A keresztények túlélték az iraki háborút és az Iszlám Államot is, de kérdés milyen jövő vár rájuk egy instabil és megosztott államban.
Március elején Ferenc pápa történelmi látogatást tett Irakban, ahol tízezrek gyűltek össze a fogadására. A katolikus egyház vezetője a körútja során ellátogatott a Moszul közelében fekvő Karakosba, amely a Ninivei-síkságon található. A települést 2014-ben rohanta le az Iszlám Állam és a város 120 ezer fős keresztény közössége a visszavonuló kurd csapatokkal menekült el. Alig pár bőröndöt vihettek magukkal. Két évvel később az iraki hadsereg visszafoglalta a várost és 2020-ra a keresztény lakosság fele visszatért.
Karakos lakói már elkezdték újraépíteni a romokat, de az elmúlt évek nem csak az épületeken hagytak nyomot. „Mikor visszatértünk olyan volt, mintha egy sivatagba tértünk volna vissza. Olyan volt valóban, mint a sivatag, pusztulás mindenütt. A házunkat kifosztották, a szobáinkat felforgatták. A falainkra felírták, hogy „ISIS kalifátus”. Idegennek éreztük magunkat a saját otthonunkban” – mesélte az Open Doors szervezetnek egy keresztény nő.
Az elmúlt húsz év alatt másfél millióról kétszázezerre zuhant az iraki keresztények száma, sokuk nyugatra menekült, mások menekülttáborokban élnek, és sokakat meggyilkolt az ISIS és más iszlamista milíciák. A keresztény közösségek maradéka a nehézségek ellenére se menekült el.
Bár az Iszlám Állam legyőzése és az újjáépítés megkezdése reményt ad a túlélőknek, a keresztények előtt bizonytalan jövő áll, hacsak nem lesz tartós a béke.
A Tigris és az Eufrátesz folyó között már az első évszázadban eljutott a kereszténység. A Közel-Keleten egészen a muszlim hódításokig a kereszténység volt a legnagyobb vallás és a történelmi feljegyzések alapján Mohamed megjelenésekor elsősorban az ősi pogány vallások követői vették fel az iszlámot. Később gazdasági szempontok, vagy házasság okán történtek betérések, de sok közösség maradt, amely közel kétezer éven át őrizte a hagyományait. Az oszmán birodalom idejében, mint a „könyv népei” a kereszténység és a zsidóság is viszonylagos békében élhetett.
A mai Irak területe három korábbi vilajetből állt össze, és nagyjából az egykori ókori Mezopotámia területén helyezkedik el. Az első világháborút követően az európai nagyhatalmak felosztották maguk között a Közel-Keletet, Irak a britek fennhatósága alá került, de viszonylag korán, már 1932-ben elnyerte a függetlenségét.
Az európaiak által megrajzolt határokon belül az országba zártak nagy számú kurdot, keresztény asszírokat, arabokat (akik többsége síita), és még egy maroknyi vallási kisebbségeket, akik több ezer éves tradíciókat őriznek. Ezt a megosztottságot tovább bonyolítják a törzsi ellentétek, valamint az elmúlt száz évben kialakult politikai különbségek is.
Az országot a hatvanas évektől kezdve 2003-ig az arab nacionalista Baász párt vezette, Szaddám Husszein 1979-ben lett Irak első titkára. Bár Husszein autoriter vezető volt, egyensúlyt tudott tartani az ország különböző csoportjai között. A keresztényeket nem üldözte és nem is támogatta, hanem a saját közösségükön belül hagyta őket élni. Ez egyébként más közel-keleti diktátorokra is jellemző volt, a keresztényeket békén hagyták, amíg azok nem veszélyeztették a hatalmukat, vagy amíg nem próbálták áttéríteni a muszlim lakosság tagjait.
A közel-keleti kereszténység egyik fő problémája, hogy egyedül az állam tudja biztosítani a túlélésüket, ezért mindig arra kényszerülnek, hogy hűségesek legyenek a mindenkori vezetéshez. Ha az állam gyenge, akkor a különböző radikális csoportok szabadon garázdálkodhatnak, és a keresztények és más vallási kisebbségek könnyen célponttá válnak.
A Közel-Keleten a diktatúra alternatívája nem a demokrácia, hanem a káosz.
Middle East Research and Information Project adatai szerint az iraki keresztények az 1987-es népszámlálás során 1.4 millióan voltak, és főleg a nagyobb városokban Bagdadban, Moszulban, és Kirkukban éltek, valamint a Ninive síkság kisvárosaiban. A keresztények háromnegyede káld katolikus, a maradék pedig asszír ortodox keresztény, valamint vannak kisebb protestáns közösségek. Az asszírok különlegessége, hogy etnikailag nem arabok és az arámi nyelv egy modernebb dialektusát beszélik. A keresztény közösség elleni támadások a 2003-as amerikai bevonulás után kezdődtek. Az irakiak közül sokan a keresztényeket azzal vádolták, hogy támogatják az amerikai csapatokat.
Mindy Belz amerikai újságíró They Say We Are Infidels című munkájában részletesen leírja, hogy az amerikai adminisztráció arra hivatkozva nem segített a keresztényeknek, hogy nem akarnak kivételezni egyik közösséggel sem. Az amerikai alkotmányozási kísérlet azonban pontosan ezt tette: a síiták kezébe adta a hatalmat, ami keserű szunnita ellenállást váltott ki, és közel harminc felkelő csoport alakult Irakban.
A szunnita milíciák nem csak az amerikai hadsereg ellen harcoltak, hanem a síiták ellen is, és ebben a harcban a keresztények két tűz közé kerültek. A templomok, és a keresztény közösségek épületei kedvelt célpontjai lettek a terroristáknak.
2013-as becslések szerint mindössze félmillió keresztény maradt Irakban, mielőtt megérkezett az Iszlám Állam. MERIP iraki elemzése szerint lehetetlen megmondani, hogy hány iraki keresztény menekült lehet, mivel sokuk Jordániában és Libanonban van és nem regisztráltak az ENSZ-nél menekültként. Ennek egyrészt az az oka, hogy félnek a visszaküldéstől, másrészt félnek a regisztrációt végző muszlim hatóságoktól.
Az amerikai hadsereg kivonulása után két évvel bukkant fel az Iszlám Állam, amelynek magja az amerikaiak elleni harcokban edződött. Több milícia csatlakozott hozzájuk és a lakosság támogatása miatt gyorsan tudtak haladni, és 2015-re Irak jelentős részét elfoglalták.
Az iszlamista hadsereg keresztények százezreit üldözte el a nagyvárosokból, és azt az ultimátumot adták nekik, hogy vagy áttérnek, vagy fejadót fizetnek, vagy meghalnak. Sok keresztény a menekülést választotta.
Az Iszlám Állam minden egyes városban, amit elfoglalt lerombolta a templomokat, elégette a keresztények könyveit, és mindent megtett, hogy még az emlékezetük is el legyen törölve. Rövid rémuralmuk alatt keresztények százait rabolták el és ölték meg. A szervezet vallott célja volt, hogy elpusztítsanak minden olyan történelmi örökséget, ami nem az iszlámhoz kötődik, beleértve még a síita mecseteket is. Mindy Belznek ebben az időszakban egy kurd újságíró így írta le a mindennapjaikat: „Mikor látjuk, hogy valaki fut az utcán, tudjuk, hogy vagy menekül vagy valakinek a halálhírét hozza.”
Bár az iraki kormány kérte az Egyesült Államok beavatkozását és segítségét, ez a segítség elsősorban a bombázásokban merült ki, amely azonban nem csak az ellenséget, hanem a városokat is elpusztította. Végül 2017-re sikerült nagyjából teljesen felszámolni az Iszlám Államot, de mikor a keresztények visszatértek, az otthonaik helyén sokszor csak romokat találtak. Sok interjúban elhangzott, hogy a keresztények gyanakodva tekintenek a szomszédjaikra, hiszen a szunnita lakosság közül sokan támogatták az ISIS-t. Az a sok százezer ember, akik nyugati országokba távoztak, valószínűleg nem térnek már haza.
Mindössze 150-200 ezer keresztény maradt Irakban, akik úgy döntöttek a bizonytalan jövő ellenére is az ősi földön maradnak, és megpróbálják megőrizni több ezer éves hagyományaikat. A ninivei keresztények több zsidó szent helyet is őriznek, köztük több bibliai próféta sírját, miután az országban már alig pár tucat zsidó maradt.
Egy keresztény segélyszervezet meglátogatta Karakas városát, mikor a 2018-ban a még nagyrészt romos városban helyi szokás szerint húsvét alkalmából pálmaágas felvonulást tartottak. A szervezet több lakót is megszólított, akik mind reménykedve tekintettek a jövő elé. Egy huszonöt éves tanár elmondta, hogy mikor elmenekültek az Iszlám Állam elől úgy érezte elvesztette a hitét, de a megmenekülés és a hazatérés visszaadta neki azt. „A történtek összekapcsoltak minket. Remény tölt el annak ellenére, hogy nem tudom mit hoz a jövő” – mondta a fiatalember.
Borítókép: Open Doors
