Szenvedhetnek-e fehérek faji diszkriminációt az amerikai szövetségi törvények értelmében? – teszi fel a kérdést Wendy Kaminer jogász a Tablet zsidó folyóirat oldalán.
Bár a kérdés egyszerűnek vagy butának is tűnhet, az amerikai Legfelsőbb Bíróság elé komoly kihívást támasztott például a Kaliforniai Egyetem Vezetője vs. Bakke vagy a Fisher vs. Texasi Egyetem ügy. (Az ügyek az úgynevezett „affirmative action” kapcsán történtek, melyek értelmében bizonyos mennyiségű kisebbségi diákot kell felvenni akár a rosszabb pontszámok mellett is – A szerk.). A Legfelsőbb Bíróság arra jutott, hogy bár a fehérek szenvedhetnek fordított diszkriminációtól, a jogaikat felülírhatja a sokszínűségre való igény.
A kritikai fajelmélet és a divatos antirasszista képzések az ilyen nehéz kérdéseket könnyen elvetik – írja a szerző.
Szerintük a fehérek betegesen és kizárólagosan rasszisták, egy olyan ország és kultúra termékei és haszonélvezői, melyet a fehér faji felsőbbrendűség formált és szolgált, akár tetszik nekik, akár nem. A fehérek lehetnek a rasszizmus akaratán kívüli elkövetői, de soha nem lehetnek az áldozatai.
Az antirasszista képzések célja, hogy feltárják a rasszizmusunkat, arra kényszerítve, hogy expliciten és nyíltan gyónjuk meg azt és nézzünk vele szembe. A fehérek, ideértve azokat, akik harcoltak a faji igazságosságért, talán azt hiszik, ismerik magukat, de a trénerek jobban ismerik őket. Az egyet nem értés, vagy az ellenállás az újraneveléssel szemben egyszerűen tagadás, a „fehér törékenység” kifejeződése. S mivel kötelező tréningek zajlanak az iskolákban, a kormányhivatalokban és a magáncégeknél, a pereskedés elkerülhetetlen.
William Clark középiskolás és anyja, Gabrielle beperelték a Democracy Prep nevadai állami iskolát, mert állításuk szerint büntették Williamat, ellenséges munkahelyi hangulatnak tették ki, és azzal fenyegették, hogy nem adják át érettségijét, mert nem volt hajlandó részt venni a kötelező társadalmi igazságosság-tréningen. A tananyag, melynek neve a „változás szociológiája”, kijelentette, hogy „fordított rasszizmus nem létezik”, és követelte, hogy a diákok „vallják meg dzsender, nemi, vallási és faji identitásukat”, utána pedig azokat „vallatásnak, vizsgálatnak és negatív címkézésnek” tette ki.
William világos bőrű, kevert etnikai hátterű diák, aki egyedül volt fehér az osztályában, s így kereszténységével együtt a tananyag elnyomónak nevezte. A tananyag szerint „veleszületett hite van másik alsóbbrendűségében” és ezt feladata lett volna „elfelejteni” az elveket, melyeket keresztény anyja tanított neki.
A Clark család olyan végzést akar a szövetségi bíróságtól, mely engedi Williamet leérettségizni, kitörli bukását a kurzusban, és pénzügyileg kompenzálja. A család az alkotmányra és az egyenlő oktatási biztosítékokra hivatkozik. Az iskola erősen más verziót ad a kurzus tartalmáról, így a szerző nem akar igazságot tenni.
A szerző szerint Andrew Fordon szövetségi kerületi bíró, bár egyetértett William alkotmányra való hivatkozásával, vitatta, hogy tényalapja lenne a diszkriminációra, ellenséges munkahelyi légkörre és ellenlépésekre való hivatkozásnak. Arra kérte a két felet, hogy tárgyaljanak.
A szerző szerint az ügy emlékeztet arra, hogy a tények számítanak. A következő feltételezést tárja az olvasó elé: a tények szerint egy fehér fiú diákot a tanárja világos „elnyomónak” nevez faja és neme alapján, és azt akarja, hogy „felejtse el” privilegizált státuszáról való hitét, melyet született tulajdonságaira alapoz. Nincsen a fiúnak ugyanolyan joga a jóvátételre, mint egy fekete diáknak, aki ugyanígy tesz?
Az antirasszista trénerek szerint már a kérdés is elítélendő, hiszen a fehér privilégium kifejeződése a felvetés, miszerint egy fehér valaha a feketék elnyomásához hasonlítaná tapasztalatát.
A szövetségi bírók mást is gondolhatnak. Mivel az ítélkezés egyre inkább pártpolitikai, a republikánusok által kinevezett bírók különösen nyitottak lehetnek a fehér diákok panaszaira. A faji érzékenység-tréningek kritikája főleg jobbról, az iránta való támogatás főleg balról jön. Azonban a baloldali bírók sem igazán akartak úgy ítélni, hogy nincsen fordított rasszizmus. Továbbá nem is tagadják meg a fehérek alkotmányos jogait faji alapon – írja a szerző.
A tárgyalótermen kívül a régi vágású liberálisok, mint a szerző, csendben maradnak. A pereskedő családot nemzetközi szervezet támogatja, melyet a Southern Poverty Law Center „gyűlöletcsoportnak” nevezett. Kevés liberális mer kiállni a család mellett. A kritika viszont nem csak balról jön. A liberális Jodi Shaw felmondott a Smith Egyetemnél (ahol könyvtáros volt – A szerk.). Felmondási levelét Bari Weiss újságíró posztolta:
„Többször mondták, hogy a munkám része a gondolataimat és érzéseimet kommunikálnom a bőrszínemmel kapcsolatban. Fajilag ellenséges megjegyzéseket kaptam, és elvárták, hogy munkaviszonyom fenntartásához fajilag előítéletes viselkedésben vegyek részt (…) A Smith Egyetem olyan fajilag ellenséges munkahelyi légkört hozott létre, ahol (…) az új kritikai fajelmélettől való eltérés – vagy csak a hűség meg nem fogadása – nyilvános megaláztatást és szakmai ellenlépéseket jelent”.
Shaw a massachusettsi diszkrimináció-ellenes bizottsághoz fordult, nyilván per is lesz belőle. A Smith egy magánintézmény, így Shaw nem érvelhet az alkotmány első kiegészítésével a kényszerített beszéd ellen, de használhat erős érveket az állami és szövetségi munkahelyi diszkrimináció-ellenes törvényekre alapozva.
A szerző maga is megélt ilyen vádakat az egyetemen, amikor 2014-ben Huckleberry Finn kalandjairól mesélt, és egy rasszista kifejezést idézett. A szerző úgy vélte, nem kell kivenni az ilyen munkákból a sértő szavakat, és úgy vélte, nem kell csak a kezdőbetűvel utalni az ilyen szavakra. Előadását először jól fogadták, majd később felháborodott diákok nyomására elítélték.
Kaminer szerint az egyetem vezetősége sokkal inkább megtestesíti a „fehér törékenységet”, mint Jodi Shaw. Shaw erőt mutatott, mivel megvédte magát a kampuszon. A szerző szerint az antirasszista képzések megsértik az amerikaiak alkotmányos jogait a szólásszabadsággal kapcsolatban.
A szerző szerint igenis létezik rendszerszintű rasszizmus, de nem lehet a fehéreket „kötelező átnevelő táborokba” küldeni. „Van a többségünknek tudatalatti előítélete? Talán igen. De ez nem a tanáraink és munkáltatóink, és főleg nem a törvényhozóink ügye”.
Kaminer azzal zárja cikkét, hogy szabad vitát kéne tartani a kérdésben, ahol egymás ellen érvelhetnek a felek. „Nem érdekes, hogy az antirasszista trénerek ügye igaz, ha a lelkiismereti szabadság forog kockán”. A szerző szerint a fehérek „valószínűleg” szenvedhetnek előítéletességtől. De az antirasszista trénereknek is van hatalma, és vissza is élnek vele.
Fotó: Unsplash
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
