A 2021-es év több jelentős évfordulót is tartogat Magyarország számára, bár a nemzeti emlékezet ápolásában és történeti kutatások előrehaladásában is hatalmas nehézséget jelent a vírus. A magyarországi húszas évekről, Teleki Pál szerepének megítéléséről és a szabadkőművesség témájáról is kérdeztük Ablonczy Balázs történészt, az MTA Trianon Lendület kutatócsoport vezetőjét.
Hogyan árnyékolta be a Trianon 100. évfordulót a koronavírus?
Nyilván nagyon.
Ha pusztán tudományos és nem emlékezetpolitikai szempontból nézzük, konferenciák, előadások, rendezvények egész sora maradt el, nemcsak itthon, hanem külföldön is.
Ami a kiadványokat illeti, nem ennyire egyértelmű a kép: sok minden megjelent, fontos dolgok is. Bizonyos felkérések, folyóiratszámok alapján azonban azt is lehetett érezni, hogy nincs elég ember minden témára.
Miben nehezítette vagy könnyítette meg a tavaly megjelent Ismeretlen Trianon – Az összeomlás és a békeszerződés történetei 1918-1921 című könyvének megírását a vírushelyzet?
Mire a koronavírus ideért márciusban, a könyv kézirata már megvolt. A 2020. év legelején elhúzódtam egy kis Veszprém megyei faluba, a javát ott írtam meg januárban: örök hála a feleségemnek, hogy a három gyerek mellett erre módot adott. A maradékot Budapesten írtam meg februárban. Mire a korrektúrához jutottunk, egy faluval arrébb üldögéltem a családommal egy évszázados sváb parasztházban, néha felmentem a kert végébe és a kidőlt körtefa mellől nézegettem a Nagyvázsonyi-medencét, hétvégenként meg kirándultunk a környéken. Majdnem idilli volt na mármost, ha leszámítom a hétvégi quadozókat.
Részletes felmérést végeztek Trianon kapcsán a magyar társadalom mai nézeteiről. Élnek-e még a revíziós vágyak és adhat-e ez motivációt a szélsőjobboldalnak?
A kutatásunk, amely a Trianon100.hu oldalon megtekinthető az „Egy országos közvéleménykutatás eredményei” című cikkben, elég éles kontúrokkal rajzolja fel azt, hogy a mai magyarországi társadalom túlnyomó többsége, jóval 90 százalék felett túlzó és igazságtalan békének tartja a trianonit. Azt már viszont a történelemtanárok körében végzett hasonló, bár sokkal mélyebb kutatásunk (a Nemzetstratégiai Kutatóintézet gondozásában olvasható „Az első világháborút lezáró békeszerződések mai megítélése a magyarországi középiskolákban” című kutatási jelentés) mutatta meg, hogy a politikai következtetések levonásában jóval megosztottabb a társadalom. A megkérdezettek körülbelül fele mondja azt, hogy mindez a múlt, akként kell kezelni, míg a másik fele úgy tartja, hogy a békének vannak ma is politikai következményei: ezek azonban nagyon széles sávban mozognak, a területi autonómiáktól és a nyelvi jogoktól a területi revízióig. Más kutatásokból lehet tudni, hogy 20-30 százalék körül mozog azoknak az aránya, akik ma Magyarországon a területi revízióban látják a kérdés megoldását. Ez nem kevés, de nagyon heterogén csoportról van szó, hatásukat nem abszolutizálnám, és mindenképpen kisebbséget jelentenek.
Ami közös bennük, az az ismerethiány: a nagymintás kutatásban, ha nagyon megengedőek vagyunk, a megkérdezettek 10 százalékának volt többé-kevésbé pontos ismerete a békeszerződés időpontjáról, adatairól, pedig harmadik gimnazista tananyagot kérdeztünk – vagy inkább általános iskolai hetedikest. Ez azt is jelenti, hogy a kérdés megítélése nagymértékben érzelmi kérdéssé vált, történeti toposzként rögzült.
Hogyan fogadták kutatásait, kutatócsoportjának eredményeit a szomszédos (vagy távolabbi) országokban?
A romániai sajtó egyes részeiben voltak az elején nem egészen jóízű, sőt kimondottan virulens cikkek a Lendület-Trianon 100 Kutatócsoport működéséről, de ezek idővel halkultak, de nem állítom, hogy nagyon kellemes azzal szembesülni, hogy miket írnak rólunk. Dolgoztunk/dolgozunk együtt román történészekkel, szerveztünk workshopot szomszédos országbeli történészekkel, a Külügyi Intézet segítségével a szomszédos országok budapesti diplomatáinak is igyekeztünk elmondani, hogy miről van itt szó. Jártunk Ljubljanában, Bukarestben és a magyar-szlovák történész vegyesbizottság is kíváncsi volt ránk. Negatív visszhang, ahogy érzékeltem ott volt, ahol a magyarellenességhez politikai érdek fűződött, Romániában és elszórtan Ukrajnában. Hogy a mi búvárlataink és a szomszédos országbeli kutatások mikor tudnak összeérni, az más lapra tartozik, de nem a közeljövőben lesz, az biztos.
Hogyan változott meg a Magyarországon élő zsidóság helyzete a határvonalak változásával?
Ez óriási téma és vannak adósságaink is a kérdésben, még ha például a zsidó menekültekről született is tanulmányunk, éppen a Neokohn főszerkesztő-helyettesének munkája nyomán. Szeghy-Gayer Veronika sokat publikált például az eperjesi zsidóságról. Hozzátenném, hogy külföldi kutatóknak, így például Ilse Josepha Lazaromsnak vagy Clara Royer-nek, a Saul fia forgatókönyvírójának, akit talán mondhatok személyes barátomnak is, figyelemre méltó kutatásai vannak e téren. Az biztos, és emlékiratokból vagy Kovács Éva kassai kutatásaiból is egyértelműen látszik, hogy az 1920 utáni magyarországi antiszemita politika, valamint az utódállami közpolitikai (pl. népszámlálási) gyakorlatok sokszor nehézzé tették a magyar politikai nemzet eszméjével való további azonosulást, illetve felgyorsították a disszimilációt. Ennek azonban sok esetben a politikai leválás csak az egyik oldala volt: a korszakban erős és elkötelezett fogyasztója a magyar kultúrának a Kárpát-medencei zsidóság – első nemzedékében biztosan.
A trianoni országban a hitközségek vezetése, a sajtó vagy a felekezethez kötődő értelmiségiek egyként ítélték el a döntést, és számtalan egyéni/családi zsidó tragédia szegélyezi ezt az utat, a vagonlakó zsidó menekültektől át az édesanyja sírjánál, Kolozsváron öngyilkosságot elkövető Somló Bódog egyetemi tanáron át a kevesek által ismert Fröhlich Pál építészhallgatóig, aki Nagyvárad és Budapest között hányódik 1919 és 1920 között.
Ön írt már könyvet a trianoni legendákról, például a szabadkőművesség szerepéről is. Milyen tévképzetek élnek a mai világban ezzel kapcsolatban?
A szabadkőműves-mizéria: alap. Ez az antiszemita hangulatkeltés archetípusa a 19. század óta, hiszen a szabadkőműves lehet a zsidó szinonimája, csak sokkal udvariasabban hangzik. Önmagában érdemes volna beszélni szabadkőműves hálózatokról és szerepükről is a korabeli Európában. Itt hatalmas társadalom- és mentalitástörténeti témák várnak feldolgozásra, de ilyen irányú, jó tudományos munka ebben a témában kevés született.
Viszont aki azt hiszi, hogy Trianon szabadkőműves összeesküvés eredménye, és nem a nagyhatalmi és szomszédállami érdek, a nemzetiségek egy részének szabadulási kísérlete és a magyar állam tragikus teljesítménye miatt született meg, hanem a vakolgatás miatt, az hazudik magának, a környezetének, tágabban fogalmazva a magyar társadalomnak és a nemzetnek is.
2010-es, Trianon-legendák című könyvemben egy egész fejezetet szenteltem a szabadkőműves összeesküvés néhány alapszövegének Trianonnal kapcsolatban, de van itt még feltárni való, mert látom, hogy ez sokak fantáziáját izgatja és az elmúlt évtizedben új szövegek születtek, illetve régi babonák tértek vissza. Az újabb keletű legendák inkább a meghamisított Apponyi-idézet („Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak…”) és a Délkelet-Európából visszavonuló német Mackensen-hadsereg szerepe körül forognak.
80 éve lett öngyilkos Teleki Pál és idén lesz 101 éves a numerus clausus. Hogyan látja ma Teleki emlékezetét és a numerus clausus törvény meghozásában elfoglalt szerepét?
Teleki életének feldolgozását történeti problémának tekintettem 1997-ben is, amikor elkezdtem kutatni, és ma is annak tartom. Valamennyit változott róla a képem, de egy történész jobb, ha kezelni tudja saját rokon- vagy ellenszenveit. Teleki nem volt jelen a numerus clausus megszavazásakor és a parlamenti vitában sem vett részt, mert kórházi ápolásra szorult, és valószínűleg a munkálatait sem ő indította el, hiszen azt a kormányra jutása után néhány nappal beterjeszette Haller István kultuszminiszter. Viszont mindig büszkén hivatkozott arra (1928-ban, a törvény módosításakor, és második miniszterelnöksége alatt is), hogy a jogfosztást az ő kormánya fogadtatta el. Második miniszterelnöksége egyben bemutatta, hogy 1920 nem kisiklás volt a gondolkodásában, hanem társadalompolitikai elképzeléseinek szerves része.
Milyenek voltak Magyarország számára a ’20-as évek? Milyen évfordulók és viták várhatók 2021-ben?
A húszas évek nyilván a hol gyorsabb, hol lassúbb rekonstrukció időszaka, amelyben a status quo megőrzésének vagy a korábbi állapotok visszaállításának vágya keveredik új, innovatív megoldásokkal és a nemzetközi rendszerbe való illeszkedés óhajával. Számos apró jelből (tudományos publikációk visszhangja, a közösségi média bejegyzései, honlapok látogatottsága) arra következtetek, hogy a tavalyi évforduló után lényegesen lanyhult a magyar nagyközönség érdeklődése Trianon iránt. Mintha valóban távolodni kezdett volna a múlt.
Polémiára mindig lehet számítani, persze, de nagy paradigmaváltó történettudományi vitára kevés az esély, pedig lehet, hogy jó lenne. Kevesen hinnék, de a húszas évek itt van velünk: utcaneveinkben, épületeinkben vagy akár a nemzetközi politikára adott válaszok keresésében.
Milyen témákon/könyveken/projekteken dolgozik jelenleg?
Tengernyi a munka. Igyekszem koordinálni és segíteni a kutatócsoportban dolgozó kollégáim munkáját. Még ebben az évben szeretném tető alá hozni a trianoni menekültekről szóló, Szűts István Gergellyel közösen írott könyvünk kéziratát. Nem hiszem, hogy sok, ennél sürgetőbb téma van Trianonnal kapcsolatban.
