Bár a francia császár sok előnyhöz juttatta a zsidóságot egyes vélemények szerint túl nagy árat fizettek ezekért a kiváltságokért.
A héten volt Bonaparte Napóleon halálának 200. évfordulója, aki nem csak a franciaországi zsidóságra, hanem a teljes európai diaszpórára nagy hatással volt. Egyike volt azoknak, akik elősegítették, hogy a zsidók kijöjjenek a gettó falai közül és a modern nemzetállamok állampolgárai legyenek – írja Jonathan Romain a Jewish Chronicle hasábjain.
Vannak azonban, – írja Romain – akik úgy gondolják, hogy a zsidóság túl nagy árat fizetett mindezért.
Napóleon két formában járult hozzá a zsidóság életének megváltozásához: egyrészt bárhová is vezette a francia hadsereget, magával hozta a felvilágosodás eszméit, és biztosította, hogy szabadság, egyenlőség és testvériség eszménye ugyanúgy vonatkozzon a zsidókra, mint bárki másra. Ezzel segítette lebontatni a gettó falait és integrálni a zsidókat a szélesebb társadalomba.
Másodszor – írja a cikk – volt mersze összehívni a Szánhedrint, azt a politikai és vallási törvényszéket, amely egykor Jeruzsálemben igazgatta a zsidóság ügyeit és uralkodott a törvény felett, egészen a szentélyek idejétől kezdve, amíg a rómaiak fel nem oszlatták 425-ben. Napóleont több dolog is motiválta erre. Először is biztosítani akarta, hogy a zsidóság az államhoz legyen kötve, és a nemzet törvényeit a saját törvényei fölé emelje. Így a zsidóság nem maradhat „nemzet a nemzeten belül” hanem, ugyanazt a szerepet kell játssza, ugyanolyan felelősségekkel, mint a többi állampolgár.
A francia katolikusokkal hasonló módon bánt 1801-ben, mikor arra kötelezte őket, hogy elsődlegesen Párizsnak, és ne Rómának fogadjanak hűséget.
Másrészt Napóleon – írja Romain – szerette volna kiengesztelni azokat a francia parasztokat, akik a zsidó pénzemberektől vettek kölcsönöket, hogy földet vegyenek, és akik gyűlölték ezt az adósságot és limitálni szerették volna a zsidóság társadalomban betöltött szerepét.
Napóleon előre készült a keleti hadjáratára és abban bízott, hogy a Szánhedrin feltámasztása megnyeri majd az ott élő zsidókat, akik ezért csatlakoznának a seregéhez, kémkednének nekik, vagy étellel és takarmánnyal segítenék a csapatait.
A Nagy Szánhedrin 1807. február 9-én ült össze és 45 rabbi valamint 26 laikus zsidó ült benne, akik Franciaországból, Olaszországból és Spanyolországból érkeztek. Így – írja a szerző – pont 71-en voltak, mint az eredeti törvényszékben, azzal a különbséggel, hogy eredetileg laikusok nem lehettek bírák.
Napóleon 12 kérdést tett fel. A tagok tudták, hogy a francia császár számít bizonyos válaszokra, de közben szerettek volna hűségesek maradni a zsidó törvényekhez. Így a válaszok részben őszinték lettek, részben kompromisszumokat tartalmaztak.
A preambulumban például már nem csak zsidóként utaltak magukra, hanem mint „franciákra, akik Mózes vallását követik.” Feladták, hogy saját törvényi rendszerük legyen, és elfogadták, hogy elsősorban a francia törvényeknek kell engedelmeskedniük.
Az első kérdések a házasságra és a válásra vonatkoztak. Napóleon ugyanis azt hitte, hogy a zsidóknál a többnejűség a szokás, így a rabbiknak nem volt nehéz megígérnie, hogy elkötelezik magukat a monogámia mellett. A második kérdés arra vonatkozott, hogy válás esetén a rabbi belegyezése vagy a bíró beleegyezése a fontos. A Szánhedrin azt mondta, hogy a francia törvényeké a precedens, ami ugyan nem volt igaz, de később ez vált a normává.
A harmadik és legnehezebb kérdés az volt, hogy vajon házasodhat-e egy zsidó egy kereszténnyel. A delegáltak kitérő választ adtak és azt mondták, hogy a Tóra egyedül a Kánaánita népekkel való házasságot tiltotta meg az izraelitáknak, és egyébként mindig létezett a vegyes házasság intézménye. Azt is leszögezték, hogy egy zsidó, aki a francia bíróság előtt összeházasodik egy kereszténnyel az polgárilag házasnak tekinthető, de vallásilag nem.
A második három kérdés kapcsolatokra vonatkozott. Napóleon először azt kérdezte, hogy a zsidók szemében a franciák a testvéreik vagy idegenek? Ez a szerző szerint egy olyan kérdés, amit a különböző országokban élő zsidók még mindig feltesznek maguknak. A Szanhedrin pontosan azt válaszolta, amit a császár hallani szeretett volna: „Igen, Franciaország a hazánk, a franciák a testvéreink és ez a dicsőséges cím saját szemünkben is növeli az értékünket, és biztosítja részünkről, hogy mindig igyekezzünk méltónak találtatni rá.”
A következő kérdés az volt, hogy hogyan kell viszonyulni a zsidó törvények alapján a zsidóknak a nem zsidókhoz. A küldöttek azt válaszolták, hogy ugyanúgy, mint a zsidónak a zsidóhoz.
A másik kérdés foglalkoztatta leginkább Napóleont, vagyis az, hogy a zsidók hajlandóak-e szolgálni a francia hadseregben, harcolni és meghalni Franciaországért valamint alárendelni magukat az új polgárjogi kódexnek. Bár ezzel eltértek a zsidóság korábbi szokásaitól a Szanhedrin igennel válaszolt mind a kettőre.
A harmadik csoport kérdés a rabbik szerepére vonatkozott, akiknek tekintélyét Napóleon potenciális fenyegetésnek tekintette, és akiknek hatását minél inkább csökkenteni kívánta – írja Romain. A delegációk szándékosan kisebbnek mutatták a rabbik szerepét és úgy állították be őket, hogy a papokéra hasonlítson a szerepük, vagyis hogy csak prédikálnak és szertartásokat vezetnek le, és nincs törvényértelmező és ítélő szerepük is.
Ez utat nyitott afelé, hogy a rabbik állami funkcionáriusokká váljanak, akik az államot szolgálják.
Az utolsó kérdések a pénzkölcsönzésre vonatkoztak. Mikor megkérdezte Napóleon, hogy szabad-e kamatot kérni egy zsidónak egy másik zsidótól a válasz teljesen ellentétben állt a Tórával. A küldöttek ugyanis azt állították, hogy senkitől nem szabad kamatot kérni. Számítottak rá, hogy Napóleon ezt a választ meg fogja kérdőjelezni, ezért azt állították, hogy természetesen vannak zsidók, akik ezt nem tartják be, de ezt nem szabad kivetíteni minden zsidóra.
A 12 kérdésre adott válaszok jelentős változást jelentettek a zsidók számára: nem külön csoportként voltak kezelve, hanem egyénenként, akiket elsősorban nem a zsidó törvények, hanem a francia törvények kötnek, akik nem egy etnikum többé, hanem egy vallási csoport.
Napóleon elégedett volt, és ezzel lepecsételte a zsidóság belépőjét az európai társadalomba. A Nagy Szánhedrint többet nem hívták össze.
A császár bukását követően a válaszok mintául szolgáltak a zsidóság számára, bár az nyitott kérdés maradt, hogy hogyan tudnak egyensúlyt tartani a nemzethez és a judaizmushoz való hűség között.
Azonban nem mindenki örült a kompromisszumoknak. Liadi Snéor Zálmán rabbit, a Chábád alapítóját, követői megkérdezték 1812-ben, hogy támogatja-e, hogy Napóleon elfoglalja Oroszországot. Zálmán rabbi a következőt mondta:
„Ha Napóleon győz, szabadságot fog hozni számunkra, de a zsidók elvesztik a jiddiskeit-et, ha a cár nyer akkor továbbra is elnyom majd minket, de zsidók maradunk, szóval támogassátok a cárt.”
Romain szerint a rabbi válasza és a Nagy Szanhedrin kijelentései mind olyan kérdéseket érintenek, amelyek létfontosságúak a zsidó identitással kapcsolatban és amelyek ma is foglalkoztatják a zsidókat.
Ami pedig Napóleont illeti: vajon zsidóbarát azzal, hogy jogokat biztosított nekik? Vagy zsidóellenes, amiért korlátozta az autonómiájukat? Egyik se: ő elsősorban saját érdekeit és Franciaország érdekeit nézte – zárja Jonathan Romain.
