Taub Eizik, nagykállói rabbi 200 éves halálozási évfordulója alkalmából Cseh Viktor megemlékezett a rabbi életéről és híres daláról.
„Lehet már vagy hatvan, hetven éve, hogy a Nagykálló városban lévő zsidó temetőbe nem temetnek. Csak a sűrű egymás mellé ültetett akácok, a földből alig kiemelkedő megfejthetetlen hieroglifákkal [értsd: héber betűkkel – Cs. V.] teleírott sírkövek jelzik, hogy itt temető volt, hogy minden kő egy-egy romba dőlt életet rejt.
Egész éven át kihalt a tájéka. Csak néha-néha reppen fel egy-egy kósza madár víz dalt csevegve, míg csendesen a dal is elhal. Az évszázados fák mozdulatlanul állnak, mintha megihlette volna őket a temető komor csendje. Nincs senki, ki könnyezve járjon a temetőben, hisz sokszor meg- siratták már azokat is, kiknek itt sírniuk kellene. Nem is gondozza senki a sírokat, csak egy kis épület van, amelyben nyugovóról nem feledkeztek meg. E helyen nyugszik a nagykállói híres, világra szóló csodarabbi. Mikor aztán a csodarabbi halálának évfordulója van, megnépesül a táj, mintha valamennyi halott kiszállna sírjából. Az ország legtávolabbi részéből, sőt Lengyelországból is elzarándokolnak a hófehér szakállú, kaftános öregek, hogy a szent papnak porát csókolhassák, hogy támogatást kérjenek.” – olvashatjuk a Nyirvidék újság egyik 1893-as tavaszi számában, Taub Eizik (1751–1821) nagykállói rabbi, Reb Ájzik halálozási évfordulója alkalmából.
Idén van két évszázada, hogy ádár séni 7-én (mely most, február 18-án este köszönt be), vagyis Zájin ádárkor a „kállói szent” megtért a Teremtőjéhez. 200 év oly hosszú idő, hogy legtöbbször sajnos még saját őseikről sem tudunk megemlékezni, azt sem tudjuk hol porladnak.
Más a helyezet azonban Reb Eizikkel, kinek sírjához máig ezrek vándorolnak el, s ha ma, a pandémia miatt nem is mehetnek el ilyen nagy számban, most is lesznek, akik a másikat váltva héber imák mormolásával fogják megtölteni a kállói ohelt.
Taub Eizik rabbiról, a haszidizmus magyarországi atyjáról számos legenda kering, életéhez több csodatettet is kötnek, azonban más haszid rebbékhez képest őt elsősorban mégsem a gyógyításairól említik, hanem a hozzá kötődő, Szól a kakas már kezdetű dalról, melyet mai napig, a világ minden táján éneklik-dúdolják az ortodox közösségekben. A rebbe emlékére, most ebben a cikkben, a különleges dalára koncentrálunk, hogy az miképpen volt ábrázolva a 20. századfordulós sajtóban.
A zsidó hagyományban úgy él a dal eredete, hogy Reb Eizik szerezte, ezt azonban még a rebbe életrajzának egyik fő írója, Szilágyi-Windt László (1902–1982) is cáfolta, mivel a dalt már a kuruckorszakban is ismerték.
A rebbének megtetszett a dal szövege, s úgy gondolta, hogy annak köze lehet a Messiás eljöveteléhez, mivel vallásos hiedelmek szerint a kakas a Messiás előhírnöke lesz, így hát miután két héber sorral (Jiboné hámikdos, ír Cijajn tömálé [„Ha felépül a Szentély, és Cion városa megtelik”], Vösom nósir sír hódos üvirnónó náálé [„És ott új dalokat éneklünk és örvendezve megyünk fel”]) kiegészítette, elterjesztette a zsidó közösségben.
A zsidó mítosz egyébként azt tartja, hogy a rebbe egy pásztorfiútól hallotta először az éneket, akitől megvásárolta a dalt, amit a fiú abban a pillanatban elfelejtett, s ekkortól már csak a rabbi tudott. A hagyomány hozzáteszi azt is, hogy a pásztor nem egyszerű ember volt, hanem maga Élijáhu próféta.
A kállói cádik dala, „a XVI. századbeli virágénekekre emlékeztető versét a csodarabbinak” nyomtatott formában, az egyik első alkalommal 1893-ban a Budapesti Hirlapban jelenhetett meg az alábbi szöveggel:
„Szól a kakas már
Majd meg virrad már
Zöld erdőben sík mezőben
Sétál egy madár.
*
Micsoda madár?
Sárga a lába
Kék a szárnya
Engem oda vár.
*
Várj rózsám várj
El is megyek már
Ha az Isten neked rendelt
Tied leszek már!”
A dal eredetével és lehetséges értelmezéseivel zsidó körökben először Pásztor Mihály (1876–1944) foglalkozott 1902-ben egy debreceni felolvasóesten, az előadást aztán az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat (IMIT) 1903-as évkönyvében is közölték. Pásztor a rebbe nótájának szövegét a következőképp jegyezte le:
„Szól a kakas már,
Majd megvirrad már
Zöld erdőben, zöld mezőben
Sétál egy madár.
*
Micsoda madár?!
Micsoda madár?!
Arany szája, arany lába…
Engem oda vár.
*
Várj madár, várj!
Várj madár várj!
Ha az Isten neked rendelt,
Tied leszek már.”
Külön érdekesség, hogy 1925 nyarán, a szélsőjobboldali újságíró, Milotay István (1883–1963) által szerkesztett Magyarság című napilap vasárnapi mellékletében is megtaláljuk a Szól a kakas márt kottával együtt – méghozzá, mint az új rovat első énekét.
Itt természetesen, a lap felfogásából adódóan nem különösebben, mint zsidó dal volt aposztrofálva, habár az esetleges zsidó eredetéről is említést tett, igaz, Reb Eiziket nem kötötte össze a „múlt század eleji, máramarosszigeti vagy nagykállói” rabbival, hanem, mint két különböző személyt kezelte. Milotay hajnalnótaként írta le az éneket:
„Mikor a Magyarság új rovatát, a régi s újabb magyar dalok sorát megnyitja, alig találhattunk volna alkalmasabb, általános programunkba illőbb első számot, mint ezt a zivataros török előidőkből származó hajnalnótát. Titokzatos, erősítő mementóképpen, hogy bármilyen sötét legyen is az ég, nem szabad elcsüggednünk és sose feledjük el, hogy természet törvénye a hajnalodás, ha még nem szól is – előbb-utóbb majd csak szól a kakas már…
[…] A zsidó legendával s e Maeterlinck-ízű magyarázattal szemben a legvalószínűbb, hogy a nóta a régi magyar szerelmi lírának egyik gyöngyszeme, amit csalhatatlanul bizonyít az, hogy változatai Erdélyben népajkon ma is élnek.”
A Magyarság 1929-ben újból visszatért az énekhez, ugyanis több olvasója érdeklődött, hogy mégis mi köze a Szól a kakas márnak a zsidókhoz, mert „lépten-nyomon mint zsidó dalt emlegetik”… A szerkesztők komolynak látszó levezetése, eképp nyugatta meg az olvasóit:
„Mindez adatokat összevetve a zsidó legendával, a dal eredetéről megállapítható, hogy a dal magyar termék, melyet a zsidóság azért vett át, mivel szövegéből Messiásváró értelmet magyaráz ki.”
1933 tavaszán, Reb Eizik akkori évfordulója után a Magyar Hirlap is foglalkozott a dallal és ahhoz „Pápaszem” álnév alatt szép keretet írt a témát jól ismerő Pásztor Mihály újságíró:
„Mi tette mégis híressé a kállói zsidó papot? Mit tudott, amit más nem tudott és mivel volt különb, mint a többi egyszerű, szegény zsidó pap? Azzal, hogy a kállói zsidók papja költőlélek volt. Nótaköltő. Egyszerű, primitív magyar rigmusokat írt. És ezekből a rigmusokból nóta, népdal lett.
Künn a mezőn, a nagykállói homokos puszták kellős közepén állott a kunyhója. Itt lakott Taub Ejzig, elvonultan a világ lármájától. Jóformán nem is érintkezett mással, csak a tanítványaival, meg a pásztorokkal. Poétalélek volt és lassacskán szerelmes lett a homokos pusztákba. A puszták rengetegében pedig nem volt más szórakoztatója, csak a biblia, meg a pásztorfurulya hangja és amint az édes-bús hangokat tornácára hordta a kósza szellő: elhallgatta volna napestig.
Szomorú volt a nóta hangja, mert minden pásztorfurulya bánatosan szól. De meg bánatosak voltak akkoriban a nóták Magyarországon. Csak az imént áldozott le Rákóczi napja, csak az imént húnyt le a kurucok csillaga és Szabolcsban, Szatmárban, meg a Hajdúságban a pásztornép furulyája még mindig a vadkerti csatáról, meg arról mesélt, hogy „A tábor, a tábor zászlóit lehajtja a majthényi páston“. Hét évtized múlt el azóta, hogy megkötötték a szatmári békét s még mindig arról szólott a nóta, hogy: „Megvirrad még valaha, nem lesz mindig éccaka…” Ebben a környezetben, ebben a hangulatban született meg a nagykállói rabbi nótája is, az a nóta, amely híressé tette az öreg papot; az a nóta, mely úgy kezdődik, hogy: „Szól a kakas már, majd megvirrad már…”
A Magyar Hirlap 1933-ban idézte a dal szövegét, a Pásztor Mihály-féle variáció szerint, s a cikk írója itt külön említést tett a dal utolsó két, héber soráról is, melyeket szabadfordításban közölt:
„Mikor épül a szent templom,
A sors mikor telik be már?!
Ujjongani szeretnénk újra,
… Szól a kakas már!…”
A dalnak tehát számos változata fennmaradt, de az egyik legautentiksabbnak számító verziója, melyet 1928-ban a sátoraljaújhelyi jesivában jegyeztek le, a következőképpen hangzik:
„Szól a kakas már,
Majd meg virrad már!
Zöld erdőben, sík mezőben
Fészkel egy madár.
*
Micsoda madár?
De micsoda madár?
Sárga lába, gyöngyös szárnya,
Engem oda vár.
*
Várj, madár, várj,
Mikor lesz az már?
Ha az Isten nekem rendel,
Enyém leszel már.
*
Mikor lesz az már?
De mikor lesz az már?
„Jibboné hamikdos, ir ción temállé”
[„Ha felépül a Szentély, és Cion városa megtelik”]
Akkor lesz az már!”
Források:
Dési Géza dr., „Szól a kakas már…”, Egyenlőség, 1931. 51. évf. 15. szám, 1–2. old.
Knopfler Sándor, „Szól a kakas már…”, Egyenlőség, 1928. 48. évf. 28. szám, 8. old.
Mandel József, „A csodarabbi, mint versíró”, Nyirvidék, 1893. 14. évf. 9. szám, 4. old.
Szabolcsi Miksa, „A chaszidim meséiből – A nagykállói rebe”, Egyenlőség, 1915. 34. évf. 9. szám, 12–13. old.
Szilágyi-Windt László dr., A kállói cádik – A nagykállói zsidóság története. Tel Aviv: szerzői kiadás, 1959.
m. i., „Szól a kakas már.”, Magyarság, 1925. 6. évf. 160. szám, 27. old.
Pápaszem, „Szól a kakas már…”, Magyar Hirlap, 1933. 43. évf. 53. szám, 6. old.
„A nagy-kállói csodarabbi.”, Budapesti Hirlap, 1893. 13. évf. 63. szám, 6. old.
„Hirek – Zsidóul szól-e a kakas már?”, Magyarság, 1929. 10. évf. 79. szám, 13. old.
