„A hatalmas és gazdag Ukrajna, a Szovjetunió egyik legnagyobb és legfontosabb köztársasága a legutóbbi állam, amely kinyilvánította a szuverenitását, és ezzel kihívás elé állította a Gorbacsov-kormányzatot” — adta hírül éppen ma harminc éve a The New York Times.
1990. július 17-én fogadta el az Ukrajna szuverenitásról szóló nyilatkozatot a már demokratizált ukrán parlament, a teljes függetlenséget azonban ekkor még nem deklarálták a törvényhozók.
A nyilatkozat azt viszont már tartalmazta, hogy az ukrán törvények fölötte állnak a Moszkva által hozott jogszabályoknak, és Kijev jogot formált arra is, hogy ellenőrzése alá vonja az Ukrajna területén állomásozó összes katonát, ami előre vetítette az önálló hadsereg létrehozását.
Az egyre inkább elszakadáspárti Ukrajna törvényhozása 355:4 arányban fogadta el a deklarációt. A kijevi törvényhozásban a legtöbb képviselő ekkor még a formális és teljes függetlenség ellen szólalt fel.
Ekkoriban még csak Litvánia vette magának a bátorságot, hogy kinyilvánítsa a Szovjetunióból történő kiválást, bár a 15-ből összesen hét szovjet tagköztársaság (Ukrajna, Oroszország és Litvánia mellett Észtország, Lettország, Moldova és Üzbegisztán) nyilatkozott arról, hogy valamilyen mértékben lazítana a Kremltől való függőségen.
A kijevi törvényhozás nyilatkozata azonban így is elég radikális volt, miután megfogalmazta „a tagköztársaság hatalmának felsőbbségét, függetlenségét, teljességét és oszthatatlanságát a területén, valamint a külföldi kapcsolatok tekintetében függetlenségét és egyenlőségét”.
A nyilatkozat alapján Ukrajna „semleges állam” óhajtott lenni, amely „nem tagja katonai tömböknek”. A dokumentum három fontos elvet is leszögezett, amelyhez az országnak tartania kell magát: „nem állít elő, nem terjeszt és nem vet be atomfegyvereket”.
Forradalminak számított az is a nyilatkozatban, hogy közvetlen gazdasági kapcsolatok kiépítését szorgalmazta a többi szovjet tagköztársasággal.
A Gorbacsov-kormányzat akkoriban elbizonytalanodott azzal kapcsolatban, hogy megtartsa-e korábban tett ígéretét arra vonatkozóan, hogy a központosított tervgazdálkodásról áttér a szabadpiac irányába mutató reformokra. Ennek egyébként Borisz Jelcin, Oroszország akkori elnöke volt az élharcosa.
Az ukránok kilátásba helyezték az önálló fizetőeszköz és az ukrán állampolgárság bevezetését is.
A nyilatkozatban az is szerepelt, hogy a szovjet hadseregbe besorozott ukrán fiatalok teljesítsék ukrán területen a kötelező sorkatonai szolgálatot.
Ukrajna a 15 tagú Szovjetunió második legnagyobb, illetve legnépesebb tagköztársasága volt. A több mint 600 ezer négyzetkilométernyi területű állam akkoriban 50 milliós lakossággal rendelkezett.
Az a tény, hogy hét szovjet tagköztársaság nyilvánította ki valamilyen mértékű önállóságát, egyre nagyobb lélektani nyomást helyezett Mihail Gorbacsov akkori szovjet elnökre annak érdekében, hogy decentralizálja a hatalmat.
Gorbacsov azzal igyekezett elébe szaladni az eseményeknek, hogy nagyobb hatalmat ígért a tagköztársaságoknak, ennek megfelelően alakította volna át a Szovjetuniót. Csakhogy a tagállamok étvágya ekkorra már jóval meghaladta a szovjet elnök által kínált lehetőségeket.
Az idő kerekét Gorbacsov már nem tudta megállítani. Az 1991. augusztusi KGB-puccs után sorra jelentették be a Szovjetunió tagállamai a függetlenségüket, Ukrajna például augusztus 24-én.
Az év végére pedig hivatalosan is megszűnt a Föld első kommunista ideológia alapján szerveződött állama, amelynek népei — amint az a fentiekből is kitűnik — rendkívüli elnyomásban, szuverenitásuktól megfosztva éltek több mint hetven éven keresztül.
