Az utolsó utáni pillanatban sincs még minden veszve

Vannak olyan napok a kalendáriumban, amelyeken amiatt, hogy korábbi történelmünkben ezen időszakban számos szerencsétlenség történt, negatív erővel bírnak. Ilyen nap a héber naptár szerinti Támuz hónap 17-e, melyen több, a zsidó nép sorsát drasztikusan megváltoztató esemény is történt. Megyeri A. Jonatán írása.

Körülbelül 3333 éve, a polgári időszámítás előtti 1313-ban Mózes Támuz hónap 17-én jött le először a Szináj-hegyről, kezében a két kőtáblával, amelyekre Isten maga véste fel az örök Igét, amit 40 nappal korábban, Sávuot ünnepén, Sziván hónap hetedikén (ma ugyan Sávuotot Sziván 6-án tartjuk, de az első, originális ünnep egy nappal korábban volt) nyilatkoztatott ki Isten a teljes zsidó nép szeme láttára.

Ez a pozitív momentum akkor vált nemzeti tragédiává, amikor Mózes a hegyről lejőve azt tapasztalta, hogy a nép – amely néhány órával korábbra várta Mózes visszatérését és mivel ez nem történt meg, más istenek felé fordult –, elkészítette az aranyborjú-bálványt. Mózes érthető dühében ekkor összetörte az isteni kinyilatkoztatás bizonyítékát, és megbocsátásért esedezett a Teremtőnél. A megbocsájtás megadatott ugyan, de valami végzetesen megváltozott. A második két kőtábla, melyeket Mózes Tisré hónap 10-én, Jom Kipur, az engesztelés napján hoz le a népnek, már Mózes által lettek kőbe vésve. Ezek és az első, összetört kőtábla darabjai is helyet kapnak majd a Frigyládában örök emlékeztetőül a nép csökönyösségére és kishitűségére.

A szerencsétlen csillagzat majd nyolcszáz évvel később kísért újra. A Salamon által épített és 410 évig a zsidó nép Istenszolgálatának központját jelentő első jeruzsálemi Szentélyben, a polgári időszámítás előtti ötödik században már mutatkoznak egy jövőbeni tragédia jelei. I.e. 423-ban a zsidó államot és Jeruzsálem szent városát ostromló babilóniai agresszorok miatt Támuz hónap 17-én már nem volt lehetőség arra, hogy a Szentélyben áldozatokat mutassanak be, melynek hagyománya majd ezer évre, Mózesig nyúlt vissza. Ez volt az a momentum, mely után mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a Szentély el fog pusztulni. Ez három héttel később, Áv hónap 9-én meg is történt.

Hogy mennyire kísért a nap tragikus csillagzata, az is mutatja, hogy a második Szentély – amely az első lerombolása után 70 évvel épült és amely ismét több, mint négy évszázadon át lesz az Istenszolgálat helyszíne –, falait időszámítás szerinti 69-ben ezen a napon törik át a római seregek. Három héttel később Isten második hajléka is lángokban áll, Áv hónap 9-én, majd ötszáz évvel az első után, a második Templom is elpusztul.

Érdekes tudni, hogy a zsidó naptárból, a rabbinikus történetírás szerint mintegy 165 év hiányzik. Arról van szó, hogy míg a Talmud is tényként közli szintén bibliai források alapján, az első és a második jeruzsálemi Szentély lerombolása közt 490 év telik el (az első Szentély lerombolása utáni babilóniai fogság 70 évig tartott, ezután épült a második Szentély, mely 420 évig állt), a történészek szerint azonban az első Szentélyt i.e. 586-ban rombolták le. Márpedig ha ehhez a dátumhoz hozzávesszük a második Szentély pusztulásának i.sz. 70-re tett dátumát 655 évet kapunk (azért nem 656-ot, mert 0. év természetesen nem volt még a Gergely naptár szerint sem). Így körülbelül 165 év eltérés van a rabbinikus és a „hivatalos történészi” álláspont közt.

A második Szentély korában kicsúcsosodó római pusztítás Támuz 17-én más, apróbbnak tűnő, de valójában igen szignifikáns eseményeket is hozott. I.sz. 69-ben ugyanis Aposztumosz római hadvezér a jeruzsálemi városfal sikeres ostroma után bálványokat állíttatott a Szentély udvarára és nyilvánosan égette el a város Tóratekercseit, mely események intő jelként mutatták, hogy feltartózhatatlanul közeleg a vég.

A zsidó kollektív memória nem felejti el ezeket az eseményeket és a mai napig böjtölünk Támuz 17-én. Pirkadattól estig nem eszünk és nem iszunk egy kortyot sem és bűnbánó fohászokkal emlékezünk e nap tragikus történéseire. Az ezt követő három hét, Áv hónap 9-ig, szintén hordozza a gyász jeleit, nem veszünk új ruhát, tartózkodunk a hús és a bor fogyasztásától, nem nyiratkozunk vagy hallgatunk zenét.

Érdekes, hogy míg Áv hónap 9-e, mely a két Szentély tényleges pusztulásának emléknapja és emiatt a legszomorúbb nap a zsidó kalendáriumban, amennyiben szombatra esik, a böjtöt másnapra, vasárnapra halasztjuk, hogy a szombat szentségét ne sértsük az önsanyargatással. Ezzel szemben Támuz 17-én, ha szombatra esik, a böjt meg van tartva még akkor is, ha ez a nap Áv hónap 9-hez képest látszólag kisebb jelentőséggel bír.

Ennek oka, hogy jelentősége csak látszólag kisebb, ugyanis a Talmud bölcsei felismerték, hogy a vég kezdete sokszor tragikusabb, mint a vég maga, hiszen olyankor még van esély sorsunk megváltoztatására, a megtérésre, a bűnbánatra, remélve, hogy a jövő fényesebb lesz, mint amilyennek látszik. A vég azonban már olyan fordulópont, ahonnan nincs visszaút.

Támuz hónap 17-e tehát olyan nap, amikor a történelmünkben még volt remény végzetünk megváltoztatására. Ennek tanulsága aligha mérhető másban, mint annak üzenetében, hogy fel kell ismernünk azt a pillanatot, amikor dolgaink rossz irányba haladnak, mert olyankor még nem késő változtatni viselkedésünkön és cselekedeteinken, és kezünkbe véve a kezdeményezést, pozitív irányba fordíthatjuk jövőnket.