A holokauszt igenis a zsidóságról szólt, a félmeztelen fotó pedig eltereli a figyelmet a soá ördögi világáról.
Lukácsi Katalin január 28-án egy igencsak figyelemfelhívó posztban emlékezett meg a holokausztról. Ebben számot adott azon szándékáról, hogy a pőre testének reflektorfénybe állításával az áldozatok szenvedéseit, gyötrelmeit, fizikai és lelki fájdalmait akarta kifejezésre juttatni és rávilágítani arra, hogy minden ember vallástól, származástól függetlenül egyenlő teremtény.
Mindezen eltöprengve és hosszasan méricskélve tekintetemmel a bejegyzést sehogy sem tudtam megbarátkozni a poszt egész valójával, a képpel és a mondanivalójával, sőt mi több, az egészet rettentően arcátlannak tartom, mely méltatlan a népirtás milliónyi áldozatainak emlékéhez.
Amikor elolvastam a széljegyzetet, megakadt a szemem egy soron, melyben a szerző kijelentette, hogy a „holokauszt nem a zsidóságról szól”, hiszen rajtuk kívül sokakat megfosztott még a hatalom emberi méltóságuktól és jogaiktól. Ez az állítás persze megállja a helyét a történelemkönyv lapjain, ugyanakkor egy gyászmegemlékezésen véleményem szerint ilyen okfejtéseknek nincs helye. A zsidóság ugyanis kollektív bűnbak volt a náci rezsim szemében, és az első világháborút lezáró német fegyverletétel óta futótűzként elterjedt „tőrdöfés elméletre” hivatkozva állították őket a gyűlölködés középpontjába.
Államellenségként, nemzetellenes csoportnak titulálták őket, már a weimari köztársaság felfokozott indulataitól hangos politikai életének berkeiben is, ők voltak azok akiket három csapásirányból ért agresszió a fajgyűlölők, az antiszemiták és az antikapitalisták részéről. Arról nem is beszélve, hogy a genocídiumban nagy többségében zsidók haltak meg, hisz a náci állam is az ő elpusztításukat tekintette prioritásnak. Lukácsi Katalin tehát súlyosan kegyeletsértő kijelentést tett azzal, hogy a legtöbbet szenvedett nép, a zsidóság hatalmas áldozatait marginalizálta.
A másik pedig, ami megindokolja felháborodásomat, a cikkhez csatolt fotó, melyben pőrére vetkőzve áll félmeztelenül, komor arckifejezéssel.
Akármit is szeretett volna ezzel a képpel kifejezni a szerző, a legnagyobb arcátlanságról tesz tanúbizonyságot. Lukácsi Katalin jó fizikumú, ereje teljében lévő teste ugyanis egyáltalán nem hasonlítható össze azon haláltáborba hurcolt, nyomorult körülmények között élő emberek testével akik csontsoványra fogytak a szisztematikus éheztetéstől és a zsúfolt barakkokban különféle fertőzésekben is elhunyhattak. A holokausztban ugyanis nem az volt a legborzalmasabb, hogy sok ember gyenge fizikumú lett, hanem az, hogy tömegeket zsúfoltak össze embertelen körülmények között tartva őket, és a bestiális mészárlások is tömegesen zajlottak le. Így a fotó csak annyit ért el, hogy sokaknak felcsigázta az érdeklődését a meztelen testre, viszont az olvasó a holokauszt ördögi világába nem nyerhetett betekintést.
A holokauszt a múlt század legtragikusabb népirtása volt, mely hatmillió ártatlan és védtelen áldozatot vont maga után. A történet tanulsága pedig nem elsősorban az, amelyre Lukácsi Katalin rávilágított, hogy a társadalmi egyenlőség mennyire fontos eszmény, hanem éppen ellenkezőleg. A holokauszt egyik tanulsága az, hogy mindnyájan eredendően pozitív értelemben különbözőek vagyunk, és egyenlőtlenek, és ezt a természetszerűen kialakuló egyenlőtlenséget és különbözőséget nem lehet anélkül felszámolni, hogy ne alkalmazzon a hatalom birtokosa olyan erőszakos hatalmi módszereket, melyek előbb-utóbb elvezetnek azokhoz a szörnyűségekhez, melyek a bevagonírozásokban és gázkamrákban csúcsosodtak ki.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.