Vajon miért annyira elkötelezett az izraeli miniszterelnök a jogkiterjesztés kérdésében, annak ellenére, hogy azt rengeteg kritika éri?
Számos lehetséges válasz hangzik le mostanában, attól kezdve, hogy Netanjahu bizonyosan politikai örökségét igyekszik bebiztosítani, odáig, hogy ideológiai kérdésről van szó, vagy csak az ellene folyó eljárásról kívánja elterelni a figyelmet – írja véleménycikkében Haviv Rettig Gur, a The Times of Israel hasábjain.
Sokan soha vissza nem térő alkalomról beszélnek, hiszen Trump elnöksége, legalábbis annak első ciklusa, néhány hónap múlva véget ér, és mi lesz, ha Trumpot nem választják újra?
Ezek mind jó kérdések, főként, mivel az annexió számos veszéllyel is járhat. Ezek között talán a legfontosabb, hogy a lépést követően Izrael nehezebben tudja majd azt mondani, hogy békét keres a palesztinokkal és, hogy valójában törekszik az önálló palesztin államiság elérésére.
Ez, az Izrael-ellenesek számára kiváló muníció valódi mellékhatásokkal járhat: sérti Izrael diplomáciai kapcsolatait, nemzetközi szövetségeseivel fenntartott viszonyát, de akár járhat diplomáciai vagy gazdasági elszigetelődéssel is, ráadásul éppen akkor, amikor a koronavírus amúgy is megtépázta a zsidó állam gazdaságát.
Ezt az árat figyelembe véve a fent említett okok is értelmetlennek tűnhetnek. Még a „most vagy soha” teóriája is nehezen érthetővé válik. Tegyük fel, Izrael kiterjeszti jogát a ciszjordániai területek egy részére. Vajon, ha Joe Biden hivatalba lép, ő is elismeri majd a terültet Izrael részeként, ahogy azt Donald Trump tenné? Ha pedig nem, vajon mit ért el Izrael hosszútávon?
Netanjahu nem magyarázta meg jól a döntésének indokát, talán ezért is olyan nehéz megfejteni a lépés esetleges hozadékait. Ráadásul a lépés furcsa volna attól a miniszterelnöktől, aki reputációját jelentős részben annak köszönheti, hogy egy évtizeden keresztül sikeresen egyensúlyozott a területek, a béke és háború kérdésében.
Ha pedig ilyen nagy az ár, akkor miért pont most? Miért érdemes egy olyan lépést tenni, amit elleneznek az amerikai Demokrata Pártban, most, amikor a választások kimenetelének előrejelzései egyáltalán nem Trumpnak kedveznek?
Amikor a jogkiterjesztést támogató izraeli biztonsági szakértők a „most vagy soha” lehetőségéről beszélnek, egyáltalán nem Trump elnökségére gondolnak. Van ugyanis egy félelem, hogy megváltozóban van a világrend és ez azt is eredményezheti, hogy Amerika lassanként visszább vehet Izrael támogatásából.
„Az amerikai hegemónia a szemünk előtt omlik össze” – mondta Dr. Eran Lerman, befolyásos konzervatív gondolkodó, aki támogatja az annektálás tervét. Lerman 20 évig vezette az izraeli hadsereg hírszerzési részlegét, jelenleg Netanjahu helyettes nemzetbiztonsági tanácsadója.
Nehéz eltúlozni azt a hatást, amit az amerikai visszavonulás érzése gyakorol az izraeli gondolkodásra. Még ha az általános amerikai hanyatlásról szóló közbeszéd túlzó vagy túl korai is, Washington visszavonulása még erőteljesebben érezhető a Közel-Keleten, Amerika a Csendes-óceáni térség felé fordulása és a Kína jelentette stratégiai kihívás miatt. Vagyis a csapatok és a fegyverzet kivonása a Közel-Keletről és a Földközi-tenger térségéből, valamint az egyre csökkenő hajlandóság az itteni rendteremtésben való részvételre – tudatos stratégiai döntés eredménye. Sem egy esetleges republikánus, sem egy demokrata kormányzat nem valószínű, hogy a belátható jövőben újra prioritást adna a Közel-Keletnek.
Az annektálás egyik negatív következményeként sokan Izrael megromló kapcsolatait vizionálják az Unióval, az ENSZ-szel és a Hágai Nemzetközi Büntetőbírósággal. Izraelen belül a kérdésről folyó diskurzus nagy részben arról is szól, hogy az amerikai támogatás csökkenésének eredményeként vajon milyen súllyal bírnak majd ezek a szervezetek. Ahogy Lerman fogalmaz, az európai országok azt látnák szívesen Izrael részéről, ha a nyugat-európai irányt követné, azonban ez utóbbi országok és a zsidó állam lényegileg eltérő stratégiai kihívásokkal szembesülnek.
Bár azt gondolhatnánk, hogy a második világháborút követően felállt világrendben Amerika a morális döntéseket részesíti előnyben külpolitikájában, azonban ez nem mindig van így. Ennek oka részben abban keresendő, hogy a második világháborút megnyerő országok nem feltétlenül morális, sokkal inkább katonai erőfölényükkel voltak képesek győzni.
A helyzet ráadásul nem pusztán elvi síkon érdekes. A nemzetközi törvények a nagy és erős országokra ugyanúgy érvényesek kellene legyenek, mint a kisebbekre, máskülönben nincs morális alapjuk ez utóbbiak számonkérésére.
A fenti nézet alapján a második világháború után keletkezett szebb világ mindössze az amerikai erőfölény eredménye. Nem a jog és a törvény vetett véget a tengelyhatalmaknak, hanem a szőnyegbombázás és a nukleáris csapások. A tömeggyilkosságok sem azért fejeződtek be, mert a világ lelkiismerete felébredt, hanem mert az amerikai erő megszüntette azokat. A biztonságos és nyílt tengeri utak, a kiegyensúlyozott nemzetközi pénzügyi rend, és a több globális vívmány a nélkülözhetetlen amerikai erő eredményei, anélkül megszűnnének létezni.
Hasonlóképpen kellene működjön az Európai unió „puha” ereje, azonban az EU még arra sem volt képes, hogy a Szíriában évek óta dúló háborút megállítsa vagy mérsékelje, pedig ebben jól felfogott érdeke van, hiszen menekültek milliói várakoznak Európa határainál a belépésre. A „puha” erő ezért kényes dolog. Hiába vágyja ugyanis Izrael az Európával való szorosabb együttműködést, az amerikai erőfölény felcserélése az európai „puha” erőre igen rossz és veszélyes döntés volna. Az izraeliek többsége az európai „puha” erőt ecsetelő szólamok hallatán nem felejtik, hogy az Öreg Kontinens a 20. század tragédiái után egyedül az Egyesült Államok hadseregének védőernyőjét élvezve és amerikai pénzből volt képes talpra állni.
Talán éppen ennek köszönhetően számos izraeli védelmi szakember van meggyőződve arról, hogy a nemzetközi diplomácia eszközei, akármilyen kecsegtetők is, nem használhatók a védelmi politika eszközeként. Amint az amerikai befolyás csökken, úgy csökken annak reménye is, hogy a nemzetközi jog és normák majd megvédik Izraelt számos ellenségétől.
Az amerikai befolyás visszaszorulása a Közel-Keletet különösen érzékenyen érinti, hiszen a helyén csak veszély marad. A Muszlim Testvériséggel kapcsolatban álló török rezsim jelenléte egyre erőteljesebb Szíriában, Iránt ugyan jelenleg visszafogják az amerikai szankciók és a rezsim gyengesége, de az amerikai visszavonulással, és a Trump-kormányzat által újra bevezetett szankciók esetleges megszüntetésével Teherán számára szabad prédává válna a Libanontól Jemenig húzódó térség. Ezt súlyosbítja az a tény, hogy Oroszország és Kína is erősítették befolyásukat a térségben.
Ezek a folyamatok egyaránt éberségre intik az annektálás mellett és az ellen érvelőket. A jogkiterjesztés ellenzői szerint a régió bizonytalansága és az amerikai befolyás visszaszorulása miatt Izraelnek szövetségesekre van szüksége szunnita arab világban, Jordániától Szaúd-Arábián át az öböl-menti országokig. Márpedig az annexió az állításuk szerint ezt a kapcsolatot rongálná meg.
Ugyanakkor pont a fenti okból válnak még fontosabbá a ciszjordániai területek. Az izraeli kivonulás a Jordán-völgyéből lehetőséget adna az ellenséges erőknek Ankarától Teheránig, kiegészülve az általuk támogatott olyan terrorszervezetekkel, mint a Hamász, a Hezbollah és az Iszlám Dzsihád.
Más szóval, a Jordán-völgyéből való kivonulást egyre fontosabb elkerülni, ahogy csökken az amerikai befolyás. Tehát nem a Trump elnökség miatt nyílik meg a lehetőség a jelenlét megszilárdítására, sokkal inkább a biztonsági szükséglet az, ami miatt fontos volna a terület Izraelhez csatolása. Érdekes módon, bár egy esetleges Biden elnökség lassítaná a Jordán-völgye vagy akár egész Ciszjordánia biztonsági felügyeletének megerősítését, de nem szüntetné meg véglegesen. Hiszen ha Biden folytatja elődei, Obama és Trump fokozatos kihátrálást előirányzó politikáját, Izrael egyre inkább arra fog kényszerülni, hogy maga lépje meg a biztonsága szempontjából elengedhetetlen lépést.
A konzervatív gondolkodású izraelieknek megvannak a válaszaik a problémát jelentő kérdésekre. Álláspontjuk szerint az annexió nem veszélyezteti Izrael nemzetközi kapcsolatait, legalábbis nem azokat, amelyek igazán számítanak. „Hiszen a két legfontosabb szövetséges, Jordánia és Szaúd-Arábia elemi érdeke az Izraellel való jó kapcsolat” – fejti ki Lerman, majd hozzáteszi: „szerintem az izraeli jog kiterjesztése fontos Izrael, a palesztinok és Jordánia biztonságát tekintve is”.
Kijelentése nem légből kapott. Amikor 1970-ben szíriai vadászrepülők száguldottak Jordánia felé, Izrael kényszerítette azokat visszavonulóra, így Jordánia ténylegesen izraeli védelem alatt volt. Amennyiben Izrael kivonulna a Jordán-völgyéből, a terület átjárást engedne akár Irak, akár a háború sújtotta Szíria számára. Ezért ha Jordánia Izraellel való szövetsége nem is túl baráti, ez nem baj, hiszen nem is kell annak lennie. Mindkét országnak sok veszíteni valója van ugyanis e szövetség nélkül. Ennek megfelelően Jordánia protestálását Izrael lépésével szemben nem kell túlságosan komolyan venni, ugyanis az izraeli jelenlét Jordánia érdeke is.
„Két konferencián is részt vettem, ahol a következtetés ugyanaz volt: ha Izrael kiterjeszti jogát Ciszjordániában, úgy a Trump-féle terv sínre kerül” – mondta Lerman. Ez azt jelenti, hogy az elméletben létező tervből valóság kezd válni.
„Hirtelen azt látjuk, hogy a palesztinok vissza akarnak térni a tárgyalóasztalhoz. Ez a Trump tervet az izraeli politikai közép tervévé tette”
– mondja Lerman.
A kulcskérdés azonban továbbra is az marad, hogy hol húzódnak majd az új határok.
A Trump-féle terv ugyanis nem egyértelmű. Kritikusai, az izraelieket is beleértve, minden oldalról támadják. Azonban arra biztosan jó, hogy néhány alapvetést az izraeli közgondolkodásban is meghonosítson, így például annak szükségességét, hogy a nagyobb izraeli település-blokkok és a Jordán-völgy izraeli fennhatóság alá kell kerüljön.
Ez a társadalmi támogatás volna az igazi „most vagy soha”. Az amerikai terv elültette az izraeli fejekben annak lehetőségét, hogy létezhet biztonságos és hosszabb távon fenntartható megoldás. Ennek megfelelően a terv bírálói és támogatói elsősorban nem azon vitatkoznak, hogy szükség van-e a Jordán-völgyre, sokkal inkább azon, hogy mikor kellene meglépni a jogkiterjesztést.
Akkor tehát miért most, amikor súlyos diplomáciai kockázata lehet a lépésnek?
Netanjahu és támogatói szerint azért kell ezt most megtenni, mert az amerikai befolyás visszaszorulóban, az ellenségek erősödnek, és a szövetségesek végül úgyis kitartanak mellettük, hiszen nekik legalább annyira szükségük van Izraelre, mint a zsidó államnak rájuk. Ezen felül, ha nem „állítják pályára” az amerikai tervet és lesz belőle valóság most, később talán senki nem fogja – fejezi be az elemzését a The Times of Israel publicistája.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.