Az Izrael-ellenes szlogenek ott vannak minden divatos progresszív mozgalom zászlaján – írja Matti Friedman a Tablet magazinban.
Matti Friedman kanadai-izraeli újságíró vezette 2006 és 2011 között az Associated Press jeruzsálemi irodáját. A 2014-es gázai háborút követően több publikációban is felhívta a figyelmet arra, hogy az Izraellel kapcsolatos tudósításokban
a „tájékoztatást felcserélte az aktivista újságírás, és az objektív tényközlést feláldozták a szubjektív ideológiai igazságok oltárán”.
Friedman akkor azt hitte, ez a ideológiai csőlátás csak Izraelre és a zsidóságra irányul, azonban most azt írja legújabb cikkében, hogy 2020 távlatából már úgy látja, Izrael csak a kezdőpontja volt az új „woke” vallás kialakulásának.
„Az Izrael-sztori csak egy alacsony szintje volt az ambiciózus eszmék evolúciójának. Izrael korai célpontja volt a társadalmi igazságosság-mozgalom számára. Azonban nem csak erről volt szó. Izrael vált azzá a hellyé, ahol kidolgozták a mitológiát” – írja Friedman.
A szerző szerint az Izrael-ellenes elfogultság ugyanabból a tőből fakad, mint a mostani ideológiai őrület, amely a teljes kulturális, politikai és társadalmi élet „megtisztítását” tűzte ki célul.
„Idén sokak számára nyilvánvalóvá vált, hogy a nyugati liberális intézményeket egy új típusú vallás kerítette a hatalmába.
Aki követte az elmúlt hónapok eseményeit, annak nem kell segíteni felidézni a tudósok és akadémikusok «eltörlésére» tett kísérleteket, akiket az új vallás «eretneknek» nyilvánított, a véleményoldalak szerkesztői elleni kampányokat, vagy J.K. Rowling exkommunikációját” – írja Matti Friedman.
Akárcsak az Izrael-ellenes aktivisták, a mai „felvilágosult” tömeg is két részre osztja világot: jókra és gonoszokra. A követők mindenkit problémának tartanak, aki nem ért velük egyet. Ráadásul azt hiszik, hogy cáfolhatatlan az igazságuk.
„Hisznek a jó hierarchiájában, azonos vezérszavaik vannak, tisztasági tesztjeik, és éles vonalat húznak barát és ellenség között, amit a vallásos gondolkodásból kölcsönöztek. De ami legnyilvánvalóbbá teszi azt,
hogy itt vallásos gondolkodásról van szó és nem puszta empirikus megfigyelésről vagy politikai kritikáról, az abból látszik, hogy az ideológia középpontba helyezte a zsidók elítélését”
– állítja a szerző.
Friedman első kézből figyelhette meg izraeli tudósítóként, hogyan gondolkoznak azok, akik újságírás címén politikai aktivizmust folytatnak. Jeruzsálemben azt tapasztalta, hogy egyáltalán nem volt elvárás, hogy a tudósítók beszéljék a helyi nyelveket, vagy ismerjék a kultúrát. Az volt a fontos, hogy elfogadják az elvárt ideológiát, ami ma már a szerző szerint nem hat meglepően, de akkor még szokatlan volt.
„Ennek az ideológiának egyértelmű tanai voltak, miszerint a lelkes keresztényekre negatívan kell nézni, míg a lelkes muszlimokra tisztelettel; hogy az olyan despota rezsimek, mint Kína vagy Irán nem részei a problémának; hogy a morális felsőbbrendűség valahogy a bőrszínhez köthető; hogy az olyan csoportok, mint a Muszlim Testvériség, a Hamász, vagy a Hezbollah néha ugyan elvetik a sulykot, de azért «érthető, hogy miért», s hogy a világ jobb hely lenne, ha az izraeli szuverenitást lecsökkenthetnék 0,01 százalékról nullára” – írja Friedman.
A szerző szerint ez ahhoz vezetett, hogy sokan megtagadták a világ komplex értelmezését, csak az elfogadott tanok keretén belül adtak teret az összetett gondolkozásnak. Tehát Friedman szerint azt lehetett elemezni, hogy milyen gonoszak a republikánusok, az izraeliek vagy a világ különböző nacionalista pártjai, de azt nem volt szabad állítani, hogy esetleg nekik is igazuk lehet. A szerző ezt úgy fogalmazza meg, hogy
az újságírók „a riporteri munka zordságát felcserélték a prédikáció egyszerű örömeivel”.
Friedman szerint azért látta át ennek a viselkedésnek a vallási jellegét, mert ő maga is tradicionális emberek között nőtt fel, és megtapasztalta a vallásos viselkedés számtalan verzióját. Szerinte Izraelben a külföldi riporterek már egyáltalán nem törekedtek arra, hogy megértsék, mi történik, mert úgy gondolták, nincs szükségük megérteni semmit: pontosan tudták, ki a rossz, ki a jó, ezért a rossz oldal megértése már szinte bűnnek számított volna.
„Hogy tökéletes legyen a hatás, megkonstruálták a hírek narratíváját, amihez a történetmesélés és a megfelelő keretezés trükkjeit használták,
és úgy tettek, mintha az izraeli-palesztin konfliktus nem egy szélesebb közel-keleti háború része lenne, úgy tettek, mintha a palesztin nemzeti mozgalom csak saját államot szeretne Izrael mellett.
Elvetették az izraeli fél rendezési kísérleteit (…), azt állították, hogy Izrael önfenntartási ösztöne az «jobboldali», míg az iszlamista háború Izrael ellen és Irán regionális hatalomra való törekvése igazából az «emberi jogokról» szólnak – írja Friedman, hozzátéve, hogy mikor valaki ellenkezett ezzel, azt rasszistának bélyegezték, és pontosan ez történt vele is.
A szerző szerint ma a cancel culture („az eltörlés kultúrája”) korában ez szinte fárasztóan ismerős. Az Izrael-sztori segítségével szörnyeteget csináltak a zsidó államból, amely annyira megosztó és veszélyes, hogy el kell törölni. Friedman leírja, hogy ugyanez a gondolkodás nyilvánul meg, amikor egy jobboldali szenátor által írt cikket annyira veszélyesnek nyilvánítanak, hogy egyesek azt kiabálják, azt nem is szabadna publikálni.
„A hírek megteremtettek egy gonosz «Izraelt», majd ezt követően igyekeztek egy teljes országot kitolni a «kerítésen túlra», és ez egy olyan paradigmát alkotott, amelyet aztán megismételtek a nonkonformista biológusok és írók ellen. Az eretnekségek tiltólistája természetesen folyamatosan nő” – írja Friedman.
A szerző felidézi, hogy a nyugati ideológiák gyakran tartalmaznak „gonosz zsidókat”. Szerinte a jelenlegi helyzet furcsasága abban van, hogy nem egy vallási szövegből vagy áltudományos teóriákból veszik a gonosz zsidó példázatát, hanem a hírekből, vagyis abból a kreált mitológiából, amit a szerző már izraeli tudósítóként is megtapasztalt.
Az Izrael-ellenes szlogenek ott vannak minden divatos progresszív mozgalom zászlaján – állítja a szerző –, kezdve a „Női menettől” a Black Lives Matterig. Megtalálhatóak a gender oktatásban, vagy a legkülönbözőbb egyetemi diákszervezetekben és egyéb baloldal által uralt terekben. Az újságíró szerint az „Izrael-sztorit” egyfajta „ősmintaként” használják fel a legkülönbözőbb szituációkban.
Példaként említi azt a történetet, mikor George Floyd megölése után elterjedt, hogy a „gonosz, rasszista” amerikai rendőröket Izraelben képzik ki. Bár utólag kiderült, hogy a hír nem igaz, a mai napig gyakran hivatkoznak rá az aktivisták.
A szerző szerint azért is veszi át a mozgalom az Izrael-sztorit, mert ezzel mozgósíthatóak az emberek, könnyebben elhiszik a távoli Izrael igazságtalanságát a palesztinokkal szemben, és igyekeznek párhuzamot vonni a modern Amerikával.
Friedman szerint ennek kiváló illusztrációja, mikor egy episzkopális pásztor előadta egy vallásos rendezvényen, hogy látta, miként lőnek le izraeli katonák egy palesztin tinédzsert a jeruzsálemi Templomhegyen, és drámaian ecsetelte egy hároméves kisfiú megbilincselését, akinek lefogott kezeiből még a labda is elgurult. „Ebből – írja a szerző – természetesen egy szó se volt igaz, és a püspök kénytelen volt bocsánatot kérni.
De ha valaki vallásosan gondolkodik, akkor nem az a kérdés, hogy megtörtént-e az eset. A kérdés az, hogy a történet képes-e mozgósítani a hívőket, hogy aztán jót cselekedjenek. Ha igen a válasz, akkor a történet igaz”.
A szerző szerint ez a gondolkodásmód beszivárgott a hírszerkesztőségekbe, az egyetemekre és azokba az intézményekbe, amelyek elvileg azért vannak, hogy teret adjanak az építő vitáknak, és ez ahhoz vezet, hogy a sajtó és az akadémia fontos szereplői már nem tájékoztatnak, vagy tanítanak, hanem prédikálnak.
A teljes cikket itt olvashatja el.
