Addig él, amíg dolgozik az Aranytollas újságírólegenda

Néhány napja lett 85 éves Cserhalmi Imre, egy zsidó származású baptista lelkész fia. Író, Aranytollas újságíró, volt színházigazgató, több lap, rádió vezetője, több felsőoktatási intézmény tanára, az újságírás több generációjának mestere. Az Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában az Akiken átgázolt a 20. század című könyve, amely az Olajág Otthonok tizenegy lakójáról írt portréját tartalmazza. Az író éppen a könyv egyik bemutatójára indulása előtt adott interjút a Neokohnnak.

Lakótársai többsége ebben a hőségben valószínűleg délutáni pihenőt tartanak, Ön pedig az imént szinte futólépésben galoppozott fel velem ennek a kávézónak a lépcsőin. Ha nem mondja, hogy 85 éves, el se hiszem.

Valószínűleg jó géneket örököltem, bár én is sokat teszek azért, hogy fitt legyek. Rendszeresen kerékpározom, túrázom. Az idei tavaszi szezont egy sétával kezdtem, a Normafától a Vezér utcáig, a Rákos patakig, a fiam szerint ez 15 kilométer volt. Szeretek mozogni, ilyesfajta munkát végző embernek ez létszükséglet.

Tavaly jelent meg a Törlesztés című önéletrajzi könyve, gondolom, lehet némi kapcsolat a két könyv között.

Valóban, mindkettő azonos problémára keres választ, illetve egy szerintem káros gyakorlat ellenében íródott. Sok olyan önéletrajzi könyvet, visszaemlékezést, memoárt olvastam a kortársaim tollából is, amely kioktató hangsúlyokkal, nosztalgiázó szentimentalizmussal, önfelmentő mártíromkodással, olykor didaktikus politizálással terhes, miközben ”elfelejt” tudósítani, arról, hogy az önigazolásba feledkezett szerző is gyarló ember: elhallgatja vagy megkerüli a saját tévedéseit, kudarcait, hibáit, akár bűneit. Ifjabb generációkról az ilyesmi lepattan, hiszen éppen a mű és szerzőjének a hitelessége kérdőjeleződik meg. Az említett könyvemről írt kritikák számomra legkedvesebb mondata így szólt: Cserhalmi Imre olyasmit is elmond magáról a nyilvánosság előtt, amit mások még saját maguknak se mernek bevallani.

Fotó: Neokohn

Ezt megteheti, ha önmagáról szól. De akkor is, ha másokról?

Ezúttal igen, mert a tizenegy portréalanyom vállalta. Ezek nem olyan interjúcskák, amelyek másfél órás kávézás nyomán születnek, mindenkivel sok órát töltöttem együtt, és nagyon őszintén megnyíltak, mert átérezték, hogy ezzel hasznára lehetnek az utánunk jövőknek. És megértették, hogy nem szabad magunkkal vinni az életük értékes tapasztalatait, tartalmait – Hamlettel szólva – az ismeretlen tartományba, ahonnan még nem tért meg utazó.

Úgy vélem, hogy a könyvben szereplő 80-90-100 éves, úgynevezett egyszerű emberek (ki nem állhatom ezt a kifejezést) elképesztően fordulatos, a 20. század minden zaklatott változását megélt sorsa izgalmas olvasnivaló.

Portréalanyaim éppen olyan sokfélék, mint az Olajág Otthonok lakói.

Van köztük ludovikás katonatiszt-szaktolmács, holokauszt-túlélő-statisztikus, mérnök-feltaláló, parasztlány-rendőrnő, munkaszolgálatos-tanár, színésznő-bébiszitter,  amatőr táncművész-filmgyári statiszta, világjáró ezermester- autodidakta zongoraművész, sportoló-edző, munkás-gobelinszövő.

Azt gondoltam, hogy az Olajág Otthonokban főleg zsidó emberek laknak.

Bizonyára az téveszti meg, hogy az intézménynek az EMIH — amelynek vezetése is támogatta a könyvem megjelenését — a tulajdonosa. Amint az iménti felsorolásból is kiviláglik, a könyvem is bizonyítja a hely és vezetésének nyitottságát. Nem titok, hogy én is ott lakom, s az a tény, hogy szűk három esztendő alatt két könyvet írtam és publikáltam, minden szép szónál többet mondhat az élet-és munkakörülményeimről.

Származását tekintve van köze a zsidósághoz?

Az apai nagyapám egy korán meghalt zsidó handlé, házról-házra járó kereskedő volt, eredetileg Friedman. Apám az özvegy édesanyjával és a nővérével egy Práter utcai, alagsori lakásban élt, nagyon szegényen. Nyilván e nehéz élethelyzetnek is szerepe volt abban, hogy a még fiatal özvegyasszony a közeli Nap utcai baptista gyülekezetbe tévedt és ott is maradt, megkeresztelkedve áttért. Apám ott, baptista gyerekként nőtt fel, teológiát végzett és baptista lelkész lett. Féléves voltam, amikor a Friedman nevet Cserhalmira magyarosította. Édesanyám édesanyja nagyon szegény baróti (romániai) tízgyerekes cipészmester lánya volt, azért küldték fel cselédnek Budapestre, mert otthon nem tudták volna eltartani. Ő ugyancsak a Nap utcai baptisták körében ismerkedett meg a  férjével, Wittenberg Simonnal, aki pedig egy újpesti zsidó szabómester volt. Mindezt részletesebben is megírtam a már említett, Törlesztés című könyvemben, szóval kacskaringós volt az életem, csakúgy, mint a 20. század.

Nyilvánvalóan keresztény neveltetést kapott. Mikor és hogyan találkozott a zsidósággal?

Gyerekkoromban semmit se tudtam róla,

apám a 30-as évek végén annyira félt, szorongott a származása miatt, hogy amikor bemutattam otthon a menyasszonyomat, megkérdezte: a kedvesem tudja-e,  hogy ő „zsé”, ki se mondta a teljes szót.

Természetesen semmit se tudtam a zsidóságról. Azt se, hogy a világháború vége felé az albertirsai lelkészlakásban huzamosabb időt nálunk töltő kedves vendég zsidó, akit bujtattak a szüleim. Azt se, hogy engem nem azért vettek ki az iskolából tavasszal, mert minek az nekem, hiszen annyira jó tanuló vagyok, hanem azért, mert akkor már sárga csillagot kellett volna viselnem. És azt se, hogy állandóan össze voltunk csomagolva az internálásra.

Bennünket azért nem hurcoltak el, mert Serédi Jusztinián, az akkori római katolikus hercegprímás kijárta, hogy a zsidó származású, de aktív keresztény papok valamennyi halasztást kapjanak.

Aztán az auschwitzi utazásunk tárgytalanná vált, amikor megérkeztek a szovjet csapatok.

Fotó: Neokohn

Később se került kapcsolatba a zsidósággal?

Nem. De három fontos mozzanatot megemlítek. Bernáth Lászlóéknál, egy olyan egyetemi társamnál laktam albérletben, aki megjárta Auschwitzot. Tőle hallottam életemben először  a zsidók vallási, életmódbeli hagyományairól, szokásairól. Nagyon vallásos nevelést kaptam otthon, a Bibliát gyerekkoromban is jól ismertem, de a zsidóságról csak annyit tudtam, amennyit az Ószövetségből megtudhattam, tehát csak azokat a  nagyon-nagyon régi történeteket.

Egyszer aztán egy magyar újságíró-delegáció tagjaként eljutottam az egykori, hírhedt haláltáborba, és persze a múzeumába is. Visszafelé az autóban sírógörcsöt kaptam, soha az életemben, se előtte, se utána.

Az idősebbik fiam nagyon élénken és elmélyülten kutatta az ősei múltját, és bár az édesanyja teljesen keresztény, ő az én nevem helyett fel-, illetve visszavette a családunk eredeti  Friedman nevét. Egy jeles, nagy hagyományú zsidó család lányát vette feleségül, négy fiukat zsidó vallásos szellemben nevelik, Amerikában. Az esküvőjüket a Dohány utcai zsinagógában tartották, ott én a hagyományos zsidó apai kötelességemet teljesítettem. Zsinagógába is a fiam vitt el, abban a városban, ahol élnek.

Visszatérve a beszélgetésünk apropójára: hogyan tudta rávenni a portréalanyait ilyen kitárulkozásra?

Azt hiszem, az sokat számított, hogy a kortársuk vagyok. Másként kérdez az ember olyasmiről, amit maga is átélt, mint amit csak hírből vagy a tanulmányaiból ismer: a félszavakból is értjük egymást légköre és mechanizmusa ez.

Nos, együtt úsztuk meg a 20. századot, azért ez együvé tartozást jelent, és bár nyilván sok és sokféle különbség  lehet köztünk, azért szűkebb világunk közös sorsa erős kötődés; ez nagy élmény volt a számomra.

Ebben az előítéletekkel, kirekesztésekkel terhes, gyűlölködésre hajlamos világban ennek az élménynek az ereje igazán ránk fér. Szeretném, ha a könyvem ezt is közvetítené.

Nagy családja van?

Hál’istennek, igen. Gyerekek, unokák Budapesten, Győrött, New York-ban és Párizsban is.

A Szabad nép gyakornokaként indult írói pályafutása, dolgozott a Népszabadságnál, volt a Magyar Rádiónál, tucatnyi lapnál szerkesztett, Győrben színházigazgató volt, kiadott szociográfiát. Mennyire tájékozódik a politika vagy a média világáról manapság? Egyáltalán, mit gondol a mai sajtóról? 

A médiáról nem szeretnék beszélni, ez egy nagyon fájdalmas téma. Nézze el nekem, ha most szűkreszabottan és diplomatikusan nyilatkozom… A politika, a közélet ügyeiben, sőt a mai magyar életet tekintve is tájékozottnak érzem magam, de csak azért, mert gyakori hazai utazásaim és sok emberrel való találkozásom révén közvetlen tapasztalataim vannak, nem a média általi, tehát másodkézből származó információkra szorítkozom, továbbá azért, mert külföldi lapokat, tudományos publikációkat is rendszeresen olvasok.

Vagyis sokat utazik a mai napig. Már tudja, melyik lesz az újabb könyve?

Valóban készül valami, de még csak a témát nevezhetem nagyjából kialakultnak, a forma és a munka megtervezése még hátra van. Az biztos, és ezt sokszor elmondtam már, hogy én bizonyára csak addig élek, amíg dolgozom. És csak addig dolgozom, amíg – mások szerint! – jól  dolgozom.

 Akiken átgázolt a 20. század című könyvről Cserhalmi Imre ajánlásával:

Annak ellenére, hogy a könyv olyan idős emberek életét tartalmazza, akik — üzleti nyelven szólva — a „kifutó széria” tagjai, mégsem az elmúlásról, hanem a túlélésről szól. Ez pedig természetes program minden nemzedék számára. Hőseim sohasem adták fel. A könyvem egyik portréja egy olyan kilencven feletti emberről szól, aki ugyan megúszta Auschwitzot, de a munkaszolgálatot nem. Ő 1944 tavaszán, a  világháborúnak igencsak az utolsó heteiben bujkált Budapesten, illetve annak 30-40 kilométeres körzetében, elképesztő kalandok között, állandó halálközelben. A könyv egy másik hőse, szinte pontosan ugyanannyi idős férfi, aki kisnemesi családból származik, a felmenői között magas rangú katonatisztek, szolgabírók és más korabeli méltóságok. Már 10 éves korától olyan iskolába járt, amilyet Ottlik Géza írt meg híres regényében, az Iskola a határonban, csak ő nem a kőszegibe, hanem a soproniba járt. Egész életében arra készült, hogy küzdeni, harcolni fog, kiváló katona lesz, de mire tisztté avatták, már 30-40 km-re voltak a szovjet csapatok a fővárostól, és a katonaélete csupán folyamatos menekülésből állt. Két ember, két világ, két sors, mégis, ugyanabban az időben, ugyanabban a térben lett menekült a hazájában mindkét ember. A sors iróniája? Magyar történelem? Van itt egy pici elgondolkodni való, azt hiszem.