Éppen hét éve kezdődtek az ellenzéki tüntetések Kijev főterén, a Majdanon, miután az akkori elnök, Viktor Janukovics Moszkva nyomására kihátrált az Európai Unióval kötendő társulási szerződésből. 2013. novembere óta Ukrajna drámai változásokon ment keresztül, amelyeket testközelből figyelt Szerhij Morgunov. A dokumentarista fotóssal készített interjú, akinek felvételei az egész világot bejárták, eredetileg a Sorskönyv a frontról — Háborús foszlányok című kötetben jelent meg.
– Már akkor független fotósként dolgoztál, amikor kitört a felkelés a Majdanon?
– A Majdan számomra jóval korábban kezdődött, 2004-ben ugyanis részt vettem a narancsos forradalomban. Akkoriban tizennyolc éves diák voltam. Van egy olyan szabály nálunk, hogy ha diákok is csatlakoznak a forradalomhoz, akkor az igazinak számít. 2013-ban egyébként, jóval az emberi méltóság forradalma előtt, már több jel is utalt arra, hogy valami készülőben van.
Emlékszem, hogy 2013 nyarán orosz katonák Szimferopolban elfoglaltak néhány épületet, ahol művészek laktak. Nagy botrány kerekedett, de csak néhány napig tartott. Mindenki azt kérdezte: mit akarnak az orosz katonák a lakott területeken, amelyek nincsenek is az ellenőrzésük alatt, amikor megvannak a támaszpontjaik a Krímben? Az ukrán kormány azonban akkoriban oroszbarát volt, nem foglalkozott az üggyel.
– Ekkoriban Kijevben éltél?
– Igen, egy filmes cégnél dolgoztam, reklámokat gyártottunk. Amikor a Majdan elkezdődött, az első naptól fogva kijártam tüntetni. Sok barátommal találkoztam. Majdnem egész éjszaka kint voltunk.
– Fotóztál is?
– Nem gondoltam arra, hogy magammal vigyem a fényképezőgépemet, nem is tudom, hogy miért. Később az akkori barátnőm elkérte a gépemet, mert fel akart vele venni néhány interjút. Ekkor vittem először magammal a kamerát a Majdanra. Elkezdtem fotózni és videófelvételeket is készítettem. Rájöttem, hogy valami fontos dolog történik, amit meg kell örökíteni. A Majdanon és a Hrusevszkij utcában végig videóztam és fotóztam a legfontosabb eseményeket.
Mindenki tudja, hogy 2014. február 20-án embereket lőttek le az utcákon, de február 18-ról senki nem beszél, pedig ekkor voltak az első tömegvérengzések.
Aznap estefelé hallottam, hogy „tituskák” indultak el a Majdan irányába pont azon az útvonalon, a csöndes Zsitomirszkij utcán, ahol akkoriban mi is laktunk. Úgy döntöttem, hogy megnézem, kik azok. Az útkereszteződésnél ismeretlenek álltak, én meg másokkal együtt elindultam feléjük. Úgy néztek ki, mintha a Majdanról jöttek volna: civil ruhát hordtak, de rendőrségi pajzsok voltak náluk. Abban különböztek tőlünk, hogy sportcipőt viseltek, pedig mínusz húsz fok volt. Aki a Majdanon tüntetett, mind melegen fel volt öltözve.
Száz-százötvenen lehettek a „tituskák”. Csavarral megrakott zacskókkal kezdtek el bennünket dobálni, ezért elindultunk az ellenkező irányba, de aztán mégiscsak elkezdtem felvételeket készíteni. Ők viszont lőni kezdtek ránk. Az előttem álló fiú összeesett. Valaki odakiáltott nekem, hogy hé, ezek éles lőszerrel lőnek ránk. Parkoló gépkocsik mögé rejtőztem. Süvítést és lövések hangját hallottuk, ezek nem olyanok voltak, mint a filmeken. Néhány nappal később megtudtam, hogy a fiú meghalt. Vitalij Vaszilcovnak hívták.
A szüleim a közelben laknak, a lakásuk ablakából látják a Majdant. Elmentem hozzájuk, feltöltöttem a videót az internetre, mert nem tudtam, mi lesz velem, és elküldtem Nasztya Sztanko ukrán újságírónak, aztán visszamentem a Majdanra.
Ez volt az első videó, amelyen látható volt, hogy lelőnek egy tüntetőt. Akkorra már több tucat embert megöltek, de ez volt az első alkalom, hogy videófelvétel is készült a bűncselekményről.
Ezt a videót világszerte bemutatták. Bizonyítékul szolgált arra, hogy mi történt. Ekkor értettem meg, hogy folytatnom kell az események rögzítését.
– Azt tudod, hogy kik voltak azok a „tituskák”?
– 2017 nyarán Jevgenyija Zakrevszkaja civil aktivista és ügyvéd, aki a Majdan áldozatait és azok családjait képviseli, felhívott, és azt kérdezte, hogy én készítettem-e azt a bizonyos videót. Szerette volna tőlem megtudni a részleteket. Aztán berendeltek az ügyészségre. Én eredetileg a Facebookra tettem fel a videót, amit kétezer ember osztott meg. Az ügyészek az összes megosztást végignézték, elolvasták az összes posztot. Így bukkantak rá olyan szemtanúkra, akik ott voltak a Majdanon, illetve akik videóztak. Mindenkit megkerestek, mindenkivel beszéltek.
Az egyik felelőst 2018-ban tartóztatták le, a tárgyalását azonban többször is elhalasztották. A bíráinkat ugyanis sajnos még a korábbi időszakban, Janukovics idejében nevezték ki, és az ukrán törvények alapján nem könnyű leváltani őket. Végül azonban a vádlott a torecki börtönben kötött ki.
A többi felelős egy részét szintén letartóztatták, de többen Oroszországba menekültek, illetve már meghaltak. Többségükben donbászi gengszterek voltak, akik visszamentek a Donbászba, és részt vettek a szeparatisták oldalán a háborúban, de volt olyan is, akiket más donbászi gengszter ölt meg.
– Ki fizette őket?
– Amennyire tudom, Janukovics és az idősebb fia. Más vélemények szerint a Kreml pénzelte őket.
Egy ismerős srácot 2013. december elsején letartóztattak az elnöki hivatal közelében, amikor a rendőrök kegyetlenül verni kezdték az embereket. Később elmondta, hogy oroszok hallgatták ki a rendőrségen. Fel lehetett ismerni őket a kiejtésükről. Olyan egyenruha volt rajtuk, amilyet senki nem hord nálunk. Úgy tűnt, hogy orosz katonák.
Megkérdezte tőlük: miért hallgatnak ki engem, amikor azt sem tudom, kik maguk? Miért kellene válaszolnom? Erre azt mondták, hogy hagyjon fel ezzel a stílussal, mert könnyen elbánhatnak vele.
Egy luhanszki újságíró, Jevgenyi Szpirin szintén orosz katonákat látott ukrán rendőri egyenruhában a Majdanon, után pedig lenyomozta őket a Vkontaktye orosz közösségi oldalon. Ezt én magam is láttam.
– A Majdan után jött a Krím.
– Ahonnan nem voltak híreink. Csak híresztelések terjedtek el, mert kevés újságíró volt ott, többeket nem is engedtek be a félszigetre. Írtam az akkor még orosz újságírónak, Katyja Szergackovának, aki a Krím megszállása után megkapta az ukrán állampolgárságot. Ő akkoriban szimferopoli lakos volt. A családja Oroszországból települt át jóval az ukrán terület annektálása előtt.
Miután megtartották a referendumot a terület hovatartozásáról, meghalt a nagyapja, mert nem tudta feldolgozni.
Egyébként Katyja kísérletképpen elment erre az úgynevezett népszavazásra. Az orosz útlevelével kétszer is le tudott szavazni. A Krím lakosainak többsége azonban figyelmen kívül hagyta a referendumot.
A terület elcsatolása február 23-án kezdődött el, én március ötödikén utaztam el a Krímbe. Először egy kávézóba mentem, ahol egy orosz rádió szólt. Arról beszéltek az adásban, hogy az „ukrán nácik” Kijevben „ölik az embereket”. El sem hittem, hogy az oroszok ilyen nyilvánvaló hazugságokat állíthatnak. Mondtam rögtön: srácok, én ott voltam a Majdanon, láttam mindent.
Megkérdeztem egy nőt, hogy mit gondol erről. Azt felelte: nem akarjuk, hogy olyan háború legyen itt is, mint Kijevben. „Én most jöttem onnan – mondtam neki – , és minden rendben van Kijevben, két utcában folynak az összecsapások. Egy üzlet kirakatát törték be az egész idő alatt.” „Igen, igen – válaszolta – , de mi nem akarunk háborút.” Megkérdeztem egy krími tatárt is. Azt válaszolta, hogy várja a referendumot, mert azt akarja, hogy a Krím mind Ukrajnától, mind Oroszországtól független legyen. Mások viszont azt mondták, hogy Oroszországhoz akarnak tartozni.
Elmentem egy nagy oroszpárti tüntetésre is. Mindenhol orosz és szovjet zászlókat lehetett látni, kézzel írott transzparenseket és mindenhol ugyanazokat a szlogeneket, mintha csak egymásról kopírozták volna. Több nő is azt mondta, hogy azért szeretnének orosz fennhatóság alá tartozni, mert az igazolványukban kizárólag ukránul szerepelnek az adatok, ők meg azt akarják, hogy oroszul legyenek.
Emiatt gondoltam, hogy hogy soha nem is nézték meg az ukrán igazolványukat. Valójában ugyanis két nyelven: ukránul és oroszul is szerepelnek benne az adatok. Aztán, ahogy kérdezősködtem, az is feltűnt, hogy az emberek közül sokan nem is ukránok. Olyan lágy akcentussal beszéltek, mint a Rosztovi terület lakosai Oroszországban.
Találkoztam a „krími önvédelem” tagjaival. Kubanyi és doni kozákok voltak, ezek orosz területek. „Ezek meg mit keresnek itt?”, gondoltam magamban. A legelterjedtebb vélemény egyébként nem az volt, hogy Ukrajna és Oroszország közül kell választani. Idős asszonyok a szovjet múltról meséltek nekem. Kérdem tőlük: mikor érkeztek maguk ide? „Itt születtünk”, felelték.
„A szüleik?” „Szibériából származnak”, mondták. „Akkor maguk másodgenerációs lakosok itt, és maguk akarják eldönteni, hogy hová tartozzon a terület?”, kérdeztem. Nem is akarták meghallgatni azokat, akik Ukrajnát támogatták.
Az orosz katonák megjelenéséig a krími tatárok óriási demonstrációkat tartottak Ukrajna mellett. Több ezren torlaszolták el a krími parlament épületét. Megdöbbentem, és csalódott voltam, mert rájöttem, hogy mégis el fogjuk veszíteni a Krímet.
(…)
– Mikor mentél vissza a Donbászba?
– Ilovajszk után, ahol egy barátomat hivatásos orosz katonák fogták el, és nem olyanok, akik szabadidejükben harcoltak arrafelé, ugyanis az orosz hadsereg volt ott. Ahogy vonultak ki a városból, a barátom egységét körülkerítették az oroszok. Azt ígérték neki és bajtársainak, hogy nem adják át őket a szeparatistáknak, ha leteszik a fegyvert, hanem majd fogolycsere keretében kiszabadulhatnak.
Az oroszok csak részben tartották meg a szavukat: a súlyos sebesülteket elengedték, a többieket meg két nap múlva átadták a donecki szeparatistáknak. A barátom csaknem négy hónapig volt fogságban. Decemberben volt az első nagy fogolycsere, akkor szabadult.
Az ilovajszki vérengzés és a barátom története teljesen megdöbbentett. Elküldtem a Donbász önkéntes zászlóaljnak a felvételi kérelmemet. Azt válaszolták: majd hívnak, várjak. Vártam néhány hónapot.
Novemberben azzal hívtak fel, hogy pár nap múlva menjek Dnipróba. Egy napot adtak arra, hogy mindent beszerezzek: egy csomó gyógyszert, felszerelést. Hosszú listát adtak. Mint az őrült, igyekeztem mindent összeszedni. Volt, amit magam vettem meg, volt, amit a barátaim adtak, mégsem vettek fel.
Ekkor jelent meg egy felhívás a Facebookon, hogy fotóst keresnek, aki videófelvételeket is tud készíteni. El tudok-e másnap este indulni egy több napos útra? Rögtön írtam, hogy igen, menni akarok. Luhanszke faluba mentünk, ellenőrző pontokat építettünk az ukrán katonákkal együtt. Egy hetet töltöttem ott a felderítés tagjaival a lövészárokban, nem messze Debalcevétől.
Egyszer megálltunk a kocsival, hogy felvegyük a golyóálló mellényt, amikor odajött egy idős asszony. Kenyeret kért. Épp az egyik falut lőtték a szeparatisták, a lakosok mégis kiálltak az útra, és a legnagyobb golyózáporban várták, hogy az ukrán katonák arra jöjjenek. A katonák megváltoztatták az útvonalat, hogy elérjék őket, de sokszor megállni sem volt alkalmuk, csak ledobták az élelmet, cigarettát, édességet vagy bármit.
Ekkor értettem meg, hogy ez egy igazi háború, és humanitárius katasztrófa van, nincs élelem, nincs víz, a kommunikációs hálózatok egy része tönkrement, a házakat meg szétlőtték a tél elején, akkor már leesett az első hó.
A következő úton is ukrán katonák mellett voltunk, de segítettünk az idősebbeknek is. Az utazások alatt jöttem rá, hogy valójában nem is akarok fegyvert fogni, de még mindig kerestem, hogy miként tudnám magam hasznosítani.
Bogdanovkában bukkantunk rá 2015 márciusában két idős nővérre Szergej Lisztopad barátommal, még az első úton, amit a civilek megsegítésére szerveztünk. A fiatalabbikkal találkoztunk, Olgával, aki nyolcvanhárom éves volt. Marija két évvel volt idősebb.
A fiatalabb gyalog járt ki a legközelebbi buszmegállóhoz, ami tíz kilométerre volt tőlük Bugaszban. Busszal ment Volnovahába, ahol felvehette a nyugdíját. Abból vett élelmet, amit aztán hazavitt. A legközelebbi üzlet, illetve piac Volnovahában volt. Olgának minden hónapban egyszer meg kellett tennie ezt az utat. A nővérének fájt a lába, ráadásul már csaknem teljesen vak volt. Adtunk neki élelmet, lefotóztam, majd tovább mentünk.
Aktivistaként rengeteg barátom volt, és sok követőm a Facebookon. Kitettem az Olgáról készült fotót, röviden elmeséltem a történetét, és megírtam, hogy a következő héten megyünk a Donbászba, segíteni fogunk ennek az asszonynak.
Négy órán belül annyi pénz gyűlt össze, ami elég volt 250 olyan csomagra, ami egy család egy heti ellátását jelentette.
Így utaztunk rendszeresen a demarkációs vonal mentén, igyekeztünk segíteni az embereknek a falvakban. Ez ment egészen 2016-ig, akkor álltunk le, mert 2015 végétől megjelentek a régióban a nagy nemzetközi segélyszervezetek.
Utazás közben persze változnak az ember nézetei, maga az ember is megváltozik. Biztos, hogy én más ember vagyok ma, mint aki 2014-ben voltam.
– Miben változtál meg?
– Nehéz lenne megmondani, mert még mindig nincs vége a változásnak. Néha egyébként gondokat okoz, hogy változom. Túl nagy az igazságérzetem, nehezen tudok kompromisszumot kötni. Meg akarom mutatni a dolgokat több oldalról is, hogy megvilágítsam a hátterüket. Meg akarom érteni, mi vezeti az embereket ilyen szituációkban. Az ember sokszor csak a nyilvánvalót látja, de sok minden van a mélyben, ami fontosabb.
Van például egy képem Zsovankáról. Gyújtóbombával szórták meg 2017 szeptemberében a szeparatisták által ellenőrzött területről, két utcát szétlőttek. Minden romokban volt. Az egyik fotóm 2018 januárjában készült, a pravoszláv karácsony napján. Egy Anna nevű asszony ül a pincében, mellette az ünnepre jellemző dekoráció: karácsonyfa a díszekkel, aztán ott a televízió, a teáskanna.
Az asszony és a férje a szomszéd pincéjében húzta meg magát, mert náluk nem volt ilyen helyiség. Ott töltötték a karácsonyt és a szilvesztert. Olyan, mint egy lakás, csak épp nincsenek rajta ablakok. Ott laknak. Sokan még mindig ilyen körülmények között élnek, mégis megőrzik a méltóságukat, ezért tiszteletre méltóak.
A Majdant, a Krímet és a Donbászt nem lehet különválasztani, az mind ugyanannak a történetnek a része. Nem állíthatom, hogy a Majdan miatt tört ki a háború, de az volt az ukrajnai változások és az én személyes változásaim kezdőpontja.
Láttuk, hogy az emberek milyen változásra képesek, ha egységesek. Megértettük, hogy ki tudunk állni a jogaink, az emberi méltóságunk mellett. Nekem meggyőződésem, hogy Ukrajna a Majdan után lett független, ezért indította el Oroszország a háborút ellenünk. Nem akarták elveszíteni a befolyásukat fölöttünk. Továbbra is az a céljuk, hogy befolyás alá vonjanak más országokat is, például Magyarországot, Ausztriát, Franciaországot, az Egyesült Államokat.
Számunkra ez a háború a különböző korszakok között is zajlik. Sokan az idősebb generációkból mindig a Szovjetuniót, az Orosz Birodalmat emlegetik. Számukra minden jó dolog a Szovjetunió idején történt. Akkoriban voltak fiatalok, két rubel húsz kopejkába került a kolbász, nosztalgiát éreznek a múlt iránt. Fényes jövőt ígértek nekik, hittek benne, és semmi kincsért nem vállalták a felelősséget a saját életükért.
Időközben azonban megváltozott a világ: mindenki felelős lett önmagáért, a tetteiért, csakhogy senki nem tanította meg őket erre. Ezért aztán könnyebb még mindig a fényes jövőben hinni, amely soha nem jön el, és gyűlölni azokat, akik szeretik a szabadságot, és vállalják a felelősséget azért, ami az országban történik. Az ukránok viszont, azok az emberek, akiknek más az elképzelésük a társadalomról, mások az értékeik, a Majdan után a jövőbe akarnak tekinteni. Ráadásul elkezdtük értékelni az embereket, és ez már az ukrán hadseregen is érződik. Vagyis mi is változunk.
(A Kossuth Kiadó engedélyével)
