Garbai Sándor, a Magyarországi Tanácsköztársaság egyik vezéralakja bőséges forrást hagyott az utókornak kéziratok formájában. Az ő kéziratai alapján készült e-könyvről és feldolgozott történelmi időszakról kérdeztük az írót, Végső István történészt. A Clio Intézet honlapján ingyenesen letölthető kötetből választ kaphatunk többek között arra is, hogy milyen volt a dualizmus korának politikai közege, illetve mi volt a zsidók szerepe és megítélése a korai 20. században.
Milyen indíttatással készült a „Garbai Sándor a Tanácsköztársaságról és a zsidóságról” című e-kötet és milyen munkafolyamatok előzték meg a kötet összeállítását, megírását?
Már 2010-ben elolvastam a kötet alapjául szolgáló kéziratot, és készítettem róla másolatokat. Garbai Sándor 1945 és 1947 között levelezett Perneki Mihály íróval, így keletkezett egy hatalmas visszaemlékezés-özön. Akkor az volt a célom, hogy arról írjak, hogy az 1879-ben született Garbai hogyan emlékszik vissza szülővárosára, Kiskunhalasra. Mit említett meg gyermekkoráról, családjáról, tanulmányairól és az itt történt eseményekről. Ám az 1172 oldal olvasása közben döbbentem láttam, hogy milyen állítások, gondolatok sora jelenik meg a gépelt kéziratban.
Hihetetlen, brutális „őszinteséggel” írt a szociáldemokrata párttársairól, a kommunistákról vagy a zsidókról.
Olvashatunk a szövegben a Szent Korona megmentéséről, a ludovikás tisztek felmentéséről, a Székely Hadosztályról, a román megszállásról és a szakszervezeti kormányról is. Helyenként súlyos állításokat tartalmaz Kun Béla, Szakasits Árpád vagy a népbiztosok állítólagos „viselt dolgairól” is. A munkásmozgalom históriájának egyik, eddig megkerült forrásanyaga ez a dokumentum. Szerintem, nagyon értékes, érdekes egodokumentum a korszak életmód-, emigráció- és szakszervezet-történeti eseményei vizsgálata szempontjából is. A Clio Intézet szerkesztőbizottságával úgy döntöttünk, hogy a Tanácsköztársaságról és a zsidókról írt gondolatait gyűjtjük össze, ezeket rendezzük, és egy bevezető tanulmánnyal együtt adjuk ki. Az idézett kéziratrészleteket szöveghűen közöltük.
Mi lehet az oka annak, hogy Garbai Sándor életművét feldolgozó számos forrás torzított vagy felerősített képet ad a személyről? A Clio Intézet által kiadott e-könyv miként nyújt rálátást a vitatott személy történelmi szerepére?
A most kiadott e-kötet forrásgyűjtemény része Garbai szemén keresztül látja az eseményeket. Kissé szubjektívan, mint a cím is mutatja arra fókuszáltunk a forrás közlésénél, hogy a proletárdiktatúra mellett a zsidók kapcsán milyen megjegyzései vannak. Egyedi kép tárul elénk 1919, a kortársak, a politikai szereplők, az emigráció vagy „zsidókérdés” kapcsán. Garbai Sándor egy marginalizált figura 1919 után. Ettől a helyzettől jól láthatóan nem tud szabadulni. Így kell olvasni a gondolatait. Nyers, de egyben őszinte is. Vannak információi, de azok nem biztos, hogy helyesek. A Garbai kép mindenképpen alakulni, formálódni fog az e-kötetnek köszönhetően. Talán, erőszakosabb, nyíltabb, naivabb, sértődöttebb ember rajzolódik ki előttünk. Azt gondolom, hogy ő valójában egy szakpolitikus volt, akit bizonyos erővonalak erősítése, érdekek hálója, hálózata mentén előretoltak, így került ő is tévútra. Az e-kötettel nem volt célunk senki véleményét irányítani, forrásközlésnek gondoljuk a kiadványt, ami az elhallgatott, agyonhallgatott Garbai Sándort és gondolatainak bizonyos szegmenseit mutatja be. Az, hogy Garbairól most teljesebb kép alakulhat ki az ennek a forrásközlésnek köszönhető. A tény, hogy ez az egodokumentum kevésbé volt idézve, most válik majd érthetőbbé. A szakirodalom kerülgette ezt a forrást, ami a Politikatörténeti Levéltárban található.
Nagyon kevesen merték használni, még kevesebben szó szerint idézni belőle. Egy agyonhallgatott primer forrás egy része került napvilágra idén.
Tudjuk, hogy vannak még feldolgozásra váró egyéb emlékiratok, levelezések, személyi anyagok is a témakörben, kíváncsian várjuk ezek közlését a közeljövőben.
Garbai Sándor kéziratai alapján úgy vélte, hogy a Tanácsköztársaság bukását a „programnélkülisége” jelentette. Milyen más tényezők játszottak közre ezen kívül?
Garbai Sándor utólagos állítása szerint, átmenetinek gondolta ezt az egész államalakulatot. Párttársa, Garami Ernő szerint a kommunisták „három hét múlva megbuknak”. Ezért beszélték rá Garbait is, hogy támogassa, és álljon az élére a Tanácsköztársaságnak. Egyfelől a kommunisták bukását tudják így előidézni, másfelől, ha egy következetes szociáldemokrata áll az állam élén, akkor megakadályozható a Kun Béláék által állítólag forszírozott polgárháború. Tehát Garbai állítása szerint nem gondolta egy életképes államformának a Tanácsköztársaságot. Nyilván látható volt a széthúzás, Kunék erőszakos és a szociáldemokratáktól eltérő politikai eszközei között. A gazdasági és társadalmi feszültségen, válságon sem tudott úrrá lenni a hatalom. Garbai erről is nagyon szívesen írt. Gyárlátogatásokat tett, üzemvezetőkkel, munkásokkal beszélgetett a kialakult helyzetről. Ráadásul Lenin sem támogatta őket, mint ahogy arra sokan számítottak. És még a várva várt közép-európai tanácsköztársaságok sora sem alakult meg, vagy gyengének bizonyult és gyorsan elbukott. A folyamatosan fenyegető román, cseh, szerb katonai lépésekkel, és a Vix-jegyzék okozta válsággal sem tudtak mit kezdeni. Ezek sokasága okozta a bukásukat.
Garbai Sándor milyen véleménnyel volt Peidl Gyula által vezetett kormány megalakulásáról és működéséről?
Garbai Sándor kapcsán nekem úgy tűnik, hogy némi feszültséggel, de nagy lendülettel vetette bele magát a munkába. Tetszett neki a szakszervezeti kormány. Majdnem biztos, hogy nem tartotta hosszú életűnek ezt sem. Peidlt állítólag ő ajánlotta miniszterelnöknek, de fenntartásai voltak vele szemben is. Határozott, de barátságtalan embernek látta. Garbai gondolatai és állításai ezzel a kormánnyal szemben is ellentmondásosak voltak. Nem tudott itt sem egy egyértelmű véleményt megfogalmazni. Hasonlóan a Kormányzótanács kapcsán itt is a saját érdemeit tolta az előtérbe. Legelső munkanapjáról így írt: „Az egyetemek autonómiáját visszaadtam. A nálam tisztelgő egyetemi diákokat felhatalmaztam a szükséges intézkedések megtételére. Az egyházi vagyonkezelőség élére visszaállítottam Persián Ádámot, aki ezt a feladatot a Károlyi forradalom idején kifogástalanul látta el. Az Operaház élére Wlassics Gyulát jelöltem ki. Nemzeti Színház személyzete ügyében egy csomó igazságtalanságot megszüntettem.”
A korszakban mennyire volt erős az antiszemitizmus és ez a hétköznapi életben miben nyilvánult meg?
A dualizmusban minden párt, mozgalom adott választ a saját programjaiban a „zsidókérdésre”. Ám hiába az Antiszemita Párt felbukkanása az 1870-es években, a zsidóellenesség igazán az első világháborút követő években teljesedett ki. A zsidókkal szembeni gyűlölet 1919 után lett igazán jellemző. Komoly, durva fellépéseket ettől kezdve láthatunk. A közbeszédben ezután lesz általános és nyílt az antiszemitizmus. Ám még ez sem volt teljesen általános, hiszen ez a politikai baloldalon – néhány kivételtől eltekintve – abszolút nem volt jellemző.
Milyen szerepe volt a magyar zsidó közösségnek a munkásmozgalom kiépítésében?
Nyilván a releváns szakirodalom megemlíti, hogy kezdettől fogva szerepe volt zsidó származású embereknek a munkásmozgalom létrejöttében, történetében, de ki kell hangsúlyozni, hogy
ők általában nem vallásos, a család identitását elhagyó emberek voltak, akik sokszor az antikapitalista nézeteik miatt saját egykori környezetükkel is szembeszegültek.
Nyilván ebben sem volt egységes ebben a magyarországi zsidók közössége. Nem minden zsidó volt kommunista, szociáldemokrata vagy a munkásmozgalom elkötelezett híve. Tegyük hozzá, hogy a Tanácsköztársaság kifejezetten egyházellenes volt, így ez negatívan érintette a vallásos izraelitákat is. Az államosítások, a kapitalizmus lebontására tett kísérletek miatt a zsidó polgárság egy része kifejezetten antikommunistává vált a korszakban. Vannak számítások, hogy hányan vettek részt mondjuk a népbiztosok közülük a proletárdiktatúrában. Ám azt is láthatjuk, hogy a zsidókat a vörösterror pont úgy érintette őket, mint a fehérterror. A Tanácsköztársaság éppúgy sújtotta a zsidó származású „burzsujt”, amint a keresztény vallású „burzsujt”. Vagyis a leegyszerűsítés itt sem állja meg a helyét, hiszen a kommunisták vagy a szociáldemokraták között ugyanúgy voltak római katolikus, református, evangélikus felekezetűek, illetve magyar vagy német származású emberek is.
Garbai Sándor megítélése ellentmondásos, mert a források alapján zsidóellenes és neutrális megnyilvánulásokat is tett. Miért volt számára előnyös vagy hátrányos ez a kettősség?
Ebből is látható, hogy Garbai nem volt diplomata, hanem inkább szakpolitikus, egyfajta háttérembernek való tanácsadó típus volt. Neki nem lett volna szabad ennyire az első vonalban lennie. Nyilván a zsidóellenes, vállalhatatlan mondatai és megnyilatkozásai nem voltak jellemzőek a munkásmozgalom, baloldal politikusaira. Szerintem, ha kettősségről beszélünk, az nála nem volt teljesen tudatos.
Túl őszinte volt, és ez a sértettségével keveredve egy tisztázatlan narratívát adott a „zsidókérdés” megítélése kapcsán benne. Hiszen nem is csak neutrális, hanem kifejezetten a zsidók mellett kiálló mondatai is voltak.
Elítélte a holokausztot, a numerus clausust, de ahol a munkásmozgalom hibái felmerültek, ott sokszor „zsidókat” látott. A pozsonyi szociáldemokrata szervezetről ezt írta: „Én kifogásoltam már többször ezt az üzletszerű gondolkodást és azt akartam, hogy a párt vezetésében ne csak a zsidók, hanem a keresztény munkások és befolyása befolyást gyakorolhassanak.” Nem tudta magában tisztázni, hogy nem kollektivizálhatja sem a magyarokat, sem a németeket, sem a szlovákokat, sem a franciákat és a zsidókat sem. Az 1940 utáni franciaországi helyzetről így írt: „Singer Mihállyal folytatott korábbi vitáim közben említettem, hogy megütközöm azon, hogy a zsidók ilyen mértékben kiszolgálják Hitler hadseregét. Mindenfajta árucikket felhajtanak Franciaországban, hogy azt Hitler bevásárló irodának eladhatja, a hasznot zsebre vágják, hogy maguknak kényelmes és dúslakodó életet teremtsenek.” Nem értette meg, hogy egykori felelős magyar állami- és párt tisztségviselőként végképp nem írhat, nem beszélhet ilyen szélsőségesen. 1918/19 kapcsán ezt írta: „A zsidóság, főként annak a fiatal eleme, példátlan szívóssággal törekedett a hatalom polcára és szem elől tévesztette, magyar forradalom elferdült szerkezete, következtében kettős forradalmi irányt: az ipari munkásság felszabadítását és a zsidóság hatalomra jutását nem bírja el az ország, egyik a másikát magával rántja a mélybe, a bukásba, a megsemmisülésbe.”
Jellemző Garbaira, hogy maga is rácsodálkozott, hogy miért tartják őt antiszemitának és új „hep-hep mozgalom” alapítójának az emigrációban. Nem értette meg, és ez sok kérdést vet fel vele kapcsolatban. A szellemi képessége, olvasottsága, társadalmi érzékenysége volt gyenge, vagy a sértettségi pozíció mindent felülírt? Haraggal támadt még azokra is, akik kedvelték, vagy akiket ő kedvelt. Groteszknek tűnhet, de szerintem, Garbai tépelődött a saját zsidóellenessége kapcsán (is). A kéziratban általában a társadalmi-gazdasági kérdéseket dialógusokban vázolta fel, mintha valakivel beszélgetett, vitázott volna ezekről. A „zsidókérdés” kapcsán pedig gyakori eszköze volt, hogy zsidó származású emberekkel vitatta meg ezt. Szinte minden esetben úgy adta elő ezeket az egykori beszélgetéseket, hogy beszélgetőpartnereknek voltak a zsidókkal szemben komoly fenntartásaik. Garbai pedig egyszerűen csak értetlenkedik a kialakult helyzeten. Természetesen saját magát nem tartotta antiszemitának.
Ám azok a szavak és nézetek, amik most nyilvánosságra kerültek nehezen, vagy inkább nem védhetőek. Főként annak tudatában, hogy ez az egodokumentum a holokauszt utáni években keletkezett.
Garbai Sándor a rövid életű Magyarországi Tanácsköztársaság egyik vezéralakja volt, nézeteit pedig több könyvében is kifejtette. Milyen fogadtatás várta az „Új utakon a hatalomért” című 1935-ös kiadványát, amelyben kifejtette, hogy milyen kulturális különbségek hátráltathatják az európai szocializmus létrehozását?
Az Új utakon a hatalomért című könyv összefoglalta Garbai addigi és bécsi emigrációs tapasztalatait, amik gyakran keserűek, és a meghurcolása miatt nagyon szubjektívek voltak a munkásmozgalom kapcsán. A legfontosabb, hogy antikommunista elvei erősödtek.
Gyakorlatilag mindenre, ami a lenini út követésével volt kapcsolatban, nemet mondott.
Elítélően szólt arról, hogy a kommunisták szerint a szocializmus megvalósításához „véres osztályharcokon, polgárháborúkon keresztül vezet az út”. Megvalósíthatatlannak tartotta az oroszországi eseményeket a közép- és a nyugat európai államok területén. Centrista álláspontot fogalmazott meg, amit leginkább úgy értelmeztek, hogy ausztromarxista lett. Kritikusai gyakran elfelejtik megemlíteni, hogy a fasizmussal szemben is egyértelmű fellépést sürgetett. Óva intette a munkásságot, hogy az olasz vagy a német szélsőjobboldali totalitárius eszméket támogassa. Egyedül a szociáldemokráciát látta üdvözítőnek, nem volt hajlandó a kommunisták irányába nyitni, de egyben antifasizmusra is biztatott. Könyve ismert volt, de döntő hatást nem tudott gyakorolni. Inkább tovább ásta az árkot közte, illetve a magyarországi és az emigrációban élő munkásmozgalmi, baloldali politikusok között.
Milyen módon formálódtak Garbai Sándor politikai nézetei az emigrációja és menekülése során?
Garbai egyik legfőbb célja az volt, hogy hazatérhessen és folytathassa a szociáldemokrata párttal a megkezdett munkáját. Garbai haza akart jönni mindenáron a franciaországi emigrációból.
1947-ben ezt írta: „Élj és boldogulj továbbra is te jó öreg Párizs, ne törődj az én családommal. Mindig lesznek sokan, akik nem csalódnak benned. És híredet széthordják a nagyvilágban. Tudom, hogy nem veszed észre távozásomat, mint ahogy nem vetted észre jövetelemet sem. Így voltak a többiek is. Elfelejtetted mindegyiket, felejts el kérlek engem is. Isten veled Párizs.” Határozott elképzelései voltak a lakásépítési-, a szociálpolitikai-, a nemzetiségi-, a szomszédos államokkal valókiegyezés, és esetleges konföderációs ügyek kapcsán. Kommunistaellenessége tovább erősödött az emigrációban. A zsidókkal szembeni fenntartásai is nőttek, miközben az emberiség egyik legnagyobb szégyenének tartotta a holokausztot. Az, hogy mennyire elszigetelődött, és mennyire ellentmondásos ember volt az emigrációban, azt jól mutatja a baloldali politikusokhoz fűződő viszonya. Kun Bélát és Szakasits Árpádot kifejezetten rossz színben tüntette fel. Előbbit okolta azért, mert elbukott a forradalom, a szocializmus kiépítésének lehetősége, utóbbit azért, hogy nem térhetett haza. Kunfi Zsigmond megítélése kapcsán is inkább negatív. Kritizálta, hogy miért állt a Tanácsköztársaság, és sok esetben vele szemben Kun Béla mellé. Az emigrációban csúnyán össze is vesztek. Mégis Garbai mondja a búcsúbeszédet Kunfi temetésén. Böhm Vilmossal is többször összekülönbözött, mégis ő az egyik, sőt, egyetlen szövetségese és reménye, hogy hazatérhessen. Károlyi Mihállyal a legtöbb esetben nem értett egyet, úgy tűnt hatalmas köztük a távolság, mégis azt írta róla, hogy az ő hazahívása megérdemelt, jó döntés volt. Gyakorlatilag alig van köztük közös nevező, és végül Károlyi lesz, aki állítólag kifizeti 1947-ben Garbai temetését.
