A soá áldozatainak csaknem fele a volt Szovjetunió területén pusztult el. Évtizedes késéssel, de ma már bíztató tempóban halad a múlt feltárása Oroszországban.
A budapesti Holokauszt Emlékközpont vendége volt a napokban Ilija Altman, a moszkvai Orosz Holokauszt Kutatási és Oktatási Központ vezetője. Az orosz szakértő delegációval érkezett Magyarországra, akik magyar kollégáikkal szemináriumon is részt vettek.
A vizitnek az lehetett az előzménye, hogy az 1991-ben alapított moszkvai kutatóintézet közreműködésével a közelmúltban időszakos kiállítás nyílt a Páva utcai intézményben. A „Holokauszt: megsemmisítés, felszabadulás, mentés” című április közepéig látható tárlat bemutatja a szovjet zsidóság szenvedését a németek által megszállt területeken, majd azokat az erőfeszítéseket, amelyek a kevés túlélő felszabadításához vezettek.
Ez a nagy visszhangot Magyarországon eddig nem kapott kiállítás fontos tényre hívja fel a figyelmet: a Szovjetunió területein 1941-től pusztítást végző német katonai apparátus kétmillió hétszázezer zsidóval végzett. Ez csaknem fele a holokauszt hatmilliónyi zsidó áldozatának.
Kovács Tamás, a Páva utcai emlékközpont igazgatója orosz vendégét egy tolmács segítségével kérdezte a nagy érdeklődés mellett zajló történelmi beszélgetésen. Ilija Altman elsőként arról beszélt, hogy a volt Szovjetunió területein kivégzett zsidók millióiról már 1941-ben (!) készítettek feljegyzéseket.
Mint az orosz kutató kifejtette,
a zsidók történetének dokumentálása szovjet-amerikai együttműködéssel zajlott, mindez a háború kellős közepén, ráadásul Albert Einstein közreműködésével.
A Nobel-díjas professzor ugyanis maga is részt vette abban, hogy amerikai zsidók pénzt gyűjtsenek arra, hogy a dokumentumból kiadható könyvet készíthessenek. Ez lett
a „Fekete-könyv”, amelynek főbb szerkesztői a kor sztárújságírói: Vaszilij Grosszman és Ilja Ehrenburg voltak. Kezdetben még Sztálin is elismerte munkásságukat, igaz, akkor annyira még nem számított neki a páros zsidó származása. Alighanem egyikük sem hitte volna, hogy kutatási anyagaikat közel fél évszázadig nem olvashatták orosz nyelven.
Azt ugyanis politikai okokból betiltották. Ahogy Altman fogalmazott „a zsidó nemzeti burzsoázia megtestesítője” volt számukra a legyilkolt zsidók történeteit feldolgozó több száz oldalas dokumentum, amely úgy vélték, elterelte volna a figyelmet a hősies szovjet nép szenvedéseiről.
Eredetileg a szakértői Zsidó Antifasiszta Bizottság is közreműködött a „Fekete könyv” szerkesztesében, csakhogy ők egy idő után annyira kellemetlenné váltak Sztálin antiszemita belpolitikai környezetében, hogy a tagokat egytől-egyig kivégeztette, és a dokumentumokat titkosíttatták.
Altman ezzel magyarázza azt, hogy miként lehetséges, hogy az iratokat csak 1990 után jelentették meg Oroszországban – igaz a dokumentum közvetlenül a második világháború után angol nyelven Amerikában megjelent, sőt, Izraelben az 1980-as évek elején is.
Ahogy az orosz vendég szavait tolmácsoló hölgytől hallhattuk, a háború utáni szovjet vezetésben valóban komoly aggályok fogalmazódtak meg a „Fekete könyv” tartalmáról és annak esetleges társadalmi hatásáról. Sztálin bizalmasai úgy vélték, dokumentumkötet gondolatisága azt sugallná, mintha a németek csakis a zsidókat fosztották volna ki és gyilkolták volna le, s így a szovjet nép szenvedései eltörpülnének mindemellett.
Nem csoda, ha ilyen hosszú időt kellett várni az orosz történészeknek arra, hogy hozzáférhessenek azokhoz az iratokhoz, amelynek szerkesztői is az egyre inkább erősödő antiszemitizmus légkörében voltak kénytelenek gyűjteni a túlélők beszámolóit (vagy a meggyilkoltak utolsó leveleit) a német megszállóknak a szovjet zsidók ellen elkövetett gaztetteiről.
A Szovjetunió területén mintegy 800 gettó létesült, ahol a német katonák vezetésével viszonylag rövid időn belül végeztek a zsidókkal. Volt közöttük mintegy 200 ezer olyan, akit 14 különféle környező országból szállítottak el.
— foglalta össze Ilija Altman, aki kérdésre hozzátette: gázkamrákat nem alakítottak ki, hanem tömeges, általában gépfegyveres mészárlással pusztítottak. Az egyik legismertebb példa a mai Ukrajna területén elesett babi jari mártírok története. Két nap alatt több mint 33 ezer embert mészároltak le.
Az 1991-ben alapított moszkvai Orosz Holokauszt Kutatási és Oktatási Központ vezetőjét Kovács Tamás arról is faggatta, hogy ennyi évvel a működésük kezdete óta melyek manapság a főbb tevékenységeik és mik a legnagyobb kihívásaik?
Szeretnék tovább gyarapítani holokauszt szakirodalmukat. Eddig már közel 80 publikációjuk jelent meg a témában. Folyamatban van több nemzetközi munkakapcsolatuk is, munkatársaik rendszeres szereplői külföldi oktatási és képzési fórumoknak.
A húszezernél is több dokumentumanyaguk között szerepelnek széles körben olyan feljegyzések is, amelyek a magyar katonák Szovjetunióban átélt történeteiről számolnak be.
„A Vörös hadsereg nagyon alapos feljegyzéseket hagyott az utókorra. Bőven van miből keresgélni” — tette hozzá a kutató, aki megjegyezte, bár akadnak manapság is kihívások, azért a forráskutatás archívumokban sokkal egyszerűbb, mint a korábbi évtizedekben.
Azzal kapcsolatban, hogy ma milyen tananyag formájában tájékozódhatnak az orosz iskolákban, megjegyezte: habár rendszeresen szerveznek diák történelmi versenyeket, ma még mindig csak egy oldalon számolnak be a holokausztról a központi töténelem tankönyvekben. Ennek kibővítése, a téma részletesebb megismertetése szintén az egyik fő küldetésük — tette hozzá a Ilija Altman.
A volt Szovjetunió területein zajlott, közel három millió zsidó ember halálát okozó holokauszt történetéről és a szovjet hadsereg nácik elleni küzdelmeiről szóló időszakos tárlat a Páva utcában olyan dokumentumokat sorakoztat fel, amely vándorkiállítás formájában az elmúlt években Nagy Britanniától Brüsszelen át Berlinig és Bécsig számos európai országban is bemutattak már.