Minden emberi közösség érthető igénye, hogy az önképe – mely rendre olyan kiváló tulajdonságokat sorol fel, mint az, hogy harcban bátor, békében nagylelkű, önzetlen és befogadó, könyörületes, őszinte és leleményes, stb. – összhangban álljon a múltját idealizáló kollektív emlékezetével.
Az európai népek 19. században született nemzeti himnuszaiban tükröződő, eszményített önképet azonban sok tekintetben megcáfolta, vagy legalábbis korrigálta a 20. századi történelem, különös tekintettel a holokausztra, mely felszínre hozta a múltjukra büszke nemzetek tagjainak legrosszabb tulajdonságait, az önzést, a kegyetlenséget, a kapzsiságot, az idegengyűlöletet, az emberi szenvedéssel szembeni érzéketlenséget és közönyt, a fanatizmust, stb.
1945 után Magyarországon a holokauszt túlélői abba a helyzetbe kerültek, hogy átélt szenvedéseik, szeretteik elvesztése és teljes kifosztásuk nem vált a „nemzeti emlékezet” részévé. Nem volt olyan társadalmi, szakmai vagy vallási szervezet, mely a maga teljességében feldolgozta a kollektív társadalmi traumát, és az eseményeket komplexen feltárta.
Ehelyett a politika, az oktatás és a tudomány a holokausztot szinte rögtön ideológiai keretbe helyezte, és tanulságokat vont le a jövőre nézve. Mindazt, ami nem fért bele az antifasiszta, illetve antiimperialista „ideológiai skatulyába”, figyelmen kívül hagytak.
A koalíciós időszakban, azaz 1945 és 1948 után politikailag manipulálták az igazságszolgáltatást végző népbíróságok tevékenységét és „elvi” vitákat gerjesztettek, utána pedig a pártállami marxista-leninizmus dogmáival elfojtották már a holokausztra vonatkozó kérdéseket is.
Ez az „örökség” fennmaradt egészen az 1989-90-es rendszerváltásig. Pető Andrea találóan írja Láthatatlan elkövetők című, a holokauszt és a magyar emlékezetpolitika viszonyával is foglalkozó könyvében:
„A túlélők joggal várták volna el, hogy a magyarországi zsidó hitközség aktív szerepet játsszon az emlékezet alakításában, ám csalatkozniuk kellett. A Dohány utcai emlékfára például készítése idején, 1990-ben egy akkor hatalmas összegért, 125 dollárért lehetett emléklevelet venni, ráadásul a zsinagóga falán elhelyezett emléktábla is az antifasiszta diskurzus részeként készült: nem a zsidókról emlékezett meg, hanem a felszabadító szovjet csapatokról.”
1994-ben sem változott a helyzet, ahogy egy ugyanebben a kötetben közölt, 2005-ben készült interjúból kitűnik:
„Amikor volt az ötvenedik évfordulója a holokausztnak…. akkor az Új Életben semmi sem jelent meg. Tehát az október 15-i Új Életben. A ’Györgyi asszony keresi a társakat’ és ilyenek. Rettentően méregbe jöttem, és írtam a Kardosnak egy levelet. És azt írtam, hogy ha az Új Életben nem emlékeznek meg erről a budapesti tragédiáról – t.i. hogy 1944 október 15-én a Csengery utca 64. sz. házban 19 zsidót lőttek agyon a nyilasok – ekkor miért várjuk el mi azt, hogy hogy bármelyik újságban csak egy sor is megjelenjen. És küldöm a táblát, és küldöm a történetet, és igazán, igazán szégyellje magát mindenki.”
A Mazsihisz emlékezetpolitikája akkor is teljesen önállótlan és „politikafüggő” maradt, amikor 1990 után lehetőség nyílt arra, hogy a magyar zsidóság képviseletében önálló kezdeményezésekkel lépjen fel. Nem sürgették nyilvánosan az állami szerveket, hogy törlesszék adósságukat, hozzanak létre tudományos intézményt a megkésettségében és „befejezetlenségében” is egyedi magyar holokauszt tanulmányozására, ez a kérdés a legkevésbé sem foglalkoztatta őket.
Ezért egy ilyen kutatóintézet létrehozása, és egy szakmai folyóirat indítása ma is aktuális. Munkatársai remélhetőleg szervezetten felveszik a kapcsolatot a hasonló profilú izraeli, nyugat-európai és amerikai intézményekkel, és bekapcsolódnak a már több évtizedes szakmai múltra visszatekintő nemzetközi holokauszt-kutatásba.
A „Síp utca” teljesen passzívnak mutatkozott a demokratikusan választott kormányok emlékezetpolitikájával szemben, vagyis ezen a téren sem bizonyult az állam partnerének.
Jellemző tény, hogy amikor az Antall-kormány kezdeményezésére, a holokauszt ötvenedik évfordulójára elkészült az emlékezetes kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban, annak bezárása után, 1994 szeptemberében a Mazsihisz nem biztosított helyiséget az ott kiállított anyagnak. Így a tárlókat és maketteket megsemmisítették, holott a kárpótlásul visszakapott épületekben minden további nélkül raktározni lehetett volna az anyagot, vagy állandó kiállítást készíthettek volna belőle.
A Dohány utcai emlékfa állításakor megismert rövidlátó és haszonelvű magatartás ismétlődött meg akkor is, amikor 1998 után az első Fidesz-kormány felvetette az állandó holokauszt-múzeum létesítését. A neológ vezetés a Páva utcai, használaton kívüli zsinagógát ajánlotta erre a célra az államnak, ami ugyan a legkevésbé sem felelt meg erre a célra, viszont a tranzakció előnyös volt a Mazsihisz számára.
Jellemző viszont, hogy ezek után a „Síp utca” még csak nem is delegált tagot a Holokauszt Tudományos és Dokumentációs Emlékközpont kuratóriumába, és nem véleményezte a 2006-ban megnyitott, már akkor is elavult szemléletet tükröző kiállítás forgatókönyvét.
Nem meglepő, hogy a HTDE-ben folyó „túlélői” beszélgetésekre napjainkban is azt a jellemző, hogy résztvevői „a jelenből akarják a múltat megmagyarázni”.
Aleida Assmann írja a Rossz közérzet az emlékezetkultúrában című könyvében:
„Az egyéni tapasztalattól és emlékektől nem vezet egyenes út a kollektív emlékezethez. Ez ugyanis nem az egyéni emlékek együttese, hanem egy rekonstruált történet, amely úgy jelöli ki a személyes emlékezés kereteit, hogy az egyén felismeri benne a saját élményeit, illetve képes a saját személyét is hozzákapcsolni a történethez. A kollektív emlékezet kétfajta értelemben is reprezentatív: reprezentálja a múltnak egy közös megegyezésen alapuló olvasatát, de egyszersmind a személyes sorsokat is. A legfontosabb kérdés: mire akarunk emlékezni, és mit felejthetünk el? Erre a kérdésre különböző válaszokat adhatunk – éppen ebben áll az emlékezetnek, mint lezárhatatlan folyamatnak a dinamikája.”
Az előzmények ismeretében nincs semmi meglepő abban, hogy a Síp utcai vezetés 2018 óta minden lehetőt megtesz azért, hogy útját állja a Sorsok Háza – Európai oktatási központ, egy új, korszerű szemléletű holokauszt-múzeum és kutatóintézet létrehozásnak. A Mazsihisz sorozatosan és látványosan csődöt mondott a Soá hazai emlékezetpolitikájának alakításában, főként azért, mert a vezetői politikusként, és nem a létező, és a jövő iránt elkötelezett judaizmus képviselőiként tekintenek önmagukra.
