2007 októberének egyik szerdáján a képviselőház külügyi bizottságának hét zsidó törvényhozója olyat tett, amit korábban soha: figyelmen kívül hagyták a zsidó intézményrendszer kéréseit.
A zsidó politikusok gyakran szívesen támogatták a zsidó csoportok napirendjét, mert az egybeesett saját véleményünkkel. Ez alkalommal a zsidó közösség több nagyhatalmú lobbicsoportja sürgette a bizottságot, hogy ne terjesszenek elő egy olyan törvényjavaslatot, amely népirtásként ismerte volna el az 1915-ös oszmán mészárlást, amelynek során az első világháborúban mintegy 1,5 millió örményt gyilkoltak le. A Jewish Telegraphic Agency elemzése.
A törvényjavaslat mérföldkőnek számító szavazás nyomán került a bizottság elé, de végül elbukott. Joe Biden elnök csak a hétvégén írta be magát a történelembe, és az első amerikai elnökként hivatalosan is elismerte az örmény népirtást. (Ronald Reagan egy alkalommal futólag népirtásként említette a mészárlásokat).
A számos szervezet között, amelyek üdvözölték Biden nyilatkozatát, legalább két olyan zsidó csoport volt, amely 14 évvel ezelőtt az elismerés ellen lobbizott: az Amerikai Zsidó Bizottság (AJC) és a Rágalmazásellenes Liga (ADL).
Mi változott 2007 óta?
A válasz egyszerű: szétesett a török-izraeli szövetség.
Törökország az Oszmán Birodalom kritikáját modern állama elleni támadásként értelmezi, és azt mondja, hogy az 1915-ös haláleseteket – állításuk szerint nem több, mint 300 ezer – egy olyan háború kontextusában kell értelmezni, amely mindkét oldalon hatalmas áldozatokat követelt.
Amikor a törvényjavaslatról vitáztak, Törökország volt Izrael legközelebbi regionális szövetségese, és Jordániával együtt a két muszlim többségű szövetséges egyike. Az AIPAC, az ADL és az AJC néhány kisebb csoporttal együtt világossá tette a Külügyi Bizottság számára, hogy jobb lenne, ha a törvényjavaslat soha nem kerülne a teljes amerikai képviselőház elé.
Az Izraellel kapcsolatos kérdésekben akkor is az volt a szokás, hogy a zsidó csoportok a lobbizás során a zsidó törvényhozókat tették meg első számú célpontnak: a zsidó képviselők voltak a legesélyesebbek arra, hogy egy-egy preferált kérdésben a Kongresszusban az élen járjanak. (Ez aligha szokatlan: más kisebbségi lobbik ugyanígy járnak el.)
Zsidó törvényhozók gyakran hallgattak a zsidó intézményre. Kivéve ebben az esetben.
2007. október 10-én egy többórás bizottsági ülésen a bizottság nyolc zsidó demokrata képviselője közül hét azt mondta, hogy nem tudnak jó lelkiismerettel tagadni egy népirtást, amikor olyan gyakran kényszerülnek a holokauszttagadás visszautasítására.
Néhányan közülük az örmény népirtás négy túlélőjére, három száz év alatti és egy százéves emberre pillantottak, és igennel szavaztak. Többen közülük azt mondták, hogy csak most döntöttek úgy, hogy igennel szavaznak.
„Nehéz szívvel, de megszavazom ezt a határozatot” – mondta Eliot Engel New York-i képviselő, az Izrael-párti lobbi egyik legmegbízhatóbb barátja, amikor leadta szavazatát.
A kaliforniai Brad Sherman azt mondta, hogy a zsidókért folytatott élethosszig tartó érdekérvényesítő tevékenysége nem hagyott neki más választást.
„A népirtás tagadása nem csak a népirtás utolsó lépése, hanem a következő népirtás első lépése” – mondta.
A szavazást megelőző hónapokban teljes erőbedobással igyekeztek ellehetetleníteni az állásfoglalás előmozdítását. A török tisztviselők Washingtonba repültek, hogy érveljenek, gyakran zsidó csoportok által szervezett zártkörű rendezvényeken.
Így tettek a török zsidó közösség tisztviselői is, akik abban az évben az AIPAC konferenciájának margóján találkoztak befolyásos emberekkel, és hosszas beszédekben tették világossá, hogy létezésük kevésbé lesz kényelmes, ha a Kongresszus elfogadja a törvényt. Végül a bizottság jóváhagyta a törvényjavaslatot – ez volt az első -, de a képviselőházban elhalt.
Ugyanebben az évben az ADL országos címlapokra került, amikor kirúgta egyik bostoni tisztviselőjét, aki nyíltan bírálta a szervezetet, amiért az nem nevezte az inkriminált történést népirtásnak. Az ADL két évvel korábban New Yorkban fogadta Recep Erdogan török miniszterelnököt.
Négyszemközt a zsidó csoportok tisztviselői elismerték, hogy óvakodtak attól az iszlamista iránytól, amelybe Erdogan vezeti az országot. Három évvel később, a Mavi Marmara-válság után, amikor izraeli kommandósok rajtaütöttek egy török zászló alatt közlekedő konvojon, amely megpróbálta áttörni a Gázai övezet izraeli blokádját, a válság nyilvánosságra került.
Az izraeli kommandósok 10 török állampolgárt (egy amerikai kettős állampolgár) öltek meg az egyik hajó fedélzetén történt összecsapásokban. Tíz izraeli katona megsebesült. Erdogan visszahívta a török nagykövetet és lemondta az izraeli-török közös hadgyakorlatot.
A kapcsolat soha nem állt helyre teljesen, és Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök sikeresen ápolt kapcsolatot más muszlim többségű szövetségesekkel a térségben. Erdogan a Hamásznak, Izrael palesztin ősellenségének szövetségese lett.
2016-ra a nagy zsidó csoportok sorban álltak, hogy az örmény népirtás elismerését sürgessék, köztük végül az ADL és az AJC is. Egy 2014-es AJC-nyilatkozat, amely megjegyezte, hogy a népirtás korábbi elismerése a washingtoni török nagykövet indulatos kirohanását érdemelte ki. A kongresszus tavaly elismerte a népirtást, és a zsidók egy hangot sem hallattak a tiltakozásul.
Sőt, az a két nagy zsidó csoport, amely 2007-ben a népirtás elismerése ellen lobbizott, ezen a hétvégén hangosan kiállt Biden mellett. (Az AIPAC nem nyilatkozott.)
„Ez a régóta esedékes lépés létfontosságú az örmény nép ellen elkövetett atrocitások tudatosításához, valamint a napjainkban zajló egyéb tömeges atrocitások kezelésére tett erőfeszítésekhez” – mondta az ADL.
Az Amerikai Zsidó Bizottság ügyvezető igazgatója, David Harris elítélte azokat, akik engednek a nyomásnak.
„Egyesek ígéretei ellenére egyetlen más amerikai vezető sem volt hajlandó kimondani a teljes igazságot” – írta Harris a Twitteren. „Ehelyett behódoltak Törökország nyomásának feláldozva ezzel az igazságot a politikai célszerűségért. Biden elnök nem tette ezt”.
