Korrupció-gyanúk sem változtatnak a 75 éves Halbrohr Tamás hitén

Habár több évtizedes szolgálatai után partvonalra kényszerítette a hivatalos szerbiai zsidó vezetés, a szabadkai közösség emblematikus figurája továbbra is rendületlenül hisz a zsidó élet értékeiben, elsősorban az adakozásban és az önkéntes aktivitásban. Milyen volt Jugoszláviában vallásos csodabogárnak lenni, és mi lehet a jövője a bácskai zsidóságnak? Erről is beszélgettünk a 75. születésnapját ünneplő Halbrohr Tamással. Interjú.

Itt beszélgetünk egy teremben, amelynek jobb oldaláról kinézve a város zsinagógájára látunk, bal oldaláról pedig a városházára nyílik kilátás. Az egyik felett Dávid csillag a másik felett egy kereszt ékeskedik. Az utóbbi rendben van Szabadkán?

1902-ben a zsidók átadták a pompás szecessziós épületüket a városnak, így lett a zsidó templom a Szabadka legmagasabb épülete. Nagyon jólelkű volt Ferenc Jóska liberális királysága, mert megengedték, hogy magas épületet építsenek a zsidók is. 1902-ben még nem volt elfogadott, hogy zsidó templomok utcaszinten legyenek, csak udvarban lehettek korábban, mintegy elkülönülve a járókelőktől. Ebből a szempontból a szabadkai teljesen egyedüli volt. Igen ám, de

a keresztények fel voltak háborodva, hogy miként lehet a zsidó csillag a városuk legmagasabb pontja!?

Aztán amikor pár évvel később megépült a városháza, akkor elhatározták, hogy erre a középületre keresztet fognak tenni. A zsidók válasza az volt, hogy akkor ők oda a lábukat be nem fogják többé tenni. A polgármester, Bíró Károly teljesen kétségbe volt esve, hiszen a legnagyobb adófizetők akkortájt a zsidók voltak a városban… Beindult egyfajta alku a felek között és aztán azt kell mondanom, hogy a zsidók pár hónappal később megtörtek, és azt mondták, hogy egye fene, csináljátok a kereszteteket, megyünk az adóhivatalba.

És ma, 2021-ben ez rendben van így?

A szocializmus idején egy vörös csillag ékeskedett a helyében, majd a rendszerváltás után visszakerült a kereszt. A helyi keresztények minden bizonnyal örültek, az a pár száz zsidó, aki még itt maradt pedig azt mondta, hogy “Zach Schön!”

Beszéljünk a másik ikonikus épületről, a zsinagógáról, amellyel ön szemben lakik. Valakitől azt hallottam, hogy hosszú ideje nem volt bent az épületben. Ez igaz?

Nem igaz. Egyszerűen az van, hogy

nincs okom bemenni a zsinagógában, mivel istentisztelet nincsen, és ahogy mondanák a zsidók: abban az épületben már nem is lakik az Isten.

Ha Szabadkán volna istentisztelet, akkor a téli vagy más néven a kis zsinagógába tartanák, egy 150 férőhelyes teremben, ami bőven elég ma a kis lélekszámú helyi zsidóságnak. Én is mindig támogattam azt, hogy ha végre megújul a zsinagóga, ne csak imaházként működjön, hiszen az állami támogatás egyik feltétele az volt, hogy legalább bi-funkcionális legyen az épület. Tehát hogyha csak vallási vagy csak kulturális célokra újult volna meg, akkor például Orbán Viktor nem is tudta volna a saját törvényei értelmében támogatni ilyen nagy összeggel. Vagyis ma a szabadkai zsinagóga egy imaház is, de nyilván többnyire kulturális befogadó térként, turisztikai attrakcióként működik.

Beszéltem a zsinagógát kezelő alapítvány egyik vezető munkatársával, aki azt mondta, hogy a három évvel ezelőtti megnyitó óta alig volt itt hitéleti esemény. Egy újévi ünnepet tudott említeni, viszont azt kiemelte, hogy egyik évükben húszezren is jártak az épületben.

Szerintem volt több is mint egy-két Istentisztelet, de azok ilyen látszat Istentiszteletek voltak. Az biztos, hogy hihetetlen vonzereje tud lenni egy esztétikailag is páratlan épületnek. Évekkel ezelőtt — még akkori elnökségem alatt — amikor egyszer megnyitottuk a zsinagógát a Múzeumok éjszakája programsorozat keretein belül, egy nyári kellemes estén alig hat-nyolc óra alatt 12 000-en döntöttek úgy, hogy megnézik az egykori zsidó szakrális teret. Hatalmas siker volt, de talán kellett hozzá az is, hogy környékbeli borvidékeknek készítettünk ott elől standokat gasztronómiai és borkóstolós programokhoz, és szerveztünk kulturális előadásokat is, például volt kórushangverseny is.

Olyan lelkesen meséli ezeket a programokat. Hiányzik önnek ez a fajta kulturális aktivitás?

Hiányzik mert szeretek zsidó lenni. Én szívesen csinálom ezt, nekem ez a mániám, de most nem hagynak.

Miért és kik nem hagyják?

Az officiális zsidó szervezetek. Nemcsak a szabadkai, hanem a belgrádi sem. Pedig én nem kerülök pénzbe mert magam meg tudom teremteni az anyagi feltételeket.

És akkor ennek mi lehet az oka?

Nem tudom pontosan, azt mondják rám, hogy minden lében kanál vagyok.

De ez nem igaz?

Lehet, hogy igaz, lehet hogy nem. Lehet, hogy görcsösen védem a zsidó közösség vagyonát és anyagi érdekeit, és most miután az utóbbi öt-hat évben a zsidó közösségnek van pénze — az államtól évi 1 millió eurót kap és számos ingatlant juttattak vissza restitúció néven –, lehet, hogy egyeseknek nem esik jól, ha én hangot adok időnként annak, ha korrupciót sejtek a zsidó közösség kárára. Tudom, hogy

vannak olyanok a szervezetben, akik hasznot remélnek abból, hogy a zsidó közösséggel foglalkozhatnak, és a fizetéseiken felül is önös előnyökért harcolnak. Ezek az emberek pedig jobbnak látják, ha nem látok bele a kártyákba.

Egy születésnapi beszélgetésre készültem, de az előbb elmondottak alapján meg kell kérdeznem, hogy ezeket a feltételezéseket alá is tudja támasztani bizonyítékokkal?

Ha akarnám tudnám, és ezt már ki is fejeztem többször is. Ha jártak a zsinagógában, akkor láthatták, hogy az udvarban van egy analizációs vascsőből, receptre épített hanukia. A szeretett Mazsihisztől — ha már Orbán Viktor is adott pénzt, akkor ők is — három millió forintot kaptunk egy hanukia építésére. Az akkori kurzus szerint az összeg 10 000 euro lehetett. A szabadkai hitközség el is számolt ezzel — akkor az elnök urat úgy hívták, hogy Szabados Róbert — egy festő mázoló vállalattól hoztak számlákat, ugye ez az acélszerkezet inkább ilyen hegesztő munka, de hát mindegy, a számlán az állt: anyag és munkadíj 3 000 euro, dizájn 7 000 euro. Hát

ez most lopás vagy nem lopás, korrupció vagy nem korrupció, esetleg fennforgás? Minimum fennforgás.

A szerb államot ez nem érdekli, mert külföldi adományozó esetében nem nagyon van rálátása, beleszólása a helyi hatóságoknak. Amikor azt mondtam, hogy ez fennforgás vagy lopás, akkor azt üzenték, hogy vigyázzak, mert beperelnek. Én azt válaszoltam, hogy nyugodtan menjünk a bíróságra és akkor bemutatjuk a papírokat. Ez most csak egy példa, de vannak ennél nagyobbak is. Például a moravicai Ungár család vagyonának visszatérítése és elszámolása, de sok ilyen csodálatos történet akad még…

Halbrohr úr, akik ezeket olvassák, azt gondolhatják, hogy itt erős a sikkasztás gyanúja. Ezek komoly vádak.

Az biztos, én állok elébe, ha bíróságra citálnak, én vállalom.

Vagyis akkor azt állítja, hogy itt akár csalások sorozata áll fenn?

Fennforgás.

És akkor ez a pénzről szól?

Csakis arról. Én azért a zsidóságért harcoltam és abban voltam aktív, amelyik adott. Energiát, pénzt, időt.

Amióta van komolyabb állami büdzsé, olyanok jelentek meg a semmiből a felszínen, akik pozícióért harcolnak és ki is harcolják maguknak azt.

Tudna neveket mondani?

Nem akarok, hiszen mindenki tudja, kikről van szó. Olyanokról, akik nem örökös zsidók, hanem a kommunista párt bukása után jelentek meg, addig nem voltak sehol, esetleg tagadták a zsidóságukat, titkolták származásukat, és aztán nagyon rövid idő alatt vezetői tisztségekre törtek fel és azokat a funkciókat, amelyeket évszázadokon át önkéntesek végeztek hirtelen fizetős állásokként töltenek be.

Nem akar neveket mondani, de nyilván van elképzelésem arról, hogy kikre gondolhatott. Hivatalosan megkerestem a helyi zsidó hitközséget, mert szerettem volna megtudni, hogy milyen most Szabadkán a zsidó élet. Először azt mondták, hogy nyilatkoznak, majd amikor kiderült, hogy önnel is találkozom, akkor lemondták a beszélgetést. Kovács Róbert irodavezető szerint azért, mert “Halbrohr Tamás sok problémát okozhat a közösségnek”. Milyen problémára gondolhatott?

Itt arról van szó, hogy én nem lettem leváltva, mert nem volt semmilyen funkcióm, de én egy persona non grata vagyok a szabadkai zsidó vezetőség nagyobb részének — nem az elnöknek, hanem a többi elöljárósági tagnak. Ezeknek a jó része Szabados Róbert (a Szerbiai Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke – a szerk.) befolyása alatt áll mivel anyagi függésben vannak a fent említett úrral. A másik probléma velem kapcsolatban kimondatlanul az, hogy meglehetősen jó módban élek. Ez pedig irigységet vált ki másban. Szerencsés üzletember voltam rendszerváltás után. Szabadkai földbirtokosok, gyárosok, iparmágnások családjainak többsége a háború után nem tudott ismét vagyont felhalmozni, ez egyedül a mi családunknak sikerült a nulláról.

Beszéljünk egy kicsit a családjáról és a kapcsolatukról ezzel a csodálatos zsinagógával, amelynek felépítését részben az ön felmenői finanszírozták. Mit jelent önnek és mit jelentett családjának az, hogy rendszeresen adakoztak a zsidó hitközségnek?

Örömet jelent. Azt mondta apám:

“Örülj, ha adhatsz, mert ez sokkal jobb, mintha kérnél, és gondolj arra, hogy ha adsz, azt a mindenható látja, és egész évben egészségesebb leszel te és a családod.”

Egy zsidó nem lehet olyan szegény, hogy ne legyen tőle szegényebb, tehát nem lehetünk annyira szegények, hogy ne tudjunk adni – vallotta apám, aki szerint attól, ha adunk, nem lesz kevesebb pénzünk, mert az Isten sokkal többet ad majd vissza. Én ebben hiszek, és ez nekem egy példa, mint ahogy a nővéremnél is az, aki szintén sokat tett a közösségért saját forrásaiból az elmúlt évtizedekben.

Tehát az ön édesapja és a nagyapja is ugyanezt vallotta?

Hogyne! És ugyanígy cselekedtek is.

Nagyon büszke vagyok a dédapámra is, ő volt a szabadkai küldött az emlékezetes első zsidó kongresszuson, és ő döntött úgy, hogy a szabadkai közösség neológ irányban folytatja. Anyai dédapám, Hartstein Péter debreceni elnök pedig a status quo ante irányzatot választotta. Egész véletlenül belém szorult a zsidóság. Nem véletlenül vagyok itt.

1946 április 16-án,  pészach első estéjén született. Ez a 75 év sok mindenre apropót adhat. Én arra vagyok kíváncsi, hogy így kissé a partvonal szélére szorulva, van-e még ambícióija tenni a közösségért? Mi mindenre vágyik még, elégedett élete eddigi eredményeivel?

Hát, úgy is mondhatnám, hogy beletörődtem.

Ez nem egy jó szó.

Nem. De ez azt is jelenti, hogy ha előbb utóbb meghalok, akkor békében fogok meghalni és nem elkeseredetten. Úgy érzem, hogy a 75 év sok is, meg kevés is, de minden ami szép, már megtörtént velem. Nem volna felelősségteljes azt gondolni, hogy még olyan sok szép dolog történhet velem.

Azt például megtörténhet, hogy visszakerülne egy aktívabb szerepkörbe a helyi közösségbe?

Nem, a történelem kereke nem forog vissza, ez már egy kisiklott történet. Nem a saját okos eszemből szerveztem meg jól a zsidóságot. Én 1994 után kezdtem el aktívabban részt venni a közösségi tevékenységekben, addig csak mint az akkori legfiatalabb férfi voltam tagja a mindenkori helyi közösségeknek. Utána lettem alelnök sokáig, és aztán előimádkozó. Azért lettem én, mert más már nem nagyon tudott héberül olvasni, vagy legalábbis nem igen tudta már elolvasni a betűket…

A sors hozta úgy, hogy egyre aktívabb szerepet lássak el, mert egyszerűen én voltam az utánpótlás — helyi szinten egyszemélyben.

Az 1990-es évek közepén a tagok többsége 70 fölött volt, én akkortájt 45 éves lehettem, a fizikumomnál fogva képes voltam arra, hogy végig tudjam állni az imákat, és még a héber betűket is el tudtam olvasni.

Akkortájt mennyire volt készen arra, hogy vezető hitéleti szerepet töltsön be? Úgyis kérdezhetem, hogy belejött a gyakorlatba, vagy otthonról hozott mindent?

Nekem minden otthonról jött, ma is a templommal szemben lakom. Úgy nőttem fel, hogy nem bírtam nem menni a templomba. Ha nem megyek, akkor átjöttek volna, hogy gyere, nem vagyunk elegen a minjenhez. Nem tudtam megtenni, hogy ne menjek péntek este a templomba. Hiába mondták a barátaim, hogy gyere megyünk ide, megyünk oda, azt feleltem nekik, hogy rendben van, a templom után bárhova mehetünk.

Miért volt ez muszáj? Családi- vagy belső késztetés?

Is-is. Elsősorban arra neveltek, hogy jómodorú legyek. Hát hogy mondhattam én akkor 20 évesen egy 90 éves embernek, meg apámnak, hogy nem megyek a templomba?! Különben is, én szeretem az imákat, a héber dalokat, szövegeket, azok ritmusát.

Voltak akkor rabbik Jugoszláviában?

Nem voltak. A legtöbb rabbi alijázott, maradt egy szarajevói szefárd rabbi, úgy hívták, Menachem Roman. De ő ott volt Szarajevóban, nem tudott itt lenni.

Akkor önöknek rabbik hiányában ki biztosította a szellemi hozzáadott értéket?

Azért tanult emberek voltak közöttünk. Többen is tartottak nekünk különféle előadássorozatokat.

Azoknak, akiknek semmilyen ismeretük nincs arról, hogy milyen volt Jugoszláviában a zsidó élet, fel tudná intézni, hogy zajlott egy-egy pénteki együttlét vagy nagyobb ünnepekkor az istentisztelet a zsinagógában?

Nézzük meg külön az éveket: 1950 körül sábeszkor a 20-30 idősebb imádkozó mellett gyerek csak én egyedül voltam a szabadkai templomban, a nagyobb ünnepekkor ezek az idősebbek elhozták nyolc-tíz éves unokáikat is magukkal. Akkor legalább 20-25 gyermek volt ott összesen. Tíz évvel később 30 alattiként csak én jelentem meg sábeszkor. A nagy ünnepekkor alig 10-12-en lehettünk 30 alattiak. 1975-ben egész Jugoszláviában 40-nél fiatalabb férfi egyedül én voltam templomba sábeszkor.

A háború után születettek egyáltalán nem jártak templomban, úgy néztek rám, mint egy csodabogárra.

Soha semmilyen baja nem volt ebből?

Semmilyen. Sőt, én mindig ki is hangsúlyoztam, hogy templomba járok. Ha ez szóba került bármikor is, akkor én azt tudtam felelni a kétkedőknek, hogy “neked nem is kell csodálkoznod ezen, mert neked nincs istened, nekem viszont van, és ezért járok templomba”.

Ezt akkor Jugoszláviában minden további nélkül ki lehet mondani?

Így van. Hivatalosan is és nem hivatalosan is, fű alatt.

Különben mit jelent önnek a zsidósága?

Nagyon sokat. Amikor 1980-körül rájöttem arra, hogy milyen keveset tudok a zsidóságról, a feleségemmel egyetértésben elhatároztam, hogy elmegyek a hozzánk legközelebbi – budapesti — rabbiképzőbe tanulni, de csak azért, hogy magamat képezzem, nem volt semmi más ambícióm.

Mit adott önnek a budapesti rabbinikus tanulmányút?

Belgrádban volt egy zsidó szövetség, nagyszerű egyetemi oktatókkal az élén. Például Dr. Weisz Alberttel, egy magyar nyelvű zsidóval. Tőlük kértem hivatalos engedélyt a tanulmányútra. Amikor mondtam, hogy hova készülök, mintha a fogukat húzták volna… Kérdezték, hogy minek akarok ott tanulni? Ekkor jöttem rá arra, hogy ők tulajdonképpen nem a zsidóságért harcoltak, hanem a nemzetközi munkásmozgalomért, és az ő céljuk a zsidóság eutanáziája, a fájdalom nélküli kimulasztása volt. Engem tehát

a munkásmozgalom ellenségének tekintettek, mert azt gondolták, hogyha többet tudok a vallásról, akkor azzal csak tovább halogatom a zsidóság fájdalom nélküli elmúlását…

Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy bárki megpróbált volna keresztbe tenni az én elhatározásomnak, akkor meg kell, hogy állapítsam, hogy se az állam, se a rendőrség nem kívántak engem abban gátolni, hogy ezeket a tanulmányokat Budapesten folytathassam saját szabadidőmben.

Milyen volt akkoriban a budapesti zsidó élet Szabadkáról érkezve?

Nagyon kedvesek voltak velem. A rabbiképzőben volt a földszinten egy vendégszobám, nagyon kevesen voltunk, úgy öt-hat fő, akiről mondtatom, hogy a csoporttársaim lehettek, többnyire ők is külföldről jöttek. Ez 1983-körül lehetett, nagyon kedvesek voltak a rabbik is, külön foglalkoztak velünk a tanulási időn kívül is. Ami a pesti hitéletet illeti: a Dohány utcába jártam lelkesen Istentiszteletekre és a rabbiképzőben volt általában erev sábesz. Másra nemigen volt időm, mert én azért mentem, hogy tanuljak, szóval akkoriban túl sok más helyről nem volt módom hitelesen tájékozódni. Több alkalommal is jártam ilyen általában három hónapos tanulmányi utakon. Ezek az utazásaim attól is függtek, hogy ki tudtam-e venni fizetés nélküli szabadságot a munkahelyemről. Abban az időben egy vegyipari gyárnál voltam reklám és propaganda előadó.

Aki magát ismeri, tudhatja, szeret mesélni. Hogy lesz ebből kvázi “munkaköri kötelesség” a nyolcvanas évek közepén, egy szabadkai vegyipari vállalat a propaganda osztályán?

A vegyészeti technikumba jártam és utána közgazdaságtant végeztem Szabadkán, egy textil gyárban dolgoztam mint eladási előadó, de az a gyár csődbe ment, és a kommunista párt átirányított a helyi Zorka vegyiművekbe, ami egy igencsak sikeres vállalat volt. Sokat nem tudtak velem mit kezdeni, de hát odaküldött a párt. A véletlen úgy hozta, hogy lett egy szabad íróasztal a marketing osztályon. Egy bizonyos Nasszer Musza Asszer helyén. Ő egy palesztin kolléga volt, de elbocsátották, mert a párt úgy gondolta, hogy egy külföldi állam képviselője ne lásson már bele a jugoszláv iparba… Szóval az ő helyén kezdtem el dolgozni. Egy darabig marketing piackutatást végeztem, majd megbíztak a különféle ipari kiállításokon való megjelenések szervezésével.

Reklámanyagok, propaganda-szövegek gyártásával foglalkoztam, ez lehetőséget adott arra, hogy különféle nemzetközi vásárokra utazhattam. Így juthattam el Prágába, Párizsba vagy Budapestre is, nagyon élveztem a munkámat. Nem szakadtam meg benne, a felettesem jóváhagyásával napi több órát volt alkalmam szépirodalmat is olvasni az íróasztalomnál… Beszámolónként a véleményemet kérdezte több könyvről is. Ilyen idők voltak. Néhány év után közeledett a negyvenedik születésnapom, és valahogy azt éreztem, hogy nekem valamit tennem kéne. Hiába van két szerető gyermekem, meg egy szerető feleségem, úgy gondoltam, hogy a szakmai előmenetelem kevés, és idővel ki fog derülni a családom számára, hogy csak egy senki vagyok. Ennél többre hivatottnak éreztem magam. Hosszas huzavona után a feleségemmel együtt átbeszélve arra a döntésre jutottunk, hogy saját vállalkozást indítok el.

Csak egy dolgot tudtam biztosan: azt, hogy amikor eljön a Messiás a városba, akkor milyen ruha lesz rajtam.

A gyakorlati életből viszont nem tudtam semmit. Azon gondolkodtam, hogy mi az, amit tudok kockázatmentesen csinálni. Elhatároztam, hogy alkohol- és italkereskedő leszek. Az ital nem romlik meg, az emberek isznak. Jártam Európa több városában, olyan dolgokat tudtam felhasználni, hogy mi az a szórólap, meg azt is láttam, hogy vannak udvarokban boltok. Akkor Szabadkán senkinek nem voltak még szórólapjai, 1986-ot írtak. A házunkhoz tartozó egykori ló istállót kineveztem boltnak. Azért, hogy a lelki egyensúlyom helyreálljon meghoztuk az első kockázatot, de azért menekülési pontnak ott volt a sógorom, aki egy 20 ezer embert foglalkoztató vállalatnak volt a vezérigazgatója. Legrosszabb esetben oda visszakuncsoroghattam volna magam egy irodista állásért.

Hogy indult az italkereskedői kísérlet?

Nagyon jól. A logikám jó volt. Olcsóbban árultam termékeket mint a boltokban, és a szórólapok hatására elkezdek hozzám járnia kuncsaftok. Egy hónap után éreztem, hogy lehet, hogy nem lesz bukás, de még így is könyörögtem a feleségemnek és az unokaöcsémnek is, hogy ne mondjanak fel saját állami munkahelyükön. Inkább én dolgoztam napi 14-16 órákat. Akkortájt a sörnek az alkohol adója 90% volt, a pálinkának pedig 150%. A nagy truváj az volt, hogy miként tudtunk életképes rendszert kialakítani. Volt néhány trükkünk: elmentem egy üveggyárba és készpénzért megvettem 100 000 literes üveget, aztán elmentünk az egyik italgyár szeszfőzdéjébe, ahonnan kamionnal elhoztuk az italt. Elmentünk egy nyomdába, ahol saját márkák címkéit nyomtattuk. Így lett 100 000 olyan konyakunk, ami hivatalosan sehol nem létezett. Legalább 500 féle különböző típusú alkoholt tudtunk így előállítani.

Ezt pár évig csináltuk nagyon sikeresen, csak aztán kitört Szerbiában polgárháború, ami után elmaradoztak a magyar és a szerb alkoholisták. Szerencsére elég gyorsan tudtunk váltani, az agronómus végzettségű unokaöcsémnek köszönhetően, aki velem együtt dolgozott az italkereskedésben. Kiderült, hogy egy izraeli növényvédő gyár viszonteladó partner keresett a volt Jugoszláviában. Ránk esett a választásuk. Mi képviseltük több mint tíz évig őket, nagyon szép forgalmat tudtunk csinálni, akkor ez a világ egyik legnagyobb növényvédő vállalata lett. De pár éve véget ért az együttműködésünk.

Jó 10 évvel azok után, hogy Pesten tanulmányokat folytatott, úgy döntött családja, hogy a gyermekeik iskoláztatása miatt Budapestre költöznek, mert szerették volna jobban megélni a kortárs zsidó életet. Sikerült a tervük?

Nagyon szép idők voltak, akkortájt felszabadultnak tűntek a pesti izraeliták. Raj Tamás rabbi, aki nekem nagyon régi barátom volt, akkor intézményi igazgató-helyettese volt a Laudernek, és miatta is döntöttünk úgy, hogy a gyermekeinket beíratjuk abba az iskolába. Kitörő örömmel fogadta a gyerekeinket, neki is köszönhetjük, hogy Dávid fiamat nem csapták ki onnan. Még egy bő tíz évet éltünk Budapesten, egyetemre is ott adtuk be a gyerekeket.

Mennyire volt újdonság önöknek az a “zsidó reneszánsz”, amit akkoriban lehetett tapasztalni a városban?

A gyerekeknek meg kellett érteni, hogy a zsidóság az nemcsak az, amit hallottak korábban. Nagyjából az összes létező zsinagógát körbejártuk, köztük a Nagyfuvaros utcait elsőként, Raj Tamás miatt. Azt akartuk, hogy ismerjenek meg különféle dalokat, különféle imákat, rabbikat és kántorokat, hogy megértsék, milyen gazdag is a zsidóság.

Hol érezte az egész történetet a leghitelesebbnek?

Talán a Csáky utcában és a Bethlen téren, de mindenhol kedvesen fogadtak minket. Az unokaöcsémmel, a gyerekeimmel, a feleségemmel bárhova is állítottunk be, azért az önmagában négy plusz férfit jelentett az istentiszteletekkor, ezért mindenki szeretettel és örömmel fogadott bennünket, és mi valóban imádkozni mentünk. Ha ma Pesten vagyok, ami azért gyakran előfordul, hiszen a nagyobbik fiam ott él családjával, akkor mostanság a legkellemesebb zsinagóga-élményem Óbudán, Köves Slomóéknál van. Az a jó konzervatív Istentiszteletet, amit ott tartanak megfelel az én neveltetésemnek.

75 évesen nyugdíjas korban, egy ilyen aktív életet élve nyugdíjasnak érzi-e magát? Dolgozik még?

Alapvetően már nem dolgozom semmin. Házi mesterként ha kell, kicserélem a villanykörtét.

Nem vágyik többre?

Már mindent megéltem amit meg lehet élni. Siker élményem is akad, mert ha ázik a tető otthon, és az egyik csempét meg kell javítani, akkor még mindig fel tudok állni egy létrára.

Hogy látja a zsidóság jövőjét Szabadkán és a Vajdaságban, mondjuk 20-25 év múlva?

Lesznek hitközségek Zimonyban, Újvidéken, Szabadkán, Zomborban, Kikindán és Pancsován. A hitközségi tagok létszáma összesen mondjuk 500 lesz, de szerintem jó ha ötvenen fogják magukat zsidónak deklarálni az állami népszámláláskor. Ez a szám ma körülbelül 300. Azt gondolom, hogy megszűnni egyik sem fog, mert úgy látszik, hogy van anyagi háttér, és ezért lesznek hitközségi tagok, akik kapni remélnek a tagság útján. Tehát

az 500 emberből, aki 30 év múlva valahogy ide fog tartozni, abból mondjuk 50 lesz olyan, aki valóban vallásosan éli meg majd mindennapjait.

A gyermekei és az unokái számára mennyire érzi biztosítottnak ezt a fajta kontinuitást?

Egészen biztos vagyok abban, hogy viszik tovább a hagyományt. A két fiamnak zsidó szertartás szerinti esküvője volt, az unokámék — egyelőre még csak egy van — mindig meggyújtják a gyertyát közösen pénteken, erről nekem fényképeket küldenek. A fiaim úgy lettek nevelve, hogy eljárnak közösségükbe, és afelől nincs kétségem, hogy ezt ők folytatni is fogják.

A számok mindenképpen mutatják a diaszpórában élő közösségek csökkenését, legalább is a régióban. Izrael lehet-e egy megoldás a vallásos emberek számára?

Mindenkinek azt a sorsát kell megélnie, amit a mindenható megjelölt számára. Ha az Isten úgy akarta volna, hogy minden zsidó Erecben éljen, akkor ott élne, de ha nekem az a sorsom, hogy galutban éljek, akkor én azt vállalom.

Kapcsolódó cikkeink