A Haaretz című izraeli napilap hétfői vezércikkében azt írta, hogy „optimizmusra adnak okot” a Jamina párt elnökének, Naftali Bennettnek a nemzeti egységkormány megalakítására tett erőfeszítései — írja véleménycikkében a Jewish News Syndicate.
Nehogy a szélsőbaloldali újság hűséges olvasói már a puszta gondolatra is felkapják a fejüket, hogy Bennett bármilyen lépését pozitívan kell értékelni. Megnyugodhatnak. Ha arról van szó, hogy „véget akarnak vetni Benjamin Netanjahu [miniszterelnök] mérgező rezsimjének”, az ideológiai nemezis melletti kiállás kóser.
Annak érdekében, hogy ne töröljék többen, amúgy is fogyatkozó előfizetésüket, a Haaretz a pragmatizmus kártyáját előhúzva indokolta álláspontjának enyhülését egy olyan személyiséggel szemben, akit korábban veszélyes fanatikusként ócsárolt. Ez a módszer lehetővé tette, hogy tisztára mossa más politikai ellenfeleit – Ayelet Shakedet, a Jamina nem hivatalos társelnökét, Gideon Száárt, az Új Remény Párt vezetőjét és Avigdor Liebermant, a Jiszrael Beiteinu vezetőjét -, akiket általában a liberális gondolkodás egyéni és kollektív szégyenfoltjaiként jellemez.
Mintha csak együttérzésképpen hangsúlyozta volna a szerkesztőségi cikk, hogy a baloldalon senkinek sincsenek „illúziói” a fenti jobboldaliakkal kapcsolatban. Sőt, elismerte: „Az ideológiai szakadék a balközép emberei és Bennett, Shaked, Sa’ar, Lieberman és társaik között alapvető és jelentős”.
Mindazonáltal a szerkesztőségi cikk szerint „remélnünk kell, hogy Bennett és a Jes Atidot képviselő Jair Lapid sikerrel járnak küldetésükben, hogy mindannyiukat bevonják az egységkormányba, mert döntő fontosságú, hogy véget vessünk egy olyan bűnöző vádlott uralmának, aki nem ismer önmérsékletet, és aki magát az állam elé helyezi”.
De nem ez az egyetlen ok, amiért egy ilyen koalíciót kívánnak, írja a Haaretz. Ami ennél is fontosabb, hogy ha egy ilyen kormány megalakul, abban benne lesz a Jes Atid, a Munkapárt, a Meretz és a Kék-fehér, a Ráám támogatásával, és talán még a Közös Arab Lista néhány tagjával is. Ez – állította a vezércikk – „jó és reményteli hír” Bennett, Shaked, Száár és Lieberman „jobboldali nézetei” ellenére.
A szerkesztőségi cikk szerint a szóban forgó csoport közös álláspontot képvisel „a területek annektálásáról és a palesztinokkal való konfliktus megoldásáról, és hasonlóan gondolkodik a Gázai övezet és a Hamász izraeli politikájáról. Mind a négyen meg vannak győződve az igazságügyi forradalom szükségességéről, úgy vélik, hogy az államnak keményen kell fellépnie a menedékkérőkkel szemben, azonosulnak az úgynevezett nemzetállami joggal és ellenségesek az emberi jogi szervezetekkel szemben – mindazzal, ami ellen normális időkben harcolni kell”.
Arról nem is beszélve, hogy az izraeli jobboldalnak ez a minden árnyalatot nélkülöző sznobként való ábrázolása egy csapásra lejáratta a választók többségét.
A Haaretz az elszigetelt buboréklakók kiadványa, akik abban sütkéreznek, amit intellektuális és erkölcsi felsőbbrendűségüknek hisznek.
Mint ilyen, a szerkesztőknek meg kellett magyarázniuk, hogyan lehetséges egy olyan kormányt támogatni, amelyet olyan emberek irányítanak, és amelyben olyanok vannak, akiknek az álláspontjaival „meg kell küzdeni”.
A válaszuk a szemöldökráncolóknak: „[Azok] nem normális időkben élnek. Izraelnek úgy van szüksége politikai változásra, mint a levegőre. A Netanjahu-rezsim 12 egymást követő éve, csak az elmúlt két évben három vádemelés és négy választás után Izrael olyan miniszterelnököt érdemel, aki teljes munkaidőben szabadon foglalkozik a nemzeti ügyekkel, nem csak akkor, amikor nem a bíróságon van, aki nem ássa alá az állam rendszereit és nem uszít annak intézményei ellen, hogy elkerülje az igazságszolgáltatást és aki a polgárok érdekében cselekszik, nem pedig egymás ellen uszít.”
Végezetül azt írták: „Az izraeliek olyan kormányt érdemelnek, amely rájuk, a jólétükre, a problémáik megoldására és a jövőjükre koncentrál ahelyett, hogy kizárólag Netanjahu és családja jövőjének biztosításával foglalkozna. Nem darabolhatjuk tovább az erőforrásokat, nem rendelhetjük alá a jogrendszert, nem torzíthatjuk el a kormányzati struktúrát, nem fordíthatjuk a köz energiáit és nem meríthetjük ki a nyilvánosság figyelmét egyetlen ember javára. Az a közös felismerés, hogy Netanjahu kárt okoz az államnak, intézményeinek és társadalmi szövetének az alapja a jobboldal, a közép és a baloldal növekvő egységének. Ebben a szakaszban ez a legjobb lehetőség Izrael számára”.
Ha valaki, aki nem ismeri az izraeli politikát, nem tudná, hogy Netanjahu pártja sokkal több mandátumot szerzett március 23-án, mint bármelyik versenytársa. Az ilyen ember azt sem tudná, hogy minden olyan felmérés, amely a miniszterelnöki posztra való alkalmasságot méri, Netanjahut helyezi az élre.
Az a hangsúly, hogy az elmúlt két évben képtelen volt kormányt alakítani, annak ellenére, hogy többször is megszerezte a mandátumok többségét, szintén tévedés, mivel egy évvel ezelőtt összefogott a Kék – Fehér Párt vezetőjével, Benny Ganz-cal, hogy létrehozzák a „nemzeti vészkoalíciót” amelyet elsősorban a koronavírusválság leküzdésére kívántak felhasználni.
Az, hogy ez nem sikerült, tanulságul szolgálhat a Haaretz és mindenki más számára, aki a „Változás Tömbje” koalícióért imádkozik, amely szöges ellentétben álló pártok keverékéből áll – ez téveszme. Ha sikerül is elindulnia, nagyon rövid időn belül összeomlik, és szükségessé válik a választások ötödik fordulója, aminek elkerüléséhez a választók és a politikusok ragaszkodnak.
A jelenlegi helyzet igazsága négyrétű. Egyrészt, ahogy a Haaretz megjegyezte, Netanjahu már egy tucat éve van hatalmon (15 éve, ha az 1996 és 1999 közötti időszakot is beleszámítjuk).
Másodszor, függetlenül a hatalmas eredményeitől, amelyeket a lap nem említ, mert elutasítja őket – Teheránt sakkban tartotta, virágzó makrogazdaságot épített, békeszerződéseket kötött Izrael Irán-ellenes arab szomszédaival és a világ legirigyeltebb COVID-19 oltási kampányát vezette -, a közvélemény egy része fáradtságot tapasztal hivatali idejének hossza miatt.
Paradox módon azonban, ahogyan a bírálói körében növekszik a lelkesedés, úgy növekszik a rajongói lelkesedés is. Ez egy másik elem, amely manapság hiányzik a legtöbb elemzésből.
Az a mantra tehát, amely szerint, ha csak félreállna, és valaki másra bízná a Likud vezetését, egy szempillantás alatt stabil, jobboldali kormányt teremtene, egyáltalán nem biztos. Ráadásul ellentmond a legutóbbi pártelőválasztás eredményeinek, amelyet elsöprő fölénnyel nyert meg. A „demokrácia pusztulását” sirató zsörtölködők elgondolkodhatnának ezen egy pillanatra.
Harmadszor, Netanjahu személyes rivalizálása Bennett-tel, Shakeddel, Száárral és Liebermannal végül talán jóvátehetetlenül visszaütött. Bennettnek és Száárnak tett, állítólag küszöbön álló ajánlatai, miszerint a miniszterelnöki hivatalban rotációs rendszerben elsőként lépjenek a miniszterelnöki székbe, némi betekintést nyújtanak majd abba, hogy ez így van-e vagy sem. Másrészt, a koalíciós tárgyalások során felröppentett minden próbalufi egy lehetséges, ha nem is valószínű, ötödik választás előtti trükknek tekinthető.
Végül, még Netanjahu ellenségei is vonakodva elismerik a leszálló ágba lépését. Ahogy a Meretz egyik tagja nemrégiben mondta (természetesen négyszemközt):
„Nem az ideológiánkkal van a bajunk, hanem azzal, hogy nincs egy Bibivel egyenértékű ember az oldalunkon”.
Ez egyébként ugyanaz a Meretz, amelynek elnöke, Nitzan Horowitz márciusban szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy „van helye” a Nemzetközi Büntetőbíróság azon döntésének, hogy háborús bűnök miatt vizsgálja Izraelt. Ez a párt a Haaretz által előírt nemzeti-egységes kormányba is bekerülne.
Bár hamis, hogy nem a Meretz ideológiája a probléma – elvégre éppen a baloldal poszt-cionizmusa az, amit újra és újra legyőztek a szavazóurnáknál -, az a felismerés, hogy nincs senki Netanjahuval egy súlycsoportban, pontos. És ezt mindenki tudja, beleértve a Haaretzet is.
| Ruthie Blum Izraelben élő újságíró és a „Egy kosárban a pokolba: Carter, Obama és az ’arab tavasz” című könyvének szerzője. |
