Székely Edith 83 évesen ugyanabban a kerületben éli át a koronavírus miatti elzárást, ahol 75 évvel ezelőtt gyermekként bujkált a nácik és a nyilasok elől. Miben tud segíteni telefonos lelkisegély alapítványa az embert próbáló időkben? Interjú.
Amikor először kerestem telefonon, említette, sok a dolga, beszéljünk másnap, és ha lehet, hívjam délután. Szereti a délutánt. Az alapítványa neve is DélUtán. Miért?
Jung szerint az idős kor a zenit után következik, az élet délutánján. Innen jött az elnevezés. Kezdetben 60 felettieket szolgáltunk csak, később azt láttuk, hogy sokkal fiatalabbak számára is nyújthatunk segítséget, olyanoknak, akik már 40 év felett nem találnak munkát, ezért kilátástalanságukban segítséget keresnek. Mivel a telefonszolgálat mellett minden modern online platformon keresztül is segítünk, ma már a 18 év felettiek is fordulnak hozzánk.
Sokkal több a dolguk manapság?
Természetesen. 22 éve kezdtük a munkánkat, összesen 60 munkatársunk van, telefonos ügyeletet 23-an látnak el. A kezdetektől alapelvünk, hogy mindenki önkéntesen dolgozik, a vezetőség is. Azt gondolom, hogy ebben különbözünk a többi lelkisegély szolgálattól. Alapítványként működünk, pályázatokból élünk.
Évente 6500-7000 hívásunk van, jelenleg este 6 és 9 között várjuk a telefonokat, de az internetes felületen érkező kérdéseket folyamatosan nézzük. Ennyire forgalmas napjaink különben még nemigen voltak, kénytelenek vagyunk egy-egy hívást időben korlátozni.
Jelenleg az irodánkban nem lehet senki, mindenki az otthonából dolgozik. Ezért a zöld számos hívásokat átirányítottuk a saját otthonainkba.
Nagy különbség van a vírus miatti megkeresések és az átlagos telefonok között?
Alapvetően igen, mert most meglepően sok olyan telefon is érkezik, amelyekben alapinformációkat próbálnak megtudni. Sokan keresnek minket olyan vidéki helyekről, ahol nincs internet, és az emberek nem nagyon tudnak eligazodni a rádió vagy a televízió hírei között.
Többnyire idősebb emberek telefonálnak, akik egyedül élnek, kicsiny falvakban. Sehova sem mehetnek, akárcsak én és nem tudják, kihez fordulhatnának.
Mégis miben tudnak ezekben a napokban segíteni?
Abban például, hogy megpróbáljuk elmagyarázni nekik, honnan hozzák a kenyeret meg a tejet.
Most nagyon leegyszerűsödött minden. Annyira, hogy pont egy ilyen holokauszttúlélőnek, mint amilyen én is vagyok, talán sokkal könnyebb azonosulnom a hívókkal.
Mire gondol pontosan?
Hát arra, hogy én a háborúba születtem bele.
Erről direkt kérte, hogy ne nagyon beszélgessünk. Pedig nyilvánvaló, hogy 6-7 éves korában élete legnagyobb traumáján mehetett keresztül.
Semmiért nem adnám azt, amit akkor megtanultam. Attól vagyok még mindig itt. Kérem, tekintsen el attól, hogy részletesen kérdez arról, mi is történt velem. Legyen elég annyi, hogy ugyanabban a kerületben, ahol most is lakom, a Ferencvárosban, bujkálás közben éltem át olyan dolgokat, amely az élet legnagyobb leckéje volt, a közvetlen élet és halál kérdéséről döntő megmérettetés.
Tapasztalhattam valamit, ami arra késztetett, hogy elfogadjam, fel lehetett nőni olyan körülmények között is. Sokszor eszembe jut, hogy az én unokáim vajon mennyire tanulják meg azt, hogy lehet érettebben is viselkedni az „ezt sem kérem, meg azt sem kérem” – mentalitásnál.
Pár napja a németországi Hessen tartomány pénzügyminisztere a vonat elé vetette magát, állítólag azért, mert nem tudott megbirkózni a koronavírus okozta nehézségekkel. Az önökhöz telefonálóknál milyen arányban jellemző az öngyilkossági hajlam?
A magány, az elszigetelődés nem újdonság a DélUtán hívóinál. Az életterüket korlátozó újabb rendelkezésekre azonban az idősek nemcsak rugalmatlanul reagálnak, de azok sokakban pánik félelmet is generálnak. Hívóink jelentős százalékát érinti valamilyen fokban a demencia is.
A halottak fertőzöttségi szintjét — gondolom — nem szokták hitelt érdemlően regisztrálni. Az időseknek már természetesen vannak alapbetegségeik, akár ezeket is felelőssé tehetjük a halálukért. Hiteltelen lenne megtippelni, hány halálesetet okoz a vírus, hányat a szuicid menekülési kísérlet, a túlélési erőfeszítésekbe való belefáradás…
Szintén a közelmúltban derült fény egy szomorú jelenségre: a karantén idején sok otthonban növekszik a családon belüli erőszak. Mennyire tapasztalják ennek a valóságtartalmát eddig?
Az elején vagyunk egy megjósolhatatlanul alakuló folyamatnak. Hosszú ideje képzelt ellenségek hibáztatására épül a politika. Nem csoda, hogy az idősektől való ellenséges elhatárolódásnak is számos jelét tapasztaljuk már.
Meg kell azonban emlékeznünk rengeteg pro bono segítésről is. Ezek erősíthetik a jövőbe vetett hitünket.
Miért választotta ezt a tevékenységet? Mi vitte ebbe az irányba?
Megözvegyültem, és elvesztettem az élettel való kapcsolatomat, egyszerűen kicsúszott a talaj a lábam alól. Pedig voltak fontos feladataim, például volt egy rám bízott gyerek, akit fel kellett nevelni. Akkoriban reklámgrafikusként dolgoztam fő állásban. Egész véletlenül rátaláltam a „Kék Vonalra”, amely egy segélyszolgálat, és gyerekekkel foglalkozik. Ott kezdődött új hivatásom, nagyon sokat tanultam a gyakorlatból. Pár évvel később csináltuk meg a DélUtánt.
Hogy telnek mindennapjai? Elvileg csak három órában van telefonos szolgálatuk, mégis azt hallottam önről, hogy nagyon keveset, alig 4-5 órákat alszik naponta.
Sokat kell dolgozni, hogy fenn tudjunk maradni, minden szabadidőmben a pályázatokat írom, nincs olyan, aminek nem mennénk neki. A mi működésünkhöz évente mintegy négymillió forintra van szükségünk. Tavaly egy fillér állami támogatást nem tudtunk szerezni, erőtartalékaink végét járjuk. Ráadásul azzal, hogy a zöld számot nekünk most át kellett irányítani a saját készülékeinkre, ez nekünk rengeteg plusz költséget is jelent.
Ezzel együtt nekem ez a munka olyan a kezdetektől, mint egy terápia. Mivel az én családom, az unokáim külföldön élnek, nincs olyan sok ember idehaza, akiket közel tudhatnék magamhoz. Vagyis a munkám tart életben, valahogy, ez az igazság.
Kit hív fel a szakember, ha saját magának kell segítség?
Vannak azért barátaim nekem is. Többségében nem az én korombeliek, de van kihez fordulnom nekem is.
Furcsa, de induláskor sokkal többen voltunk zsidó származásúak. Talán a velünk történt háborús élmények másként formálták a lelkivilágunkat, mintegy indirekt módon hozzásegítve bennünket ehhez a szolgálathoz.
A társak többsége biológiai okok miatt sajnos már nem lehet velünk.
Ön azon kevesek egyike – talán háromezer magyar túlélőről tudni –, aki itt lehet közöttünk, 75 évvel a holokauszt után. Ön mivel tartja karban magát? Pár óra alvás mellett is, a beszélgetésünk alapján úgy érzem, friss és aktív lélek. Most, amikor szinte sosem látott méreteket ölt a bizonytalanság, mit tud ajánlani a bajbajutottak tömegeinek?
Mindenkinek azt tudom mondani, hogy ha egy picit körülnéz maga körül — és nem csak az idősebbek, hanem a saját sebeiket nyalogató fiatalabbak is –, akkor egész biztos, hogy talál magánál szerencsétlenebbeket a saját környezetében, még hogyha nem is személyesen ismerik egymást.
Abban a pillanatban, ahogy elkezdünk másokkal foglalkozni, varázslatos dolgok történhetnek. Amint fontosabbat találunk annál, mint hogy sajnáljuk magunkat, akkor egész érdekes módon mintha – mégha csak átmenetileg is – de elillanna a saját bajunk.
Ha mondjuk valakinek fáj a háta, és elkezd valami fontosat csinálni, arra fog rájönni, hogy mire elvégezte dolgát, már nem is fáj a háta. Ami az én mindennapjaimat illeti: tényleg muszáj most mindenbe belekapaszkodnunk, folyamatosan a pályázatokat írjuk, mert nagyon a lehetőségeink végét járjuk. Tartalékainkból élünk. Ha így megy tovább, kevesebb mint másfél évünk van hátra.
Nem gondolt arra, hogy valamilyen zsidó szervezethez is jelentkezik támogatásért? Egy lelkisegély szolgálatot vezet, ráadásul a holokauszt alatt átélt saját tapasztalatai ebben még segítenek is önnek. Önkéntesként értékmegőrzést is művel. Mások ennél kevesebb dolog miatt is sorban állnak támogatásokért.
Én úgy gondolom, hogy ha én zsidó szervezeteknél kalapoznék, akkor esetleg kizárhatnám mindazokat a kollégákat, akik nem zsidók. Alapszabályunk kimondja ugyanis, hogy pártoktól, felekezetektől és mindenfajta előítélettől függetlenül dolgozunk. Csak az életkor számít. Ha én elkezdenék hálálkodni egy zsidó szervezetnek, akkor az már elkötelezettség volna, és ezt nem tehetem meg. A szponzorok között viszont boldogan említenék bármilyen zsidó szervezetet, amely támogatására érdemesnek tartana bennünket.
