Az apák napja egyike a jó, de nem zsidó találmányoknak. Persze az anyák napja is.
Még akkor is, ha a zsidó filozófia azt tanítja, hogy az ember a szüleit az év minden napján tisztelje, az apák napja, és persze az anyák napja, hordoz olyan értékeket, melyek a judeo-keresztény kultúra alapját jelentik.
Ez az alap a család szentsége, az idősebb generációk tisztelete.
Isten a tízparancsolat ötödik direktíváját, mely a szülők tiszteletének előírása a két kőtábla közül az elsőre íratta Mózessel, arra a táblára, melyen alapvetően az Isten és ember közti törvények kerültek lefektetésre. Nem véletlenül. A „tiszteld apádat és anyádat” (Mózes 2. könyve) intelme ugyanis egyenlő fontossággal bír a Teremtő tiszteletével. A Talmud bölcsei gyorsan levonják az egyértelmű következtetést: „az ember létrehozása három partner érdeme, Istené, az apáé és az anyáé.” (Kidusin traktátus 30b, Nidá 31a)
Érdekes megfigyelni, hogy a Tóra nem a szülők szeretetét írja elő, hanem tiszteletet, hiszen az olyan erény, melyet függetlenül az ember egyetértésétől lehet és kell gyakorolni. Nem számít milyenek az ember szülei, nem számít, hogy nevelési módszereivel az ember egyetért vagy sem, sőt, még az sem számít, hogy az ember szülei Tóra-tisztelő és hagyomány hű életmódot tanítanak és arra sarkallnak. A tisztelet nem csak azért jár a szülőknek, mert nélkülük nem lennénk a világon, de azért is, mert ők azok, akik e legtöbbet invesztáltak belénk abban a korban, amikor még magatehetetlenek voltunk.
Ez a motívum érhető tetten a szülői tisztelet gyakorlati kérdéseit vizsgálva. Hiszen miként tudja az ember kimutatni a tiszteletet úgy, hogy az egyensúlyban legyen a gyermekkorban kapott törődéssel és gondoskodással?
A szülő tisztelete bár már gyermekkorban is kötelező, igazi jelentőséget talán felnőttkorban kap, amikor az idő előre haladtával szüleink szorulnak ahhoz hasonló törődésre és gondoskodásra, mint amelyet mi kaptunk kisgyermekként. A tisztelet kimutatásának legalapvetőbb példái lehetnek az olyan cselekedetek, hogy az ember feláll, mikor szülei bejönnek a helyiségbe, étellel és itallal szolgálunk nekik, gondoskodunk szükségleteikről és nem mondunk ellent, meghallgatva óvó és féltő tanácsukat. Egyszerű dolgok ezek, mégsem magától értetődők egy olyan társadalomban, amelyik a fogyasztást bálványozza és azt tanítja, hogy minden ami régi, az elavult és cserére szorul. Persze, ha jobban belegondolunk meggyőző logika állhat a régi és az öreg iránti megvetés mögött. Ha az ember valóban a majomtól származik, úgy minden generáció egy lépéssel közelebb van a majom ősökhöz, ha úgy tetszik, visszafele lépkedve a generációk közt, egyre inkább majomszerű felmenőnkkel találkozunk.
A Tórához hű zsidó hagyomány szerint azonban a Szináj-hegyi kinyilatkoztatás óta eltelt nemzedékek egyre messzebb kerültek az isteni revelációtól, így egyre több hit és a korábbi nemzedékekre való támasz szükséges, hogy tovább vigyük a hagyomány lángját. A Talmud úgy fogalmaz: „Rabbi Zeira úgy mondta Raba bar Zimunának: a korai bölcsek olyanom voltak, mint az angyalok gyermekei, mi pedig [hozzájuk képest] olyanok, mint a szamarak.” (Sábát traktátus 112b)
Egy (nem is olyan) régi zsidó vicc azt meséli, hogy egy gyerek bár micvójára készülve az ünnepi beszédet szerkeszti. Megkérdezi anyját, hogy kik is voltak a felmenői, honnan származik. Az édesanya belekezd a családfa elbeszélésébe: „Kisfiam, nagyapád nagy rabbi volt, az ő apja pedig tiszteletreméltó sakter. Azután ott van dédapád, neves csodarabbi, majd eljutunk Dávid királyhoz, Mózeshez, Jákobhoz, Izsákhoz és Ábrahámhoz. Csupa kiváló ember.”
A gyerek az apjától is érdeklődik, vajon kikre lehetne büszke. Apja, egy felvilágosult, sok kultúrát látott ember elbeszéli, hogy „tulajdonképpen az ember a majmoktól származik, az előtt egysejtűek voltunk, azelőtt pedig valamilyen primordiális anyag.”
A fiú teljesen össze van zavarodva. Visszamegy anyjához és megkérdi: „Te azt mondtad, hogy a mi őseink Ábrahám, Izsák és Jákob, apa viszont azt, hogy majmoktól meg egysejtűektől származunk?”
Az anya végtelen nyugalommal mindössze annyit mond: „Nincs ebben semmi furcsa, az apád a családnak a saját ágáról beszélt, én pedig az enyémről.”