Figyelemre méltó tény, hogy az első, érdemleges monográfia csak most jelent meg Faludy Györgyről.
„Fogsz te még itt reggelizni.” Ezt Péter Gábor mondta 1947 április végén Faludy Györgynek, miután behívatta, néhány nappal azután, hogy a költő társaival együtt Károlyi Mihály kérésére ledöntötte Prohászka Ottokár szobrát a palotája (ma a Petőfi Irodalmi Múzeum) kertjében. A püspök szobrát a kommunisták azért hagyták még ekkor is a helyén, hogy az átmenetileg hazatérő, utóbb szoborként is megörökített, majd később szintén eltávolított Károlyi Mihályt bosszantsák vele. Aki érthető módon gyűlölte az 1927-ben meghalt, antiszemita püspököt, aki „farkastorkú gazembernek” nevezte őt. Rákosi „politizált”, amikor az első emigrációjából visszatért Faludyt bevitette az az Andrássy út 60-ba, ahol az ÁVO vezetője, miután „elbeszélgetett vele” arról, hogy a törvényt tisztelni kell, így fordult hozzá: „Szervusz, gyere velem reggelizni.” Amit Faludy visszautasított. Ekkor hangzott el, kedélyes társalgásba burkolva a fenyegetés, ami három év múlva valóra vált. Igaz, akkor már reggeliről szó sem volt, viszont azzal vádolták a költőt, hogy hazaáruló, összeesküvő, amerikai és angol kém, titoista és trockista.
A tanulságos történet Csiszár Gábor új és fontos Faludy-monográfiájában olvasható, mely Kolozsváron jelent meg, a Komp-Press kiadó gondozásában. Sok egyéb mellett kitűnik belőle, hogy az ismert szobordöntésnek milyen ellentmondásos háttere volt.
Figyelemre méltó tény, hogy az első, érdemleges monográfia csak most jelent meg Faludy Györgyről. Szerzője szembesíti a költő kalandos, hosszú életének eseményeiről fellelhető forrásokat mindazzal, amit életrajzában, mindenekelőtt a Pokolbeli szép napjaink című klasszikus visszaemlékezésében megörökített, és közben röviden elemzi és méltatja is a költeményeit, illetve az egész életművét.
Ez Faludyról az első megjelent, komolyabb publikáció, ami legalábbis meglepő annak fényében, hogy a Magyarországon évtizedekig nem létezőnek tekintett, elhallgatott költőt az 1989-’90-es rendszerváltozás és hazatérése után díjakkal árasztották el (Soros alapítvány életműdíja, Kossuth díj, Budapest díszpolgára stb.).
Ám 2010 óta mintha elfeledkeztek volna róla, már nincs helye az „irodalmi kánonban”. A 2007-ben, vagyis egy évvel Faludy halála után megjelent, posztmodern szemléletű irodalomtörténeti összefoglalóban, mely A magyar irodalom történetei címet viseli, háromszor szerepel a csak a neve, akkor is csak „Villon-átköltéseit” említik futólag. Ez azt jelzi, hogy a „szakma”, ugyanúgy, mint a harmincas évek végén, továbbra is finnyásan viszonyul Faludyhoz, elítéli azért, mert fordításaiban eltért az eredeti szövegtől, s mintegy a késő középkori poéta „bőrébe bújva” vált népszerűvé Magyarországon. Pedig George Mikes joggal írta: „Faludy Villona jobb volt, mint Villon Villona: inspirálóbb, nyelvileg gazdagabb, színesebb, erőszakosabb és gyalázatosabb; és alapvetően különböző.”
Érdemes kitérni a Faludy által meghonosított Villon-kultuszra, melyet ezúttal nem „műfordítói szempontból” érdemes vizsgálni. A nagy példányszámban, többször is kiadott Nagy testamentum „lelkes olvasói elsősorban a fiatalok, emellett az antifasiszták. A villoniádák olyasféle jelképpé váltak, mint egy másik generáció számára, mint egy másik generáció számára James Dean vagy a Beatles. Beszéltek róla, kézről kézre adták, lányok olvasták a pad alatt az iskolákban, fiuk vihogtak egy-egy passzusán, hivatalokat és klinikákat járt be, mint leküzdhetetlen epidémia”, írja, egy 1940-ben megjelent újságot idézve Csiszár Gábor. A fiatal Faludy Villon-fordításai, melyek 1939 januári, első emigrációja után terjedtek csak el igazán, a magyar irodalom talán legszélesebb körben ható reagálása volt a Hitler oldalán viselt háborúra, és az egyre durvuló közszellemre. Ezt jelezte, hogy a Zeneakadémia nagytermében 1937 és 1941 között 16 Villon-estet tartottak, és az előadások az 1944 március végi betiltásig telt házzal folytak, olyan eladók közreműködésével, mint Ascher Oszkár, Bajor Gizi vagy Major Tamás.
Mi volt a hihetetlenül népszerű, és sok tekintetben átformált Villon-fordítások korabeli „üzenete”? Ehhez érdemes figyelembe venni Faludy György származását, politikai nézeteit is. A költő zsidóként, Leimdörfer György néven született 1910-ben, majd családjával együtt 1923-ban a református hitre tért át. Orvosnő húgát, aki a Láng Lívia nevet viselte, de a költő Lillyként emlegetett, 1944 decemberében a betegeivel együtt Kun András páter jelenlétében lőtték a Dunába a budai nyilasok. És nem ő volt az egyetlen hozzátartozója, aki a holokauszt áldozatául esett. Ezt írta róluk az Emlékezés egy régi udvarházra című, 1950-ben született versében:
„És mind meghalt, ki élt e házban:
nyakát elvágva, mint a néném;
a többi ostromkor vagy gázban,
hugom a jeges Duna mélyén –
mert mind meghalt, ki élt a házban.”
Villon költészetének központi motívuma a „haláltánc”, illetve a bűnös, vagy annak bélyegzett költő fohászkodása a Messiáshoz kegyelemért. Ez érthető módot visszhangot keltett a Villon-estek nem kis részben szintén zsidó vagy zsidó származású közönségében. A szociáldemokrata párttag Faludy, ahogy Csiszár találóan írja, a harmincas években „Villon köpönyegébe” bújt, és így fejezte ki polgári, értelmiségi közönségének nagyon is konkrét szorongását a fenyegető jövőtől. Hasonló, de másfajta „álruhába” bújt, a divatos „légiós regények” formavilágát felidéző, szikrázó humorú Rejtő Jenő, aki fantázia világába repítette kispolgári olvasóit a nyomasztó valóság elől.
Faludy akinek műfordítói életműve is jelentős, zaklatott pályája során tömérdek emlékezetes, maradandó költeményt írt. 1980-ban, New York-ban megjelent Összegyűjtött versei tartalmazzák a Pompeji strázsán és Az őszi harmat után című köteteinek anyagán túl azokat a verseit is, melyek születésük idején nem jelenhettek meg Magyarországon. Ezekben mindazt kimondta, amit a negyvenes évek második felében, az ötvenes és a hatvanas években érzett az értelmiségi közvélemény Rákosi Mátyás, majd a Nagy Imrét kivégeztető, és az 1956-os forradalmat szovjet közreműködéssel eltipró Kádár János iránt. Igazmondását és éleslátását nem vonja kétségbe az sem, hogy a negyvenes évek végén maga is igyekezett „felszínre maradni”, s ezért képes volt olyan cikkeket is írni, melyben a Rajk-per vádlottjait „szörnyetegeknek” nevezte. Ezt és még sok más alávalóságot persze még sokan mások is megtették, akiket az irodalomtörténetünk a legnagyobb becsben tart. Ő azonban, más irodalmároktól eltérően, mégiscsak az Andrássy út 60-ban, majd Recsken kötött ki. A hírhedt internáló táborról többen is beszámoltak emlékirataikban, de senki nem olyan humorosan és maradandóan, mint ő.
Elismerés illeti a kolozsvári Csiszár Gábort, a monográfia szerzőjét és a Faludy-válogatást publikáló Orbán János Dénest, hogy nem hagyták feledésbe merülni e nagyszerű tehetség és kiváló ember emlékét.
(Címlapkép: Faludy György író a 76. Ünnepi Könyvhéten az Írók Boltjában. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt)
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.