A fehér ember eredendő bűne

Az identitáspolitika hívei szerint az értékek hierarchiájában legalul a heteroszexuális fehér férfi foglal helyet. De vajon valóban az etnikum és a nemi jelleg határozná meg egyedül, hogy milyen emberek vagyunk? Réti János írása.

A baloldal egyik uralkodó mítosza, hogy az emberiség a történelem egy bizonyos pontján elkerülhetetlenül, mintegy (az általa egyébként tagadott) Teremtés reá szabott teleologikus mozgását bevégezve, eljut az önmagával való őszinte szembenézésig. Ekkor, a tiszta ész addig haloványan pislákoló fényében egyszerre ráébred: minden és mindenki tökéletesen egyenlő. Isten, haza, a családi kapcsolatok és a magántulajdon pedig béklyók voltak csupán. Immár nincs semmi, ami a végső soron tulajdonságok nélkülivé lett ember korlátlan és valódi szabadságát, azaz a kommunizmus kiteljesedését akadályozhatná. Az így előállott, és a szocializmus metafizikus magasságokba emelt, kérlelhetetlen „racionalitását” minden tettében maradéktalanul megvalósító embertípus – azon túl persze, hogy a végzetszerű program mindenkori propagálóira azért mégiscsak kísértetiesen emlékeztet – nehezen, legfeljebb negatív attribútumokon keresztül megközelíthető.

A progresszív elbeszélés közkeletű nyelvjátékait felfejtve annyit azért sejteni lehet róla, hogy mi a legkisebb valószínűséggel: heteroszexuális, fehér férfi.

Ám a történelmi szükségszerűség egyelőre vonakodik élő valósággá emelni az újabban identitáspolitika nevet viselő megváltástan alapvetéseit. Hovatovább a hamis tudat úgy tűnik, végleg mindent maga alá temet immár. Ennek megfelelően az egyedül járható út az elnyomás elleni harc fokozása maradt. Többé nem elég pusztán szimpatizálni bizonyos embercsoportokkal. Aktivistává kell válni. Az élcsapat tagjává, aki mindent az Ügy szolgálatának rendel alá. Ám ha valaki mégsem így tesz, ezzel az intézményesített elnyomás fenntartójaként a született bűnösök oldalán jelöli ki saját helyét. Létével pillanatról-pillanatra újrateremti a rendszert, amelynek haszonélvezőjeként megmaradva, többé semmi könyörületet nem érdemel.

Amit Marx a maga idejében elnagyoltan látott csupán, az mára a napnál is világosabbá vált: az igazságtalanság alapjaként feltételezett osztályelnyomás mögött valójában a normatívvá emelt heteroszexualitás és a fehérség imperializmusa bújik meg.

A képlet igen egyszerű: a biológia és a társadalmi nem, illetve a bőrszín az, ami kijelöli az ember helyét a társadalmak hierarchikus felépítményében. Ezért, ha meg akarjuk haladni azt a kizsákmányoló, a világot az igája alá hajtó, kapitalista és heteronormatív rendszert, ezek ellenkezőjét kell propagálnunk, majd kierőszakolnunk.


Mégpedig egy olyan küzdelemben, ahol egyedül a győzelem számít, amelynek érdekében voltaképp minden megengedett. Az ellenfél ugyanis fehér és ciszgender, tehát definíció szerint uralomvágy és az őt körülvevő világ szimbolikus és tényleges kolonializálásának kényszere hajtja. Egyszóval gonosz. Márpedig a gonosz erői ellen egyedül a Világosság Fiai tudják felvenni a harcot, akik paradox módon ezúttal sötétek (legalábbis a bőrük színében), általában nem-bináris nemi identitásúak, és az Igazság végső győzelmét nem a világtól való tökéletes elszakadás útján, hanem akadémiai közegben és egyetemi kampuszokon hivatottak kivívni.

A tiszta szellem érintetlenségét beszennyező korlátoltság, azaz a fehér (férfi)ember bűnös világával szembeszálló kiválasztottaknak elsőként saját megalázott helyzetükre, elnyomatásukra szükséges rádöbbenniük. Majd, immár a Tudás megingathatatlan bizonyosságával felvértezve, megkezdődhet a felszabadítás kizárólagos életcéllá nemesített aktusa a ciszheteró fehérség uralma alól.

Ehhez elegendő az elnyomotti státusz bizonyossága, a gonosz világától való, ezúttal csakugyan szembetűnő különbözés. Másra, rituális megtisztulásra, önvizsgálatra nincs szükség: a lehetőség szerint többszörösen is igazolt áldozati lét önmagában képes biztosítani a megváltást, kivált, ha a tántoríthatatlansága teljességében megmaradó küldetéstudattal, lankadatlan mozgósíthatósággal és folyamatos cselekvéssel párosul.

Minden, ami igazán számít, az az elnyomás mértéke. Az identitáspolitika hívei szerint az értékek hierarchiájában legalul a heteroszexuális fehér férfi foglal helyet. Őt követi a szintén heteró, de az intézményesített patriarchátus által azért mégiscsak megnyomorított fehér nő. Fölötte helyezkedik el a fekete heteró férfi, majd a nő, a fehér homoszexuális férfi, illetve a leszbikus nő, a fekete meleg és a leszbikus, majd a leginkább elnyomottak következnek: a fehér transzszexuális, legvégül a fekete transzszexuális nő. Ő az, aki az áldozati szerepek nemes versengésében a legelőkelőbb pozíciót foglalhatja el. Ugyancsak ő az, aki a nemátalakítás művét bevégezve személyes és abszolút tudásra tett szert a Lét végső igazságait illetően. Önmagát megváltva sikerült hátrahagynia az eredendő bűn időbe vetett világát. Beavatottként a Fény Birodalmát az anyagi világunk börtönében saját létén keresztül manifesztálva, beteljesítője lehet a fehér kiváltáság és a heteronormativitás elleni kozmikus küzdelemnek.

Miután az identitáspolitika hangadói a hajdan obskúrus szektát az elmúlt évtizedek során a közbeszédet mindinkább meghatározó széles mozgalommá duzzasztották, a (ma már nemcsak) amerikai középosztálybeli fiatalok az egyetemi éveik során jó eséllyel találkoznak az irányzat dogmáit hirdető hittérítőkkel. Megváltástanról lévén szó, ekkor választaniuk kell: a jókkal tartanak, vagy, immár a felszabadítás folyamatában betöltött valós szerepük ismeretében, mégis a gonosz elnyomás szekértolóivá szegődnek.

Nem meglepő módon kevesen vállalják az eretnek státusszal együtt járó párialétet. Inkább beállnak a sorba, és a neofiták buzgóságával kezdik el maguk is követelni a polgári társadalom felszámolását.

Mindez rendszerint rituális aktusok révén, a hittételek skandálásával, és az elhajlók közösségi megbélyegzésével, nyilvános megalázásával, nemritkán testi épségének tényleges fenyegetésével valósul meg. A krédót megkérdőjelezőket az igazság hangján szólók úgyis elhallgattatják, viszont a hozzájuk csatlakozók úgy érezhetik, kisebb felelősség terheli őket a másokkal szembeni vélt, vagy valós igazságtalanságokért. Ugyanis aki áldozat, az mentesül a felelősség és a bűntudat alól, ráadásul az identitáspolitikai lényegéből következően nem lehet bűnös. Nem mellesleg számíthat a csoport többi tagja, és egyáltalán, minden jóérzésű ember támogatására.


Az egyetlen bökkenő, hogy az áldozati szerep tartós felvállalása előbb-utóbb a társadalom nagy részétől való elszigetelődéshez és a valóság tagadásához vezet. Egyébként is úgy tűnik, az elszigetelődés és az ellenségeskedés egyenesen következnek az identitáspolitizálás történelmi gyökereiből. A Martin Luther King erőszakmentes polgárjogi elképzeléseire válaszul a militáns marxista Fekete Hatalom (Black Power) mozgalmat életre hívó Malcolm X például élete legnagyobb részében azt hangoztatta, hogy a fehérek „a természetüktől fogva gonoszak” és minden fehér a feketékkel szemben fogalmazza meg magát. Amerika pedig nem más, mint börtön, ahol minden, még az alkotmány is a fehérek érdekeit szolgálja. Ugyanígy, Carl Wittman, a meleg emancipáció úttörője a Meleg kiáltvány (A Gay Manifesto) című röpiratában amellett érvel, hogy a meleg-heteró felosztás sem egyéb bénító szociális konstrukciónál, ezért az ezek alóli felszabadítás folyamata sem elégedhet meg egyébbel, mint egy olyan „új, plurális, szerepektől mentes társadalmi rendszerrel”, ahol a biszexualitás, a gyermekekkel folytatott, konszenzuson alapuló intim viszony, vagy éppen az állatokat involváló szexuális tevékenység már természetes, nem elfojtott késztetések egészséges kifejeződéseként jelennek meg. Hasonló a helyzet a 60-as, 70-es évek fordulójának radikális, New York-i feminista szubkultúrájával, amelynek legjelesebb képviselői, mint például a szcéna egyik vezéralakja, Pamela Kearon, jóformán minden mondanivalójukat a nemi szerepek eltörlésére és a férfigyűlölet erényeinek taglalására hegyezték ki.

Természetesen nem lehet azt állítani, hogy identitáspolitika mai hívei mind ugyanolyan szélsőséges elveket vallanak, mint a mozgalom alapítói. Az azonban világosan látszik, hogy a kezdetek kijelölték az utat a társadalom szövetének megbontása felé. Az elméletek és az ezekből következő politikai gyakorlat ugyanis különleges elbírálást és nem egyenlőséget propagál. Az egyenlőtlenségre hivatkozva valójában újabb törésvonalakat hoz létre, illetve már ténylegesen meglevő ellentéteket mélyít el. Ráadásul abból a gondolatból, hogy a bármilyen megfontolásból kisebbségbe tartozóknak az „elnyomás kultúráját” elutasítva tilos a többséget alkotókat „utánozniuk”, az uralkodó meggyőződések teljes elvetése bomlik ki.

Miután a kapitalizmus a fehér ember elnyomó természetének következménye, ezért át kell adnia a helyét a versengés helyett az együttműködést hangsúlyozó szocializmusnak. Csakhogy az identitáspolitika a radikális baloldal többi megjelenési formájához képest is kevésbé tűnik kooperatívnak. Valójában gyűlöl mindenkit, aki a céljaival szembeszegül.

Amint arról már szó esett, az áldozati szerepbe való belefeledkezés a megbízható valóságérzékeléstől is eltávolít. Egy fekete feminista jogásznő, Kimberly Crenshaw a 90-es években vezette be a társadalomtudományi diskurzusokba az interszekcionalitás fogalmát, amellyel azt kívánta jelölni, hogy a különböző társadalmi egyenlőtlenségek, a hatalmi viszonyok (mint a valamely „osztályhoz” tartozás, vagy az etnikai, vagy nem meghatározottság) miként tartják fent az igazságtalanság intézményesült állapotát.


Az interszekcionalitás mára mindent elborító trendjében azonban semmi új nincs. A hátrányos helyzetek összeadódnak, és ezek jelölik ki az egyén helyét a társadalomban – mondja az identitáspolitika korábban kitaposott nyomvonalán haladva. A fehér ember elnyomja a színesbőrűeket, a férfiak a nőket, a heterók a melegeket. Az elmélet azonban nem tud mit kezdeni azzal, hogy vannak magasan képzett és jól megfizetett transzszexuálisok, vagy éppen sikeres afroamerikai leszbikus ügyvédnők, akik alkalmasint dobnak néhány dollárt az utánuk forduló fehér hajléktalanok dobozába. Ahogy azzal sem, hogy miért teljesítenek általában jobban az egyik indián törzs tagjai, mint a másikéi, miért döntenek egyes kisebbségi csoportok úgy, hogy a felszabadító mozgalmak szándékaival ellentétesen a polgári berendezkedést támogatják, illetve, hogy mi az oka annak, hogy az átfogó felmérések szerint több kisebbségi csoport is jobban keres és hasonló vagy jobb társadalmi pozíciót vívott ki magának, amint a hagyományos WASP amerikaiak. Elképzelhető, hogy a világban való megfelelés kérdése többtényezős képlet, és mégsem csak a fehér ember által fenntartott elnyomó kultúrán múlik minden.

Az elméletből gyakorlattá válás folyamatának iróniája, hogy azáltal, hogy a felkent papjai sulykolják, valójában fenn is tartják vagy éppen igazzá teszi az általuk vélt egyenlőtlenségeket. Amikor dekolonizáló buzgalmukban az interszekcionalisták a fehéreket csökönyösen saját múltjukhoz kötik, valamint rituálisan újra és újra felróják nekik a puszta létezésüket, ezzel fenntartják és kiélesítik az idejétmúlt dichotómiákat, és paradox módon a hozzájuk hasonlóan intézményesített fehér felsőbbrendűségben gondolkodó identitárius mozgalmakat erősítik.

Nem beszélve arról, hogy amikor az identitáspolitika kizárólag élesen különváló csoportokban gondolkodik, amelyek között eredendő bűnösök, és szent áldozatok vannak, ezzel eliminálja az egyén szerepét, felelősségét a sorsa irányításában. A dogma ilyen módon magyarázat is a sikertelenségre, amely így semmiképpen sem a tehetség, a szerencse, vagy a szorgalom hiányának, hanem egyedül az intézményesített rasszizmusnak és szexizmusnak az eredménye. Ezzel devalválja a meritokratikus rend igazságosságába vetett hitet – egyúttal az élet célját is.

A fentieket tovább gondolva világossá válik a „ki a nagyobb áldozat?” játék tényleges értelme is. A versengő áldozatiság játszmájának főnyereménye ugyanis a limitált erőforrásokból való garantált részesedés. Ennek mellékterméke az elnyomottak felvállalt védelméből következő elismerés, morális többlet is, és az erények felmutatására kínálkozó folytonos esély.

Ezzel létrejön a kisebbség tökéletes türannisza, ahol a tagok diktálnak, cenzúráznak és határozzák meg a beszédmódokat, és ahol a szovjet érához hasonlóan csak az számít, honnan származol. Ennek megfelelően egyedül a társadalmi pozíciód determinálja, mondanivalód egyáltalán méltó-e a figyelemre. Mindennek a tetejébe az interszekcionalista büntetlenül lehet rasszista, hiszen a különböző csoportok között általa felállított hierarchia, és egyáltalán, a fehérek elleni, feltételezett tulajdonságaikat, eltérő értékeiket hangsúlyozó gyűlöletkeltés még csak nem is hasonlíthat rasszizmushoz. Fajgyűlölet ugyanis csak színesbőrűekkel szemben elképzelhető. Viszont a célpontba állított fehérek férfiak akár legbátortalanabbul artikulált védelme már maga a rasszizmus, amely az elnyomás fenntartását irányozza elő.

A fentiekből következően nem okozhat meglepetést, hogy az interszekcionalista aktivizmus hamar eljut a zsidókig és Izraelig. De erről majd legközelebb.