Trump öröksége: Izrael békéje

A populista republikánus elnök az elmúlt években a végtelenségig megosztotta Amerikát, ám túlzás nélkül történelminek nevezhető sikert ért el a Közel-Keleten.

Az úgynevezett normalizációs folyamattal nem csak a zsidó állam jár jól, hanem az egész nyugati világ – kérdés, hogy a Biden-adminisztráció tud-e élni vele — töpreng Seres László az Egység magazin 138. számában megjelent írásában.

Külpolitikai siker és zaklatott hatalomváltás

Ilyen hatalomváltás sem volt még Washington DC-ben: nehéz feledni a Capitolium ostromát, előtte és közben a veszteni képtelen elnök napi hangulatkeltéseit, szélsőséges összeesküvés-hívők térnyerését, a zavargásokat, a második impeachment-eljárást, immár egy hatalmát vesztett elnök ellen.

Az Egyesült Államok történetében soha nem gyakorolt még hatalmat ennyire megosztó elnök, ami akkor is Amerika kárára volt, ha tudjuk, hogy nem ő kezdte sem a populizmust, sem a kultúrharcot. Az a demokratákhoz kötődő politikai, akadémiai és médiaelit pedig, amely ellen kezdettől fogva próbált fellépni, hozta a formáját, és hónapokon át csendben elfogadta, vagy még támogatta is a szélsőbalos BLM-mozgalom tüntetéseinek erőszakba, gyújtogatásba, fosztogatásba és helyenként antiszemitizmusba hajló kilengéseit. Ez a kérdéskör és persze a Covid-járvány kezelése el is vitte nagyjából az egész választási kampányt, holott normális körülmények között az elnök külpolitikai mérlege is prominens kampánytéma lehetett volna.

Így azonban csak a külpolitika, ezen belül is a Közel-Kelet és Izrael iránt különösen érdeklődő amerikai választók követhették nyomon – hisz a mainstream média lényegében elhallgatta vagy elbagatellizálta a jelentőségét – azt a túlzás nélkül történelminek nevezhető sikert, amit a Trump-adminisztráció az Izrael és az arab államok közti ún. normalizációs folyamattal elért. Roppant fontos lépés és üzenet volt Jeruzsálemnek mint fővárosnak és Júdea-Szamária zsidó gyökereinek az elismerése, valamint a Golán-fennsík feletti izraeli szuverenitás kinyilvánítása. Az elnök ezzel azt üzente az arab világnak, hogy a zsidókat többé nem tekinthetik betolakodóknak, megszállóknak a saját földjükön.

Az Ábrahám-egyezmény

A leglényegesebb lépés azonban az a diplomáciai sorozat volt, amely a tavaly év elején beharangozott, nagy figyelmet kiváltott, ám az arab világban nagy fenntartásokkal fogadott „évszázad béketervét” váltotta le. A terv kilátásba helyezte, hogy Izrael annektálhatja Júdea-Szamária 30 százalékát, cserébe a palesztinok területi és főleg nagy fokú gazdasági, fejlesztési célú kompenzációt kapnak Amerikától.

A végül közel három évi tervezgetés eredményeképpen megvalósuló normalizáció is amerikai „jutalmakat”, fegyvervásárlásokat (pl. F 35-ös vadászgépeket) helyez kilátásba egy sor arab államnak cserébe azért, hogy diplomáciai, kereskedelmi, utazási, orvosi és tudományos együttműködési megállapodásokat kötnek az évtizedeken át ellenséges tabuként kezelt „cionista entitással” (Libanonban máig ezzel a szóhasználattal illetik déli szomszédjukat, holott érzékelhetően ők is nyitnának Izrael felé, a napi határügyek menedzselésén túlmenően). Az arab fegyvervásárlások előtt Washington egyébként hangsúlyosan kijelentette, hogy azok nem jelenthetik Izrael stratégiai fölényének megszűntét a térségben.

Az „Ábrahám-egyezmények” keretében így – Egyiptom (1979) és Jordánia (1994) után – tavaly ősszel immár az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Szudán és Marokkó is Izrael stratégiai békepartnerévé vált. Részben teljesen eltérő regionális okokból, főként azonban Irán közös megítélése miatt – nyilvánvalóan a szaúdi monarchia támogatásával, bár egyelőre részvétele nélkül. Hihetetlen, de megszűnt a hagyományos, sok évtizedes arab egység­blokk Izraellel szemben, és ennek felbecsülhetetlen jelentősége lesz a következő években, évtizedekben a zsidó állam számára – de már a mai cselekvési tereket is alaposan kijelöli.

Az izraeli-szunnita tengely

Korábban a konszenzusos arab álláspont az volt, hogy nem kötnek békét Izraellel addig, amíg az nem rendezi megfelelő módon a viszonyát a palesztinokkal (mintha ez a zsidó állam hozzáállásán múlt volna, vö. a számtalan területi és politikai gesztust, amit Jeruzsálem a palesztinoknak az elmúlt évtizedekben tett). Ez most gyökeresen megváltozott.

A normalizáció részeként Netanjahu miniszterelnök lemondott az annektálás tervéről, ám a folyamat legnagyobb vesztesei így is egyértelműen a palesztinok. Rivalizáló vezetéseik (a Palesztin Hatóság Ramallahban és a Hamász terrorszervezet Gázában) talán nem is hitték volna, hogy az Arab Liga tagállamai immár hűvös távolságtartással kezelik évtizedek óta tartó áldozati pózukat, csökkentik támogatásaikat. A palesztin politikai vezetés önsorsrontó, fiatal generációik számára káros és perspektívátlan stratégiája nem vált be, a „kétállami megoldás” már csak az ENSZ albizottságaiban meg az EU retorikájában fontos tényező. A térség alapvető változásai nyomán a palesztinok gondjai sokadrendű problémákká váltak, a Trump-adminisztráció pedig jó érzékkel ismerte fel egy izraeli-szunnita tengely létrehozásának igényét Irán veszélyes és arcátlan, a zsidó államot egzisztenciálisan fenyegető törekvéseivel szemben.

Nem véletlenül nevezte a Palesztin Hatóság ügyük „elárulásának” a szerződéseket, és előbb visszahívták, majd Biden győzelme után mégis visszaküldték nagyköveteiket Bahreinbe és az Emírségekbe. A palesztinokban az elmúlt egy évben tudatosodott markánsan az, hogy jelen körülmények között esélyük sem lesz egy önálló állami entitásra, amíg nem ismerik el Izraelt zsidó államként, nem mondanak le a jelenleg már hétmillió (!) „menekült” visszatéréséről Izrael területére, és amíg nem teljesítik Amerika jogállamisági, elszámoltathatósági kritériumait.

Merre tovább, Amerika?

A cikk folytatása itt olvasható:

Trump öröksége: Izrael békéje – Zsido.com

A populista republikánus elnök az elmúlt években a végtelenségig megosztotta Amerikát, ám túlzás nélkül történelminek nevezhető sikert ért el a Közel-Keleten. Az úgynevezett normalizációs folyamattal nem csak a zsidó állam jár jól, hanem az egész nyugati világ – kérdés, hogy a Biden-adminisztráció tud-e élni vele. Seres László írása Külpolitikai siker és zaklatott hatalomváltás Ilyen…