyol vendégmunkások esetében sem, legfeljebb csak annyiban, hogy a holland fiúk zokon vették, ha a holland nőknek az olaszok jobban tetszettek. Az efféle vonzalmak viszont kifejezetten „hasznosak”, mert
az ágy és a vegyes házasság az integráció egyik leghatékonyabb módja. A mostani gondok abból erednek, hogy a török és a marokkói kultúra nagyon távol esik a hollandtól, és ez szinte elkerülhetetlenül összeütközéseket okoz. A nemrég, 2019. március 18-án elkövetett utrechti merénylet török tettesének anyja 1995 óta Hollandiában él, mégsem beszél hollandul. Ez önmagában még nem volna olyan súlyos probléma, az viszont már igen, amit a fia tett.
– Az elmúlt évtizedekben zajló bevándorlással kapcsolatban Hollandiában szívesen hivatkoznak a befogadás korábbi pozitív példáira, a hugenottákra, a kínaiakra, a zsidókra. Hol tartott például a zsidók integrációja, amikor jött a második világháború?
– A zsidók esetében különbséget kell tenni az elit és az alsóbb osztályok között. Míg egy kis létszámú zsidó elit már a 19. század végétől kezdve egyre inkább beilleszkedett, a zsidó proletáriátus és a komoly tömeget képező zsidó kisegzisztenciák még nem igazán. Aztán a szocializmus sokakat – mindenekelőtt a szakmunkásokat – elindított ezen az úton, de a zsidó kisegzisztenciák még kimaradtak ebből a folyamatból. Amikor jött a német megszállás, és a zsidók el akartak vagy el kellett volna rejtőzzenek, nehezen találtak erre alkalmas címeket, mert alig ismertek nem-zsidókat. Tehát a huszadik század közepén a zsidók valahol ott tartottak, ahol a törökök és a marokkóiak tartanak napjainkban. Amikor azt kérdezzük, mennyire érezte egy zsidó hollandnak magát, nagyjából ott vagyunk, hogy mennyire érzi egy török vagy egy marokkói hollandnak magát. Bizonyos esetekben igennel, más – nem is kevés – esetben nemmel kell felelnünk erre a kérdésre. Akkoriban a zsidók többsége még mindig egy tömbben élt, és jelentős részük még mindig jellegzetes zsidó foglalkozásokat űzött. Furcsamód Németországban ez a folyamat előrébb tartott. A háború fényében ez furcsán hangzik, de ott sokkal nagyobb volt a vállalkozók alkotta zsidó középosztály. Apám például olyan zsidó volt, aki egyáltalán nem akart zsidó lenni. Persze a zsidó származás kulturálisan színezte az identitását, de ő egyszerűen csak hollandnak tartotta magát. A háború viszont zsidót csinált belőle. Ez Németországban még inkább így volt, mert aki jobban integrálódott, az a kitaszítást még súlyosabb traumaként élte meg.
– Akkor türelmetlen az, aki a törökökön és a marokkóiakon számon kéri, hogy még mindig nem illeszkedtek be, hiszen a zsidóknak közel háromszáz év után sem sikerült?
– Szerintem igen, miközben most lényegesen gyorsabb ez a folyamat, hisz’ rengeteg török és marokkói lett már holland.
A teljes cikk itt olvasható.
