Senki nem várhatja Izraeltől, vagy a cionista mozgalomtól, hogy csendben tűrje, hogy a török osztálytermekben és tananyagokban ellenséges képet festenek Izraelről.
A Közel-Kelet időről időre megtanít minket arra, ha egy rendszer politikai problémával, kihívással néz szembe, mindig lesz egy antiszemita magyarázata, hogyan jutott idáig. Jó példa erre az iszlamista török kormánynak, és annak médiagépezetének reakciója az iraki kurdok függetlenségi népszavazására. Az Erbil utcáira tóduló tömegben megjelentek izraeli zászlók is – ami nem meglepő, hiszen Izrael az első és egyetlen állam volt, amely üdvözölte az eredményt –, a török vezetés pedig máris legyártotta az elméletet, hogy az iraki Kurdisztán egy „második Izrael” lesz. Kormánytisztviselők és kormányközeli szakértők magyarázták, hogy a kurd szuverenitás csak Izrael trükkje, amely része a nyugati civilizáció iszlámellenes háborújának – emlékezett vissza Ben Cohen a Jewish News Syndicate-nek írt véleménycikkében.
Az ilyen állításokban a világ keleti és nyugati részén egyaránt hisznek, bármiféle bizonyíték nélkül. Sokan azért hiszik el ezeket, mert az iskolában erre tanították őket. Az IMPACT-se izraeli kutatóintézet a török tanterv kutatása során rájött, miért hihetik el ennyien, amikor a török kormány azt mondja, Kurdisztán lesz a „második Izrael”. A török iskolákban ugyanis a történelmet és a politikát szigorú neo-oszmán, iszlamista szemszögből oktatják.
A kutatás eredményéből kiderült, hogy a török tanterv erősen radikalizálódott az utóbbi években. Az olyan elképzelések, mint a török világuralom, vagy az oszmán „ideális világrend” hangsúlyos szerepet kapnak, a keresztényeket és a zsidókat pedig hitetlenekként ábrázolják.
Senki nem várhatja Izraeltől és a cionista mozgalomtól, hogy csendben tűrje ezt: a kortárs török történelemkönyv a cionizmust egy imperialista ideálként ábrázolja, amely „minden zsidót Palesztinába tömörítene”. Hangsúlyozzák, hogy a cionisták újjáépítenék a Szentélyt a Templom-hegyen. Ráadásul minden közel-keleti katasztrófát, a szíriai, jemeni és iraki polgárháborút, illetve az egyiptomi puccsot is a cionisták nyakába varrnák. A tankönyvekben megjelennek a „Nagy-Izrael” határai is, amely az Eufrátesztől a Nílusig terjed, és arra figyelmeztetik a gyerekeket, hogy az elképzelt ország Törökország határain is átnyúlna.
A török tantervben keményvonalas antiszemita állítások szerepelnek, a nézetek pedig hasonlítanak a török kormánypárt szövetségeseinek, a Hamásznak a nézeteihez: szélsőséges összeesküvés-elméleteket gyártanak a zsidó önállósodási törekvésekről.
De amíg a Hamász és a Muszlim Testvériség egyértelműen holokauszttagadó, a török tankönyvekben megemlítik a holokausztot. Szót ejtenek a második világháború előtti antiszemitizmusról, a Kristályéjszakáról, Auschwitzról, és a hatmillió áldozatról is. Az IMPACT-se kutatásában ugyan nem szerepel, miért, de Ben Cohen segít megérteni az okát.
Cohen szerint a török oktatási minisztériumnak nem célja, hogy a diákok lássák a teljes képet a második világháborúról. Ideológiai és taktikai okokból tették bele a tankönyvekbe a holokausztot. Nem magyarázták meg, hogy a nácik hogyan démonizálták a zsidó embereket, tehát a diákok téves következtetéseket vonhatnak le. Azt gondolhatják, hogy a nácik cselekedetei ugyan túlzóak voltak, a zsidók mégis megérdemelhették, hiszen ugyanez a tankönyv „hitetlenekként” mutatja be a őket. A török vezetés azt is felismerte, hogy a nyílt holokauszttagadás visszaüthet, az alapvető igazság kelletlen elismerése jobban megéri.
Ráadásul propagandaeszközként is alkalmazhatják, hiszen a zsidók palesztinokhoz való viszonyulását hasonlíthatják ahhoz, ahogy a nácik bántak a zsidókkal.
A holokauszt tehát nem azért került bele a török tankönyvekbe, mert azt szeretnék, hogy együttérezzenek a zsidókkal, hanem éppen azért, hogy felerősítsék az ellenséges hozzáállást a zsidókkal szemben. Ez egy különösen perverz visszaélés a történelemmel, és sokat elárul a mögötte húzódó antiszemitizmusról.
