Joe Biden megválasztott amerikai elnök, miként arról a Neokohn is beszámolt, kormánya védelmi titkárául Lloyd Austin nyugállományú vezérezredest, a szárazföldi hadsereg egykori helyettes vezérkari főnökét, a Középső Parancsnokság volt parancsnokát választotta. Austin tábornokkal azonban van egy kis baj: nem tért még elég rég vissza a polgári életbe katonai szolgálata után. Gallai Tamás írása.
Az 1947-es nemzetbiztonsági törvény a kormányzat polgári jellegének védelmében kimondja, hogy csak olyan hadastyán nevezhető ki állami vezetőnek, aki legalább hét éve leszerelt már. Négy évvel ezelőtt ugyanez volt a helyzet Donald Trump kormánya első védelmi titkárával, Jim Mattis tengerészgyalogos vezérezredessel is, aki jelölésekor – Austinhoz hasonlóan – még csak négy éve volt nyugállományban.
A törvény ugyan lehetővé teszi a Kongresszusnak, hogy az elnök kérelmére felmentést adjon e jogszabály alól, amit Mattis 2016-ban meg is kapott, és valószínűleg Austin is megkap majd, de a jogásztársadalom józanabb és éberebb része, ahogy négy éve, úgy most is berzenkedik. Már Trump húzásában is veszélyes jogelőzményt láttak, most pedig annak alkalmazását kifogásolják. Nem is alaptalanul.
Az alapító atyák az új amerikai köztársaságnak polgári kormányzatot szántak, amivel szakítani kívántak az európai monarchia eszméjével, mert hideglelésük volt attól, aminek történelmi gyökere egy teljhatalomra törő politikusi álláshalmozás az ókori Rómában.
Ilyen minták követésénél semmi sem veszélyesebb az egyéni szabadságra, mert az ember elidegeníthetetlen jogaira épülő társadalmi rendet alapjaiban aknázza alá.
A római császárságot lényegében megteremtő Octavianus Augustus egyszerre volt princeps, censor, tribunus, consul, praetor, imperator, pontifex maximus és augur, miáltal összeállította és befolyásolta a törvényhozást, vétójoga volt, irányította a közigazgatást, bíráskodott, vezette a hadsereget és felügyelte az államvallást. A későbbi európai monarchák az ő nyomán igényeltek hasonló hatalmat maguknak.
Az „erő alapít jogot” embertelen erkölcsi téveszméje kifejeződése, hogy a koronás fők előszeretettel tetszelegtek katonai vezetőként. A mai napig viselik az egyenruhát, ha állami ünnepségeken jelennek meg. Még a svéd király is, akinél csak a japán császár hiábavalóbb orrbálványa országának, rendre tengernagyi jelmezben díszeleg, Monacónak pedig csak azért van egy századnyi haszontalan karabélyosa, hogy az országló fejedelem tábornokosat játszhasson az esküvőjén.
Amerika alapítóinak beleégett az emlékezetébe az 1735-ös bélyegtörvényt végrehajtó gyarmati hadsereg polgárságot zaklató viselkedése. A körmönfont adójogszabály ugyanis felhatalmazta a vöröskabátosokat, hogy maguk írta kutatási engedélyekkel ellenőrizzék magánlakásokban és üzlethelyiségekben, hogy fel van-e nyalva az előírt iratokra az előírt illetékbélyeg. Ezért aztán eredetileg nem is akartak állandó hadsereget és haditengerészetet, de rájöttek, hogy anélkül nem lehet szavatolni se a békét, se a biztonságot.
A mégis felállított szárazföldi hadsereg katonai jellegét megadandó megalkudtak az egyenruhával és a rendfokozatokkal, de kitüntetések a második amerikai–brit háborúig egyáltalán nem voltak, az első világháborúig pedig alig néhány. Aztán lassan megindult a medálinfláció, ami Vietnamban gyorsult fel, az ún. „terror elleni háborúval” pedig teljesen elharapódzott. Az alapítók alapeszméje azonban tartósnak bizonyult, mert a fegyveres erőket polgári irányítás alatt sikerült tartani.
Így is a polgárháború tapasztalta kellett ahhoz, hogy az 1868-as grófi haderő törvénnyel végleg megtiltsák az elnöknek a hadsereg karhatalmi feladatokra vezénylését. Azt meg már csak a második világháború után, a békelétszámra visszaálló haderő kötelékéből elbocsátottaknak a polgári életbe visszatérő tömegei támasztotta kihívással szembesülve sikerült 1947-ben törvénybe iktatni, ami a mostani aggályok oka: mennyi idő alatt válik viszonylag ártalmatlan magánpolgárrá egy obsitos?
Kicsoda Lloyd Austin?
1953-ban Alabamában született és Georgiában nőtt fel. Buzgó katolikus anyja nevelte. Ő maga is vallásos. A Katonai Akadémián tanult, 1975-ben lesz hivatásos tiszt. Gépesített lövész szakaszparancsnok, légi mozgékonyságú századparancsnok, zászlóalj hadműveleti tiszt – ettől kezdve főleg törzstiszti beosztásokban szolgál.
Csapattiszti szolgálata közben pedagógiát hallgat az Alabamai Egyetemen, majd harcászati tiszt lesz az akadémia egyik kadétszázadánál. Parancsnoki tanfolyam után zászlóalj és ezredtörzsfőnök, helyőrség biztonsági igazgató, mialatt a Webster Egyetemen vállalatvezetési szaküzemgazdászi oklevelet szerez 1989-ben.
Utána légi mozgékonyságú zászlóaljparancsnok, hadosztály hadműveleti főnök. Vezérkari tanfolyamot végezve dandárparancsnok, majd az Egyesített Vezérkar hadműveleti főcsoportfőnöke. Gépesített lövészhadosztály parancsnokhelyettese, amikor Irakba vezénylik 2003-ban, ahol gyaloghadosztály-parancsnok lesz.
Afganisztánban összhaderőnemi harcikötelék-parancsnok, a Középső Parancsnokság törzsfőnöke, légi mozgékonyságú hadtestparancsnok, majd az iraki hadszíntér parancsnokhelyettese, 2009-ben lesz az Egyesített Vezérkar törzsigazgatója, 2010-ben iraki hadszíntérparancsnok, 2012-ben a szárazföldi hadsereg helyettes vezérkari főnöke.
Miután 2013-ban a Középső Parancsnokság parancsnokaként Mattis tábornokot (!) váltotta, 2016-ban nyugalomba vonul. Nyugdíjasként hadiipari, nehézipari és egészségügyi nagyvállalatok igazgatótanácsaiban kap állást, de saját tanácsadó céget is indít, amit mindmáig vezet. Egy középvállalkozásokba befektető pénzügyi vagyonkezelő társaságnak is üzletrészese, amit két pentagoni hivatalnok ismerősével közösen alapított.
Joe Bidennel iraki bevetése kapcsán ismerkedik meg, aki megkedveli a szakszerű észrevételeiről ismert éleslátású tábornokot, már amennyire lehet így beszélni egy olyan haderő katonájáról, amit egy ferde hadierkölcsi elmélet miatt vereségre kárhoztató hadviselési és harcérintkezési szabályok kötnek. Bár Mattis és Austin is puskaporos hordón ültek a közel- és közép-keleti amerikai hadműködésért felelős Középső Parancsnokság vezetőiként, valamiért ezt nem merték szóvá tenni.
Létezik az elméleti jogászatban egy olyan nézet, miszerint a jog társadalmi jelenség, de nem olyan értelemben, hogy az emberi természetből és az emberek közti igazságos rendből fakad, hanem az társadalmi szeszélyek függvénye a dolgok természetére való minden józanabb vonatkoztatás nélkül. Ez egy roppant veszélyes világnézet folyománya, aminek jogbölcseleti tovább gondolása egy még veszélyesebb szemléletmód gyökere.
Itt nem a jogi jelenség társadalmi gazdasági és más hatásainak kutatásáról van szó. A jogszociológia, a joggazdaságtan és a jogpolitika, mint interdiszciplináris társadalomtudományok roppant érdekes és értékes felismerésekre vezethetnek olykor. Az eszme, hogy megfelelő szervek kodifikációval és ratifikációval bármit joggá tehetnek, és hatáskörük minden tárgyra kiterjed, amiben norma megfogalmazható, pusztulatos.
Ez az imperatív és pozitivista jogszemlélet azzal ássa meg a jogbiztonság sírját, hogy végletesen relativizálja az emberi magatartást kormányzó szabályok érvényét, kiszolgáltatva azt a nagyobb vagy hangosabb banda hóbortjainak, ami az emberi esendőség tudatában azt jelenti, hogy a jogot az erkölcsi kudarcokhoz fogják alkalmazni, és többé nem az igazság biztonsága, hanem egy álságos méltányosság hajlékonysága lesz a mércéje.
Ez az ordas eszme nem csak a joguralom egyik legfontosabb tartalmi kellékének, a jogbiztonságnak az amúgy is gyenge lábakon álló metajurisztikus eszményét irtja ki a jogtudatból, hanem a jogbiztonság iránti igényt pusztítja el, mert kétségbe vonja annak a lehetőségét is. Mintha az emberi létezés akármilyen alakot ölthetne, az ember akárhogy megélhetne, akárhogy viselkedhetne és akármilyen életmódot folytathatna.
Amikor világosan meghatározott és célszerű, védendő értéket körülbástyázó főszabályok alól csak úgy ukmukfukk kivételeket lehet tenni, akkor elérkezett az imperatív jogszemlélet rémuralma, és bealkonyult a joguralmi tannak. John Selden nem véletlen nevezte a méltányosságot „zsivány dolognak.” Amikor szokássá válik, hogy értékek védelmében alkotott szabályokat kényelmi szempontokhoz hajlítsanak, megbomlik a jogrend.
Ez történt 2016-ban, amikor a Kongresszus nagy többséggel megadta a felmentést Trumpnak Mattis jelöléséhez – nem szabadott volna, ahogy Bidentől is meg kéne tagadni azt. Jó, hogy a ragadós rossz példa követésére egyelőre még felfigyelünk, de rossz, hogy már nem annyian, mint ’16-ban. Azt meg szinte már elfelejtettük, hogy Colin Powell is obsitos tábornokból lett állami vezető Bush alatt, és – bár őt nem kellett felmenteni – akkor is szóltak az intő hangok.
A demokratapárt szimbolikus politizálása rányomja bélyegét Austin kérdésére is. Első feketebőrű elnök (Barack Obama), első női elnökjelölt (Hillary Clinton), első női/kisebbségi alelnök (Kamala Harris) – csupa olyan személyi döntés, amiről nem lehet lemosni annak gyanúját, hogy az nem alkalmasság, hanem attól független tulajdonságok alapján született. Ráadásul a pozitív diszkrimináció is rasszista és szexista idea, amivel nem lehetne jobban megalázni rátermett nőket, feketéket, másokat.
Austin tábornokkal szemben valós kifogásunk aligha lehet ilyen alapon. Pályája átlagos, bármelyik mai amerikai katonai felső vezetőéhez hasonló. Ráadásul ő akkor volt az iraki hadszíntér parancsnokhelyettese, amikor katonailag megnyerték az iraki háborút. Elöljárója vagy felettese sosem volt elégedetlen vele, sosem volt semmilyen fegyelemsértése, egy beosztásból sem elégtelensége miatt vezényelték másikba. Alkalmas a Pentagonra, nem vitás.
Sokkal valószínűbb, hogy Biden azért kért fel a Közel- és a Közép-Keleten helyismerettel és tapasztalattal bíró öreg csatalovat maga mellé, mert tudja, hogy a térség a jövőben is puskaporos hordó marad, így jó és bölcs dolog, ha olyan ember foglalkozik vele, akinek nem első hivatali munkanapján kell szembesülnie a helyzettel. Irán és Szaúd-Arábia még mindig az iszlám totalitarizmus fáklyavivői, és ez az iszlám totalitarizmus a Nyugat ellensége.
Az, hogy Trump és Biden is a Középső Parancsnokság volt parancsnokaira kívánt-kíván támaszkodni hadügyekben, önmagában még dicséretes is lehetne. Megadná azt a reményt, hogy van annyi valóságérzékük, hogy mi jelent igazi veszélyt, és azt hogyan kell elhárítani. Ami aggasztó, hogy ezt az amerikai kormányzat polgári jellegének veszélyeztetésével és a jogrend repedéseinek kijátszásával teszik. Austint megismerve meg lehetett kedvelni. Kár lenne feláldozni a politikai korrektségért, ahogy kár lenne a polgári Amerika meggyengüléséért is miatta.