A németek azért nem találták meg a „lelki egyensúlyukat”, mert az 1933 és 1945 között elkövetett és átélt szörnyűségek még mindig elhomályosítják tisztánlátásukat, képtelenek voltak feldolgozni huszadik századi történelmüket.
Götz Aly legújabb magyarul megjelent könyvének (Az egyensúlyát nem találó nép) borítóján, melyet a Múlt és Jövő adott ki, a Brandenburgi kapu látható egy régi, elferdített fényképen, a Fallal együtt, rajta a figyelmeztetéssel: „Figyelem, most elhagyja Nyugat-Berlint”.
A kiváló történész és újságíró ismert Magyarországon, hiszen több könyve is megjelent, köztük a Hitler népállama: rablás, faji háború, nemzeti szocializmus, Európa a zsidók ellen 1880-1945 és Az utolsó fejezet: A magyar zsidók legyilkolása.
Ez a kötet, melynek alcíme: A németek a szabadságtól való félelem és a kollektivizmus között, több tanulmányt és rövidebb cikket tartalmaz. Összefoglalja és megismétli Aly figyelemre méltó és új szempontokat felvető gondolatait Hitlert nemzetiszocialista államáról és a holokauszt geneziséről.
Ugyanakkor, és most erre koncentrálok, határozott összefüggést vázol fel a mai, egyesült Németország politikája és közgondolkodása és a Harmadik Birodalom között.
Persze nem arról van szó, amit az ötvenes és hatvanas évek kommunista irányítás alatti sajtója próbált elhitetni a keletnémet, csehszlovák, lengyel és magyar olvasóval az NSZK-ban tomboló „revansizmusról”. Épp ellenkezőleg. A németek azért nem találták meg a „lelki egyensúlyukat”, mert az 1933 és 1945 között elkövetett és átélt szörnyűségek még mindig elhomályosítják tisztánlátásukat, képtelenek voltak feldolgozni huszadik századi történelmüket. Ezért kezelik ellentmondásosan a nemzetközi migrációt, és fogyatékos a realitásérzékük a nemzetközi szerepvállalás, vagy a közép-kelet-európai országokkal fenntartott kapcsolatok területén.
Aly kiváló tanulmányt írt az emigráns Wilhelm Röpkéről, a kiváló politikus-közgazdászról, aki 1945 után a NSZK kormányainak tanácsadója volt, és hozzájárult a „gazdasági csoda” megalapozásához. Ebben, a „Gerincesen a nemzetiszocializmus ellen” című fejezet elején olvasható a következő néhány mondat.
„Engem Wilhelm Röpkében az a világos gondolkodás érdekel, amellyel a nemzetiszocializmust szemlélte és ahogyan Hitler népállamának gazdaságpolitikáját megítélte. Abban a nyugtalanító kérdésében is osztozom: ’Hogyan is végezhette így ez a nép?’ Milyen történelmi és politikai összefüggésrendszerben történhetett meg ebben a rövid tizenkét évben ez a rettenetes, tökéletesen destruktív energiakisülés?”
Aly részletesen elemzi, milyen rafinált módszerekkel rabolta ki Hitler „népállama” a Wehrmacht által megszállt országokat, és persze mindenekelőtt az európai zsidóságot, melyet a teljes gazdasági kifosztás után nagyrészt el is pusztított.
A nácik addig soha nem alkalmazott módszerekkel éltek, ami lehetővé tette, hogy a frontokon szolgáló német katonák kiváló ellátásban részesüljenek, sőt, a családtagjaiknak potom áron felvásárolt élelmiszert, ruhaneműt stb. küldjenek haza. Számításai szerint a német frontkatonák nem éltek rosszabbul, mint a világháborúban ellenük harcoló amerikaiak. A nácik a megszállt területeken végrehajtott rablás révén a hátországban is, az utolsó pillanatig biztosították a kielégítő ellátást, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a németek tömegei beletörődtek a sorsukba.
Engem főként a náci Németország társadalmának tömeglélektani elfojtásai érdekelnek, az, hogy tagjai miként „altatták el a lelkiismeretüket”, miközben tudták, de legalábbis sejtették, milyen gaztetteket követnek el a nevükben.
Aly ezzel a kérdéssel részletesen foglalkozik. Idézi például Thomas Mann 1941 novemberében, a BBC hullámhosszán elhangzott beszédét, mely szinte az eseményekkel egyidejűleg hívta fel hallgatói figyelmét bűnrészességükre:
„Arról a kimondhatatlan dologról, ami Oroszországban történt és történik, ami a lengyelekkel és a zsidókkal történt és történik, tudtok, de nem akartok tudni, arról a szintén kimondhatatlan, óriásira növelt gyűlölettől való jogos félelem okán, amely egy nap majd, ha a nép és a gépek ereje elfogy, össze fog csapni a fejetek fölött. Igen, jogosan féltek ettől a naptól, és a vezetőitek kihasználják a félelmeiteket.”
Ugyanekkor mondta ki Thomas Mann: „A vezetőitek, akik titeket ezekre a bűncselekményekre rávettek, most így szólnak hozzátok: Megtettétek, elszakíthatatlanul hozzánk vagytok kötve, ki kell tartanotok, különben rátok szabadul a pokol.”
Lehet-e csodálni, hogy a mai németek számára a nacionalizmus, melyet a közgondolkodás mindenféle bűncselekményre felmentést kínáló „kollektív nárcizmussal” azonosít, eredendően gyanús? Hiszen a mai negyven-ötven évesek nagyszülei még tanúi voltak annak, hogy a közellenségnek nyilvánított zsidók „Leben und leben lassen” (Élni és élni hagyni) szólásával szemben a nemzet nevében törvényerőre emelkedik a „Sterben und sterben lassen” (Meghalni és meghalni hagyni) tébolyító jelszava.
Rendkívül érdekes Alynak az a tanulmánya, melyet „A hidegháború gyógyító hatásáról” írt. Alcíme: Hogyan csábult el a FAZ 1952-ben Sztálin szavaitól? Erről a fontos epizódról, mely 1952 kora tavaszán történt, eddig nem sokat tudtunk. Pedig „a népek atyja” március 10-én olyan nagyvonalúnak és békésnek tűnő ajánlatot tett, mely, amennyiben a német kormány elfogadja, valóban kiszabadíthatta volna a német revansizmus szellemét a még nem teljesen bedugaszolt palackból.
A Kremlben kidolgozott jegyzék felkínálta a német újraegyesítést (és ezzel a kivonulást Kelet-Németországból), cserébe pedig Németország semlegességét és az Odera-Neisse határ elismerését kérte.
A FAZ (a nagy tekintélyű Frankfurter Allgemeine Zeitung) 1952. március 12-én üdvözölte és így foglalta össze az ajánlatot: „Megosztás nélküli szabadság mindenkinek, német szuverenitás, azonos jogok a hivatásos katonáknak és a korábbi nemzetiszocialistáknak és a legmeglepőbb: saját német hadsereg saját német fegyvergyártással.”
Szerencsére Konrad Adenauer átlátott Sztálin céljain, mely mindenekelőtt Németország nyugati integrációját akarta megakadályozni. A kancellár március 16-án a következőképpen, szinte jövőbe látóan reagált az ajánlatra:
„Csak ha a Nyugat erős, lesz valóságos kiindulópont a békés tárgyalások számára abból a célból, hogy ne csak a szovjet zónát, hanem a vasfüggönytől keletre fekvő, szolgasorba süllyesztett Európát is békében felszabadíthassuk.”
Aly joggal állapítja meg: „A németek még nem voltak politikailag érettek az újraegyesülésre, pontosabban: az általuk kezdett és elveszített rabló és hódító háború következményeinek belátására.” A kérdés ma nem több és nem kevesebb: napjainkra Németország feldolgozta-e végre a múltját, és vezető szerepet vállal-e az Európai Unió politikájának meghatározásában? És ha igen, mai vezetői hogyan egyeztetik össze érdekeit a földrész többi országának, illetve népének jogos elvárásaival?
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.