Válasz Bayer Zsolt Krakkó – Zsidók és nem zsidók – A két világ című írására. Pelle János publicisztikája.
Bayer Zsoltot több évtizedes publicisztikai pályafutása alatt sokszor bírálták azért, mert szabad utat engedett indulatainak, sértegette vitapartnereit. Ezt a gyengéjét – vagyis hogy nála olykor „elszakad a cérna”, néhányszor maga is elismerte. Úgyhogy magára vessen, akinek nincs nála alacsonyabb sorszámú Fidesz tagkönyve, mégis „felveszi a kesztyűjét”. De nem hagyhatom szó nélkül a Magyar Nemzetben megjelent lengyelországi beszámolójának harmadik részét, mely a Krakkó – Zsidók és nem zsidók – A két világ címet viseli. A „polgári napilap és hírportál” felületén megjelent cikk a harmadik Bayer húszrészes sorozatában, mely a lengyel királyok nagy múltú székhelyével foglalkozik. De ez az első, mely a lengyelek és a zsidók tragikusan alakult huszadik századi viszonyáról szól, és olyan, a kora újkorban, a 16-17. században gyökerező problémákat érint, melyek összefüggenek a németek által megszállt Lengyelországban mintegy hárommillió áldozattal járó holokauszttal.
Bayert Kazimierzben, Krakkó történelmi zsidó városnegyedében hatalmába kerítette „az örök idegenség-érzés”, melyről a következőt írja:
„Az örök kelet-közép-európai zsidó idegenségélmény ez. Ez a kelet-közép-európai, kiváltképp a galíciai zsidóság lelki betegsége. S pontosan ez az, amivel nem lehet semmit kezdeni. Ezen sem segíteni nem lehet, sem rontani nem szabad – ezt csak úgy el kell viselni. Legfeljebb ha szólhatunk néha, finoman, csendben, hogy minekünk ehhez nincsen semmi közünk…”
Érdemes ehhez néhány mondatot hozzáfűzni, már csak azért is, mert a publicista az összes kelet-közép-európai zsidóban felfedezni véli a „lelki betegséget”, azt állítva róla, hogy „alkati torzulás”, melyről senki sem tehet, s jobb híján „csak úgy el kell viselni”. Teóriáját aztán nyomban illusztrálja is, a Prágában élt, és németül alkotó, zseniális zsidó író példájával, ami erősen vitatható. Téves általánosítás az 1924-ben meghalt Franz Kafka – amúgy találó – jellemzéséből következtetéseket levonni mintegy három millió, kisebbségben élő lengyel zsidó és a többségi nemzet viszonyáról.
Lengyelországban a zsidók „idegenség-érzése” abból az ellenszenvből fakadt, amit a többségi, keresztény lakosság évszázadok óta táplált irántuk. Ennek gyökerei abban a korszakban alakultak ki, melynek emlékét a krakkói Mária Magdolna téren Piotr Skarga (1536–1612) szuggesztív szobra őrzi. Bayer cikkében megemlékezik a lengyel nyelven író és szónokoló, nagy tehetségű jezsuita szerzetesről, aki a magyar Pázmány Péter mestere volt. Rendtársaival együtt hozzájárult az ukránok és litvánok görög katolikus hitre térítéséhez, az Unióhoz, a királyi hatalom megszilárdításához, és erélyes eszközökkel akadályozta meg a protestantizmus térhódítását Lengyelországban.
A sok nemzetiségű, óriási területű Lengyel Királyságban a katolikus vallás egyértelműen a politika eszköze volt, a zsidókkal szemben is. A klérus (mindenekelőtt az alsópapság) a jezsuiták ösztönzésére évszázadokon át azért vádolta őket rituális gyilkossággal, hogy megkeresztelkedjenek, egyszersmind ezáltal erősítse az egyszerű lengyelek és litvánok hitét. Ennek nyoma van fennmaradt periratokban, a húsvéti népszokásokban, a katolikus templomok szobraiban és festményeiben, valamint számos egyéb helyen is. A katolicizmus antijudaizmusa hatást gyakorolt az orosz és lengyel ortodox egyházra is, mely az 1690-ben, hat éves korában megölt „vérvádas szentet”, Bialystoki Gábrielt vagy Gavrilt 1820-ban (!) kanonizálta, és akinek az ereklyéihez még napjainkban is hívek zarándokolnak.
A katolikus papság ismétlődő támadásaival szemben a vallási hagyományaihoz, a jiddis nyelvhez és a ruhaviseletéhez ragaszkodó lengyelországi zsidóság még jobban bezárkózott, „felégette maga mögött a hidakat”.
Ugyanakkor a hitközségek vezetői a tömegek feje fölött kiterjedt kapcsolatrendszert építettek ki az arisztokrata nagybirtokosokkal, a helyi és az országos hatalom képviselőivel és az egyházi vezetőkkel. Ők azután rendszeresen közbenjártak a zsidók érdekében, ha konfliktusuk alakult ki a helyi többségi lakossággal. Ez a „védelmi” kapcsolatrendszer semmisült meg a második világháború kitörése után, amikor Lengyelország német megszállás alá került, és megindult a holokauszt népirtó gépezete.
A kelet-európai zsidók „idegenség-érzetét” a keresztény többségtől való szorongásuk és félelmük táplálta, ez késleltette a nyelvi asszimilációt is. Így a második világháború kitörése után a megszállók hat évig (!) tartó terrorjának hatására olyan tömeglélektani csapda alakult ki, melyben az egyszerű emberek tömegei részvétlenül nézték a zsidók kollektív tragédiáját. A reménytelen helyzetben csak kevesen mertek tenni a mentésükért, ezek többsége is értelmiségi volt. De így is lengyel nemzetiségű a legtöbb „Világ Igaza”, akinek az emlékére fát ültettek a jeruzsálemi Jad Vashemben.
Azt, hogy a mélyen gyökerező, „népi” előítéletek okozták a galíciai zsidóság „lelki betegségét”, az is igazolja, hogy a százados előítéletek a holokauszt után is felszínre törtek: 1945 augusztus 11-én éppen Krakkóban zsidókat vertek agyon, miután gyerekek meggyilkolásával vádolták őket. Több, mint fél évezred telt el az első ilyen jellegű pogrom óta, melyre 1407-ban került sor… A bűnbakképzés szívósan újjáéledő hagyományát érdemes magyar-lengyel, illetve közép-európai dimenzióban is vizsgálni. Ehhez tekintem hozzájárulásnak néhány hónapja megjelent könyvemet, melynek címe: Vérvád, hisztéria, népítélet – „Zsidókérdés” Magyarországon 1945-ben és 1946-ban.
Visszatérve még Bayer Zsolt cikkéhez: igazságtalannak és sértőnek tekintem, hogy a szerző szemrehányást tesz a zsidó látogatóknak, „akik elzarándokolnak Krakkóig, megnézik Auschwitzot és a krakkói gettót, aztán elmennek innét, örökre. Még a főtérig sem mennek el, pedig hát mégis csak Krakkóban van Európa egyik legszebb főtere. Nézem őket, és azon töprengek, jó-e az, ha valakit nem érdekel semmi más, csak önmaga és a saját szenvedése…”
Honnan tudja ilyen pontosan Bayer, hogy a zsidó turisták, miután megnézték a Régi Zsinagógát és az Izsák zsinagógát, nem mennek el a rövid sétával megközelíthető, valóban gyönyörű főtérre és a Wawelbe, és pontosan mi érdekli őket? Amúgy tényleg előfordul, hogy a látogatók, akik meg akarnak emlékezni elpusztított felmenőikről, először Auschwitzba jutnak el. Így jártam magam is, amikor az Élet Menetével először ott jártam, és nem volt időm Krakkóra, mert indult vissza a vonatom Budapestre.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.