Nem volt sem a népek tavasza, mint 1848-ban, sem prágai tavasz, mint 1968-ban. Sokkal inkább az iszlám tél kezdete.
Amint arra Giulio Meotti az Áruc Séván megjelent publicisztikájában emlékeztet, egy sokak által Joszif Sztálinnak tulajdonított mondás ekképpen kísérelte meg igazolni a bolsevik forradalom emberi életek százezreiben mérhető árát: „Nem lehet omlettet készíteni anélkül, hogy néhány tojás eltörne”.
Ma már ismerjük az „arab tavasz” költségeit. Nem volt sem a népek tavasza, mint 1848-ban, sem prágai tavasz, mint 1968-ban. Sokkal inkább az iszlám tél kezdete.
A térség számos erős embere bukásához vezetett: Tunéziában Zín el-Ábidín ben Ali, az egyiptomi Hoszni Mubárak, a líbiai Moammer Kadhafi, a szudáni Omar el-Basír és a jemeni Ali Abdullah Száleh vesztét okozta. Öt diktátor és összesen 146 évnyi kormányzás.
Ám mindezt csak romok és bűnök sora követte.
Tíz évvel ezelőtt kezdődött el a polgárháború Szíriában. Mára a 22 millió lakosból legalább 400 ezren életüket vesztették, és 11 millió menekülttel is számolnunk kell. A cél a Bassár el-Aszad-rezsim megdöntése volt, és egy kalifátus alapítása a helyén. Aszad ma egy romos országot elnököl. 2011 tavaszáig Aleppóban volt a legtöbb keresztény otthona, számuk azonban 200 ezer főről 35 ezerre csökkent, ami 85%-os csökkenést jelent. A háború előtt Szíriában a második legnagyobb keresztény közösség Homszban volt, ahol a keresztények száma 95%-kal, 40 ezerről 2000-re esett vissza. E „tavaszok” valójában véget nem érő telet jelentettek két évezrede ott élő teljes keresztény közösségek számára.
A „történelem végétől” megrészegült nyugati vezetők megpróbáltak felülni a „haladás” vonatára Líbiában. Franciaország és Nagy-Britannia szerencsétlen katonai akciója, amelyet az Obama által vezetett Egyesült Államok támogatott, rövid polgárháború után Kadhafi bukásához és az ország klánokra, milíciákra és törzsekre való széteséséhez vezetett, illetve ahhoz, hogy Erdogan Törökországa is kicsípett egy darabot az országból.
Katar finanszírozta a Muszlim Testvériséget, és az Al-Jazeera tévécsatornán keresztül sikerült előidéznie azokat a zavargásokat, amelyek a politikai iszlám erőinek a javát szolgálták.
Tunéziában, majd Egyiptomban az iszlamisták a szavazóurnákon keresztül szerezték meg a hatalmat. Csakhogy 2013 nyarán Abdel Fatah el-Sziszi tábornok megdöntötte Muhammad Morszi elnököt, és több ezer muszlim testvért juttatott börtönbe. Ez az iszlamizmus hatalmának végét jelentette.
A hadsereg hatalomba való visszatérését Egyiptomban Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek támogatták, Katar befolyásának ellensúlyozását célozva. Szíriában azonban ugyanezen rezsimek finanszírozzák az iszlamista csoportokat. Az ország gyakorlatilag már nem is létezik.
A jemeni erőszak spirálja éhínséget eredményezett, amelynek eredményeként tízpercenként hal éhen egy 5 év alatti jemeni gyermek. Irakban egy egész közösség, a jezidik ellen követett el az ISIS népirtást.
Gáza egy kis Afganisztán a Földközi-tenger partján.
Azon tíz ország közül pedig, amelyek átélték a felkelések valamely formáját, egyedül Tunézia tapasztalta meg a demokráciába való átmenet folyamatát. Ám a helyzet még itt is nagyon bizonytalan a politikai instabilitás, az iszlamisták és a gazdasági válság miatt.
Ezek a nyugati illúziók nagyon sokba kerültek: legalább félmillió halott és 20 millió lakóhelyét elhagyni kényszerülő, valamint gazdasági elszegényedés, a jogállamiság és a vallási együttélés minden formájának vége, illetve a Közel-Kelet és Észak-Afrika káoszba süllyedése az eredmény.
Túl sok tojást tört el, miközben a nyugati hasznos idióták a „tavaszról” szőtt álmaikat kergették – vonja meg a mérleget a szerző.
