A 101 éves Tatár Imre újságíró keserédes humorral és józan nosztalgiával nyilatkozott lapunknak a tavaly megjelent „Fogságból fogságba” című könyvével, Izraellel és a koronavírussal kapcsolatban. A nyolcvanas évektől tapasztalatainak leírásán dolgozik.
Amikor a legújabb könyve megjelent, akkor éppen a századik életévében járt, most pedig már betöltötte a 101-et. Korábban több külpolitikai témában is írt könyvet. Kihívásként tekintett a tavaly megjelent könyvének megírására?
Az újságírói szakmámból adódóan sokáig csak külpolitikai és szakmai könyveket írtam. Nagy szakmai tapasztalatra tehettem szert az évtizedek alatt az újságírásban. Rengeteg különböző nemzetközi témával foglalkoztam már, ezek között például írtam az európai bizottságról, de Gaulle-ról és a szovjet-amerikai viszonyról is. Az ’56-os fordulatokról naplót írtam a tapasztalataimból. Így aztán nem volt szükség a könyveim nyelvezetének és a stílusának megváltoztatására sem. A könyvem azt a korszakot dolgozza fel, amelyben munkatáborban és hadifogolyként töltöttem hat évet.
A nyolcvanas évek után fordultam teljesen a vészkorszakbeli élményeim feldolgozásához. Összesen három tényező játszott kulcsszerepet ebben: a közlési vágy, hogy megosszam az olvasóval azt, amit én láttam és ahogyan láttam, a közlési készség, és természetesen az általam átélt élmények.
Ha egy fiatal ma a világháborús időkre kíváncsi, a könyvekben jobbára azt várja, hogy embertelenségekről és pusztításról halljon. Az én írásomra nem ez a jellemző, bár ez a háttérben valóban ott volt. Szerencsés voltam, mert jóformán mindig olyanok közvetlen hatalmában álltam, akik passzívan ellenálltak a kegyetlenkedésnek és öldöklésnek.
Egyetemi elhelyezkedési lehetőségét elvette az első zsidótörvény. Ön hogyan boldogult ezekben az időkben?
A zsidótörvények sokakat ellehetetlenítettek az eredeti terveiktől, nekem azonban az új szakma egy teljesen új világ ajtaját nyitotta meg. A munkások világába kaptam betekintést ezáltal a nyolcadik kerületi munkahelyemen.
Ha nincsenek a zsidótörvények, soha nem kerültem volna azok közé az emberek közé, akik ott a kollégáim, később pedig az életre szóló barátaim lettek.
Értelmiségi pályára készülvén kerültem a munkások közé a Víg utca 13 szám alatt álló Kéktaxi javítóműhelyébe. Nem bántam meg, hogy az autószerelő mesterséget tanultam ki. Fél évet töltöttem ott és bevallom alig emlékszem arra, hogy milyen feladatokat kaptam. Az eredeti tervem szerint, hogyha lehetőségem lett volna akkor továbbtanulni, akkor valószínű, hogy bölcsész lettem volna. Középiskolában nagyon szerettem az irodalmat, így legjobban a kulturális újságírás vonzott, szívesen foglalkoztam volna ezzel később. Az újságírást egészen kiskoromtól fogva gyakorlom Végül egy egészen más úton, de sikerült kikötnöm ennél a foglalkozásnál a fogságaim után.
Könyvében a fiatalkori nyelvtanulással kapcsolatban említi, hogy megtanult héberül olvasni. Hogyan tudta hasznosítani a nyelvtudását?
A nyelvtudást fiatalkoromtól kezdve folytonosan kaptam. Héberül olvasni a zsidó általános iskolában tanultam meg, egy ideig még tudtam is olvasni. Aztán ezt szép lassan elfelejtettem, mert nem használtam.
A Zrínyi Miklós reálgimnáziumba jártam középiskolába, ahol németül, latinul és olaszul is tanultunk. Az utóbbi kifejezetten fontos volt, nemcsak azért, mert olasz szakra jártam, hanem azért is, mert akkoriban volt csak kifejezetten jó a politikai viszonyunk Mussolinivel. Még erősek voltak az olasz-magyar kapcsolatok.
A fejünkbe vésett latin nyelvtudás alapként szolgált több modern nyelv elsajátításához is később. Ezáltal megszerettem a latin irodalmat is. Oroszul a hadifogság alatt tanultam meg, mert ott volt erre a legnagyobb szükség. Ezzel aztán később el tudtam helyezkedni külpolitikai újságíróként, ami abban az időben bizonyos kiváltságokat is jelentett.
Járt-e valaha Izraelben? Milyen véleménnyel van Izrael Államról?
Tisztelettel adózom mindazoknak, akik képesek voltak felépíteni egy államot gyakorlatilag a semmiből azok számára, akiknek erre valóban szüksége volt a holokauszt után.
Jártam is már ott, a kiterjedt családomból nagyon sokan élnek Izraelben, köztük tizenegy unokaöcsém is.
Újságírói hivatása nem a kitanult szakmájából ered. Mi a véleménye az újságírásról napjainkban? Mennyire és miben változott meg azóta, amióta ön elkezdte?
Úgy gondolom, hogy az évek alatt nagy tapasztalatra tettem szert az újságírás szakmájában. Elsősorban a külpolitikai és nemzetközi újságírásban dolgoztam. Írtam több újság számára is, mint például a Szabad Nép, aztán Esti Hírlap és a Magyar Nemzet, de a Népszaván is nemrég megjelent egy cikkem Ködalakok címmel. Ma már nincsen meg az a szerkesztőségi élmény és hangulat, ami akkor volt.
A nyelvismereteimet fel tudtam használni a saját javamra. Hogy is mondjam, meglehetősen sok kedvezményben részesültem és olyan dolgokat tehettem meg, amiket más nem, azért, mert tudtam több nyelven is. Amikor hazajöttem a hadifogságból, a kommunista párt újságjához szerződtem újságírónak. Beléptem a kommunista pártba is. Az csak később derült ki, hogy ez nem feltétlenül volt jó döntés. Amint említettem már, a napilap-újságírás tollát a nyolcvanas években letettem, ezzel lezártam azt a foglalkozást. Ettől függetlenül ma már én is olvasok újságokat az interneten, sőt, cikkeket is írok, de az én világom még a papír alapú újságok voltak.
2020-ban a karantén alatt mindenki lakásfogságba kényszerült. Hogyan élte meg ezt az időszakot annak fényében, hogy megtapasztalta a valódi fogság fogalmát is?
Toronyi Attila újságíró kollégám úgy fogalmazott, hogy a karantén a harmadik fogságom. Ironikus, hogy idős koromra is ebbe a helyzetbe kerültem, mert a fogság, mindegy az, hogy otthon, vagy máshol van az ember, ugyanaz a szabadságvesztés. Ilyen a sors, ha dobálózhatok ilyen nagy szavakkal.
A karantén valójában annyiban más, mint korábbi, fiatalkori fogságaim, hogy itt az otthon kényelmében lehetek. Azonban a szabadságunk ugyanúgy korlátozott. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy a fogságaim alatt szerencsés voltam és egy ujjal sem értek hozzánk, bántódásom nem esett. A bizonytalanság érzete azonban ugyanaz a karanténban. Minden korszaknak megvolt a maga fogsága.
Természetesen nagyon örültem annak, hogy végre megkaphatom az oltást, mert reménykedem abban, hogy ez később enyhülést fog hozni. Az ember, ha nincsen tapasztalata ilyesmiben, akkor nagyon nehezen viseli a szabadságvesztést. A természetünk nem ehhez van hozzászokva már az utóbbi időkben.
Mik voltak számára a leghatalmasabb változások a hat év fogság után Budapesten és ez hogyan befolyásolta további életét?
Fontos leszögezni, hogy a Magyarországra erőltetett szovjet modell alapjaiban zúzta össze a korábban fennálló polgári társadalmat. A szovjet fogságom végén akkor voltam a legboldogabb, amikor újra bevagoníroztak, de immár Budapestre szállítottak.
A Rákosi korszakban Magyarországon fogságérzet volt a mindennapokban.
Egy idegen rendszer igazgatott, amihez akkor még nem tudtuk, hogyan viszonyuljunk, nem tudtuk, hogy mi fog következni. A sztálini időszakra az általános félelem volt jellemző, amelyet aztán az ’56-os események változtattak meg. Később Kádár vezetése alatt lassan enyhülni kezdett ez a nyomás.
Amikor visszatértem Budapestre szinte minden ki volt fordulva a négy sarkából. Egy gyerekkori cserkész ismerős lévén bekerültem a Szabad Nép laphoz, így ott kezdtem dolgozni. A szerkesztőségben rajtam kívül nem beszélt más oroszul, így szükség volt a nyelvtudással rendelkező munkatársra. Azzal kezdtem foglalkozni, ami gyerekkorom óta érdekelt.
Könyvében a kegyetlen időszakok pozitív és negatív szereplőit is említi. Kik voltak a legfontosabb segítők életében, akik bebizonyították, hogy létezik az emberség a kilátástalanságban is?
A könyv nemcsak azoknak állít emléket, akik szörnyűségeket tettek. Róluk a legtöbb történelemkönyvben vagy szakirodalomban is olvashatunk. Megélni ezt a történelmi időszakot teljesen más, mint számadatokat olvasni. A könyv első oldalain áll egy idézet: „Ez a könyv nemcsak múltidéző, egyben tiszteletkör azok emlékére, akik emberek maradtak az embertelenség korában.”
Több olyan név is eszembe jut az évtizedekből, aki az önfeláldozásával példaként állt előttünk. Amikor Bánhidán voltam munkaszolgálatos, nehéz fizikai munkát végeztünk. Követ hordtunk, a tómederből sarat lapátoltunk. Nem nevezném értelmes munkának, de a politikai rendszer bennünket sárga szalagos, kiszolgáltatott lapátolókká minősített.
Egy ilyen helyen volt a mi főparancsnokunk Papp Károly főhadnagy. Kaptunk kimenőt, ezen kívül többször is hazalátogathattunk, ami nagy ritkaság volt. Nem bántottak, sanyargattak minket.
Rengeteget énekeltünk a meneteléshez. Amikor leesett a hó, sílécekkel kimentünk a domboldalra és síelhettünk is. Itt is időről időre előkerültek destruktív emberek, de nem ez volt a jellemző a bánhidai tapasztalataimra.
A másik segítőmmel akkor találkoztam, amikor a flekktífusz idején Ukrajnába szállítottak minket tehervonattal. A régről megőrzött vöröskeresztes karszalagomat viseltem, ami feltűnt az ottani kórház orvos-parancsnokának. Ő maga mellé vett szanitécnek, így én lettem a munkásszázad egészségügyise. Cserkészkoromban megtanultam az elsősegély alapjait, így az orvos asszisztense lettem. Ez sem mentett meg attól, hogy elkapjam a flekktífuszt, de nem tömegteremben helyeztek el, hanem egy háromszemélyes kisebb szobában, orvosok mellett.
Könyve köntörfalazás nélkül mutatja be a világot úgy, ahogyan megtapasztalta. Miért tartotta azt fontosnak, hogy a könyve pontosan a saját valóságát tükrözze?
Fontos, hogy a könyvem azt a saját valóságot tükrözi, amelyet átéltem. Az a meggyőződésem, hogy bár minden családot máshogyan érintett a XX. század, mégsem dolgunk megítélni a mai világból a történelmi bűnök „fokozati sorrendjét”. Ez maradjon csak az objektív tudomány területe. Én már édes nosztalgiával gondolok ezekre a napokra, szüleimre és gyerekkoromra.
A kollektív megemlékezés azonban történelmi követelmény és vallom, hogy a múlt tisztességeseinek dicséretével növelni lehet a ma és a holnap tisztességeseinek számát.
