Mit éreztek a többségi társadalomnak azok a csoportjai melyek a zsidók diszkriminációját, majd deportálását, később pedig a legyilkolását támogatták, vagy elégedetten tudomásul vették? Ezt árulják el az Ország, a Magyar Ünnep, az Egyedül Vagyunk, az Összetartás, a Nép, a Magyar Élet vagy a Harc című lapokban megjelent versek.
1944-ben a Magyarországon élők, sőt még azok közül is néhányan, akiket innen deportáltak, ellenállhatatlan késztetést éreztek arra, hogy verset írjanak. A debreceni Róth Miklós Tizenhat évesen Auschwitzban című, fantasztikusan érdekes visszaemlékezésében beszámol egy Dunaszerdahelyről oda hurcolt, két évvel idősebb zsidó fiúról, akit ugyanúgy hívtak, mint őt. Egy barakkba került „a másik Róth-tal”, aki 1944 július végén fehér rongydarabra verseket írt, egy valahonnan szerzett ceruzavéggel.
„Lefirkantotta a lázadását, reménytelenségét. Költői nyelvre fordította érzelmeit, erőteljesen, ugyanakkor kegyetlenül fejezte ki azt, amit mindannyian éreztünk, anélkül, hogy ki tudtuk volna mondani.”
( Féltve őrzött verseiből semmi sem maradt meg. Dachauban, amikor az átszállított foglyokat meztelenre vetkőztették, elvesztek, és a szerzőjük sem élte túl.)
Zoltán Gábor Szép versek 1944 című kötetében a tragikus esztendő költői termését tekinti át. Ez elsősorban nem irodalomtörténeti szempontból volt figyelemre méltó, bár akadtak remekművek is, hanem azért, mert hitelesen számolt be arról, hogyan éreztek, mit gondoltak alkotóik arról, amit átéltek, illetve közvetlen közelről láttak.
Hiszen a költők is emberek voltak, függetlenül attól, mennyire voltak tehetségesek. Persze figyelembe kell venni, hogy ekkoriban a poézisnek jóval nagyobb volt a becsülete Magyarországon, mint napjainkban, és egy-egy költő megítélése körül még indulatok is összecsaptak.
A kötet címe antológiát ígér, melybe az esztétikai minőség, illetve a válogató ízlése szerint kerültek bele a költemények. Szerencsére erről szó sincs. Az esztendő szellemi-lelki körképét vegyes színvonalú versek rajzolják fel, Zoltán Gábor pedig kommentálja őket. Erre szükség van, ugyanis a szerzők többségét ma már senki sem ismeri. Különösen nem azokat a nyilas és szélsőjobboldali poétákét, akikről az irodalomtörténészek 1945 után tudomást sem vettek.
Engem mindenekelőtt ők, és nem pedig a zsidó, vagy annak minősített költők érdekeltek. Akik érthető módon azt a sorsot jelenítették meg, amit átéltek, illetve belehaltak. Persze 1944-ben itt is voltak szemléleti különbségek. Tudjuk, hogy a legnagyobb, Radnóti Miklós olyan mértékben azonosult a magyarsággal, hogy úgy érezte: népe szenvedéseiben az utolsó pillanatáig osztoznia kell. Vas István ugyanakkor (talán azért, mert ő a keleti fronton is volt munkaszolgálatos) a rá zúduló csapások okait is kutatta, és differenciáltabban látta, mint költő barátja.
Ismétlem azonban, számomra nem az „áldozati narratíva” költői tükrözése volt izgalmas ebben a kötetben, hanem az „elkövetői”.
Pontosabban szólva: azok a verseket találtam tanulságosnak, melyben az erőszakra nem vetemedő, legföljebb arra buzdító költők fogalmazták meg az gondolataikat és érzéseiket.
Mit éreztek a többségi társadalomnak azok a csoportjai melyek az zsidók diszkriminációját, majd deportálását, később pedig a legyilkolását támogatták, vagy elégedetten tudomásul vették? Ezt árulják el az Ország, a Magyar Ünnep, az Egyedül Vagyunk, az Összetartás, a Nép, a Magyar Élet vagy a Harc című lapokban megjelent versek.
A felsorolt újságoknak természetesen nem volt szerzője Várnai Zseni, a zsidó és szociáldemokrata költőnő, aki 1944. augusztus végén, Párizs felszabadulása után így írt egy uszító pályatársáról Lázadj magyar című versében:
„Hallottad jól, amint a bérenc költő / hitvány hangszerén vérvádat üvölt.”
Ez a strófa a valóságot tükrözi, de kiegészítésre szorul. Ugyanis nem „bérencek” alkották 1944 március végétől a zsidók iránti gyűlölettől izzó verseket, hanem olyan költők, akik őszintén hittek abban, hogy igazat írtak (ami persze nem gátolta meg abban őket, hogy felvegyék a honoráriumot az említett lapoktól).
Erdélyi József, Alföldi Géza (Szálasi Ferenc „házi költője”, A Vezér című opusz szerzője), Liszt Nándor vagy Géza Ottó valóban úgy érezték, hogy a történelem őket igazolta, és a gyűlöletük őszinte és mélyről jövő. Utóbbi szerzőnek a Beszélgetés egy pléh-Krisztussal című, a deportálások idején megjelent hosszabb verse azon túl, hogy a szövetséges légierők bombázásait „Juda bűnének” tulajdonítja, valóban feleleveníti a klasszikus vérvádat, és istenétől korbácsot kér, hogy kiűzze „ezt a földön szétbitangolt népet”.
Liszt Nádor Húsvéti utak, illetve Csillag és kereszt című verseit ugyanez a felfogás hatotta át. Vagyis már 1944 áprilisában készen állt az a gondolatvilág, mely aztán fél évvel később, a nyilas államcsíny után később Kun András ferences pátert tettekre, tömeggyilkosságra sarkallta, anélkül, hogy kétely ébredt volna benne arra nézve, hogy Krisztus tanításait követve cselekszik-e.
A gyűlöletnek ezt az orgiáját a német megszállásig Kállay Miklós kormányzata, mindenekelőtt a miniszterelnökség sajtóhivatala igyekezett féken tartani, de Sztójay Döme miniszterelnöki kinevezésével „áttört a gát”.
Nem véletlenül mutatták be 1944 májusában a Madách kamaraszínházban Kádár Lajos Ártatlanok? című uszító darabját, melyet három évvel előbb betiltottak.
Zoltán Gábor különböző témakörök szerint tárgyalja az 1944-es év verstermését, és alaposan elemez olyan, kevéssé ismert alkotásokat, mint Szabó Lőrinc Gépek viharában című verse, melyet szintén a szövetséges légierő bombázásai ihlettek. A tehetséges poéta érzései árulkodóak, még ha nem is mondja ki, hogy kik ellen irányulnak:
„Akármi is a vég, nem ti hozzátok: csak bombáitok szakadhatnak ránk, s könnyebbé teszik a gyűlöletet!…”
Újdonság volt a számomra Mécs László: Imádság a nagy lunátikusért című verse is, mely a Vigília 1942 januári számában jelent meg. Mivel Hitlert holdkórosnak nevezte, a birodalmi német követség tiltakozott miatta, holott a költő, bár átérezte, hogy a Führer milyen kockázatos útra lépett, mégiscsak belé vetette a reményét.
Szóval, érdemes kézbe venni és átlapozni ezt az „abszurd antológiát”. Szociálpszichológiai és irodalomtörténeti tanulságot kínál, és új szempontból mutatja be történelmünk legtragikusabb esztendejét.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.