Kik a spanyol neonácik, és vonulgatnak a Becsület napján?
Megrengette a Covid-járvány közepette Spanyolországot egy megemlékezés, de a szó rosszabb értelmében: ugyanis február 14-én pár száz spanyol úgy döntött, nem a szerelmet, nem is a katalóniai pártokat tiszteli meg jelenlétével, hanem az ún. Kék Hadosztály, a Wermacht kötelékében a Szovjetunióban harcoló antibolsevista katonai erő emlékének adózik. Éppen úgy, ahogy azt a magyarországi Becsület-napi rendezvényeken már sokszor láttuk.
Az esemény meglepetésként hatott, ugyanis a migránsválság kellős közepette nem az afrikai és közel-keleti migránsokat vették célba, hanem a zsidókat. Ahogy fogalmaztak a felszólalók, az örök ellenséget. Pedig aki a történelemben jártasabb, az tudhatja, Franco Spanyolországa a Kék Hadosztály létezésekor nem volt antiszemita, sőt, a tengelyhatalmakhoz lazán kapcsolódva, azokhoz képest igen „filószefárdita” volt. Sőt: maga a Kék Hadosztály sem csak hű falangistákból állt a legújabb kutatások szerint, hanem a spanyol polgárháború köztársaságpárti veteránjaiból. Akkor honnan ered az antiszemitizmus eme vad megnyilvánulása?
Valószínűleg nem belföldről.
A második világháború előtti, Franco uralma alatt lévő Spanyolországban – mint a náci Németország vezette tengelyhatalmi erőcentrumhoz közel álló országok egyikében – nem volt erőteljes az antiszemitizmus a második világháború: köszönhetően leginkább annak, hogy Franco még az 1930-as években írt, a Gyarmati csapatok szemléjében megjelent Szomorú szakács című írásában ki is állt a szefárd zsidók mellett, méltatva azokat a szefárd zsidókat, akikkel együtt dolgozott. Ennek lehetett persze az egyszerű magyarázata is, hogy maga Franco is feltehetően konvergált zsidó gyökerekkel rendelkezett, de mivel ez még nem lett bizonyítva, így valószínűleg arra puszta tényre kell hagyatkoznunk, hogy már életében olyan zsidókkal találkozott – főleg szefárdokkal – akik számára is megsüvegelendő módon éltek.
Diktátori uralma alatt sem változott nagyon a kép: ugyan a legújabb adatok szerint korántsem volt olyan mentsvára az európai zsidóságnak, mint azt korábban vélték – így egy 2010-es publikáció szerint pl. 1940-ben több ezer zsidó nevet tartalmazó listát adott át az SS-nek, és egynéhány zsidó származású állampolgárát megfigyeltette, valamint volt tudomása a koncentrációs táborokról, valamint a nácik által elkövetett háborús bűnökről – de a Vichy-féle Franciaországhoz képest is sokkal toleránsabban állt a zsidókhoz, nem is írva a többi tengelyhatalomról (vagy szatelitállamaikról).
Visszatérve a Kék Hadosztályra (Divisón Azul), ez sem a faji felsőbbrendűség miatt indult el a németek mellett harcolva. Hanem azért, mert mintegy antikommunista kereszteshadjáratként tekintettek a Szovjetunió elleni támadásra Madridban; ez utóbbi egyébként nem állt messze a falangista ideológiától, ami éppen áthatotta az Ibériai-félsziget nagyobbik államát.
Spanyolországban nem volt jellemző az a máshol megszokott kapcsolat sem, hogy a kommunizmus a sok zsidó származású vezetője miatt alapvetően egy zsidó világösszeesküvés megvalósulása lenne. Már csak azért sem, mert – több évszázados kíméletlen spanyolosítás és ellenreformáció után – zsidó vallású emberek leginkább az egyre zsugorodó spanyol észak-afrikai gyarmatokon éltek. Ezért a két világháború között felkapott szabadkőműves-kommunista konteóelméletek zsidó származású figurái egy távoli világ rémalakjaiként hathattak.
Nem mehetünk el amellett a tény mellett sem, hogy pár, a náci Németországnak és szövetségeseinek tett gesztuson túl Franco nem viseltetett ellenségesen a zsidósága iránt. Sőt, a fentebb említett írásán túl azért elfelejtve azt a tényt sem, hogy a spanyol polgárháború után nem sokkal, 1941-ben létrehozták azt az állami intézményt, amely a maga nemében egyedülálló volt a tengelyhatalmak környékén: a Escuela de Estudios Hebraicos-t, azaz a Héber Tanulmányok Intézetét, amely a Sefarad nevű, szefárd írásos emlékeket is közlő folyóiratot adta ki.
Sőt, a második világháború vége felé, nagyjából egyidőben az észak-afrikai szövetséges partraszállással, Spanyolország megnyitotta félhivatalosan határait az európai zsidó menekülteknek, és ezzel egyidőben hivatalosan is semleges álláspontra helyezkedett a II. világháborúban. Ezért is tehették meg, hogy 1949-től kezdve a hivatalos spanyol kommunikációban elterjedt az a narratíva, miszerint Franco a zsidók, különösen a szefárd zsidók megmentője volt. Ez persze nem volt teljesen önzetlenségtől mentes, ugyanis a második világháború után Spanyolország a Nyugat felé – a korábbi világégés szövetségesei – felé orientálódott, így próbálta magáról lerázni az régi skatulyát.
Ennek egyik extrém – és magyar vonatkozású – esete volt, amikor megparancsolták a zsidómentő Ángel Sanz Briznak, hogy egy izraeli lapnak azt nyilatkozza, minden, amit Budapesten tett, azt Franco parancsára hajtotta végre, ami természetesen nem volt igaz.
Azonban ez sem volt elegendő ahhoz, hogy az újonnan alakult Izrael Állam ne Hitler régi szövetségeseként tekintsen Francóra, és például a spanyol hatóságokkal szemben meghozott ENSZ-szankciók feloldását támogassa. Ennek meg is lett az eredménye: ugyanis miután 1955-ben Spanyolországot felvették az ENSZ-be, és normalizálta a kapcsolatait a hidegháborús Nyugattal, Madrid változtatott politikáján és lényegében nem vett tudomást Izrael létezéséről.
Ennek ellenére az antiszemitizmus továbbra sem volt a hivatalos politika része, sőt habár 1959-ben még kormányzati figyelmeztetést kapott a nemzeti könyvtár, amikor egy szefárd tematikájú kiállítást rendezett, ám ezután a judobolsevista-judeoszabadkőműves-Sión szuperkormányzásos szólamok továbbra sem voltak kihallhatók a kormányzati kommunikációból, csak esetleg a falangista párt jobbszélével kapcsolatban álló szélsőjobboldali csoportosulások részéről (például a Guardia de Franco nevű félkatonai szervezet hírlevelében megjelenő Hitler- és Mussolini-dicsőítések idesorolandók mindenképpen.)
1965-től kezdődően azonban ezek az underground antiszemita bugyrok is kiapadni kezdtek, köszönhetően annak, hogy a II. Vatitkáni Zsinat után a hivatalos katolikus egyház is kihátrált az addig vallott, „a zsidók a felelősek Krisztus kereszthaláláért” hittétel mögül. Mint a katolicizmus egyik fellegvárát, a Nostra aetate utáni katolikus hitélet természetesen a francóista Spanyolországot sem hagyta érintetlenül. Sőt: a korábbi évszázadok spanyol-zsidó együttélés tekintetében hatalmas előrelépés volt, hogy 1967 februárjának végén közös, zsidó-katolikus vallási eseményre került sor egy mardidi templomban, amit az Egyesült Államokban nagy médiavisszhangot keltett.
Ez a fajta gesztus, és az, hogy ekkoriban több ezer zsidó élt Spanyolország területén, azért sok ultrakatolikusban felkorbácsolta az antiszemitizmus addig szunnyadó tüzét: több incidens kísérte az újkori zsidó reneszánszot, mint pl. az, amikor antiszemita graffitiket festettek a madridi és barcelonai zsinagógára, vagy amikor gyújtogatások történtek ezeknél az épületeknél. És a Franco-éra utolós éveiben még jobban megerősödött a spanyol nyelvű antiszemita vagy nyíltan náci irodalom.
Azonban annak ellenére, hogy ezek jelentős események voltak, mégsem magyarázzák meg kellőképpen a február 14-i eseményt.
És nem is fogják, az ugyanis valószínűleg nem a Franco-korszakban tapasztalt antiszemitizmushoz kapcsolódik (még ha fel is használták a Kék Hadosztályt a szervezők, vagy a külsőségek – katolikus pap zsidóellenessége – is a Franco-érához köthető). Már csak azért sem lehet azt írni, hogy belföldi a neonáci, ugyanis az első spanyol neonáci szervezetek éppen a falangista államhatalom utolsó évtizedeiben jöttek létre, annak ellenében.
Így egyetlen logikus magyarázat marad: hogy a neonácit külföldön kell keresni. És a február 14-i rendezvénynek sokkal inkább a nemzetközi neonáci mozgalmakhoz van köze. Konkrétan a Blood&Honour-hoz vagy a belőle kivált Combat 18-hoz.
| Na és kik ezek a brit nácik?
A Blood&Honour (B&H) a Brit Nemzeti Párt (BNP) koncert- és rendezvényszervező ernyőszervezete volt kezdetben, alapításánál ott volt a nyíltan fajgyűlölő Skrewdriver (Csavarhúzó) zenekar énekese, Ian S. Donaldson is. Elsősorban a kommunizmus ideológiája ellen léptek fel, a brit munkásosztály és kispolgárság ifjúságát megcélozva, de a Rock Against Communism projektjük más társadalmi osztályokban is fülekre talált. Később azonban nyílt faji uszítás jellemezte a rendezvényeket, amelyek miatt az ezredfordulóra betiltották pl. Németországban és nem sokkal később Spanyolországban is. A nevüket a Hitlerjugendtől kölcsönözték, az ugyanis a Blut und Ehre angol tükörfordítása. A Combat18 nem jöhetett volna létre a B&H nélkül, ugyanis eredetileg a B&H rendezvényeinek biztosítására jött létre. Azonban hamar kiderült, hogy képes önálló veszélyt teremteni, ugyanis rendezvények nélkül is terjesztette a neonáci ideológiát, sokszor erőszakos cselekményekkel együtt. Ez és az a tény, hogy nyíltan ellenezték a politikai hatalom választás útján való megszerzését, hamar szakítást eredményezett közte és a BNP között. A B&H-tól az különbözteti meg, hogy az erőszak alkalmazását nemhogy nem zárja ki, hanem csak azt tekinti alkalmasnak arra, hogy elérje társadalmi-ideológia céljait. Abban hasonlít, hogy ezt is betiltották több országban, sokkal több országban, mint a B&H-t. |
Már csak azért is inkább ez a gyanú erősebb, mivel a Juventud Patriotas (és nem Patriota) nevű szervezet felvonulása külsőségekben erősen emlékeztet a korábban Magyarországon is megrendezett Becsület napi rendezvényekre. (És nem a többi neonáci szervezet megmozdulására, felvonulásra, azok többségében ugyanis ezekhez képest fényévekre voltak mind a résztvevők számát, mind a külsőségeket tekintve.)
A dátum pedig – 02.14. – egyáltalán nem köthető a Kék Hadosztályhoz, a történtírás hivatalosan ugyanis egy nappal korábbra – február 13-ra – teszi a Krasznij Bor-i szovjet offenzíva végét; viszont a neonáci számkódokban a 14-nek sokkal több köze van ahhoz a 14 szavas angol mondathoz, amit a 2007-ben meghalt David Lane amerikai fajvédő írt arról valamikor élete során, hogy hogyan kell a fehér fajt és a fehér gyermekeit megvédeni. (Érdekes adalék – ami talán a külföldi szálat erősíti – hogy még 2009-ben német neonácik Marbellán arról tettek tanúbizonyságot, hogy az üdülőszigetet saját protektorátusukként kezelik. Ugyan lehetett ez részeg hőzöngés, azonban mindenképpen figyelmeztető jel, hogyan is vélekednek külföldi szélsőségesek Spanyolországról.)
Mindebből megállítható: magának a falangizmusnak (különösen a kései huszadik századinak) volt ugyan antiszemita felhangja, azonban a külföldi, pánnacionalista neonáci mozgalmak jobban hathatnak jelenleg az egyszeri spanyol neonácikra, mint Franco öröksége (és filoszefárdizmusa). A februári eseményen emlegetett „örök zsidó” a nemzetközi neonáci mozgalom ellensége, nem pedig a Falangé.
Az ő ellensége csupán a történelem volt.
Ezt a cikket szerkesztőségünk előre időzítve jelentette meg az oldalon.
