Meg tudta szólítani a „kifejezetten unintelligens csőcseléket”, indulatait a kéznél lévő „belső ellenség”, a zsidók ellen fordította. Természetesen a nacionalista demagógia is hatott, ami a versailles-i béke szégyenének lemosását, a háborús vereség győzelemmé fordítását ígérte.
Továbbra sem csökken az érdeklődés a náci Németországban lezajlott társadalmi, politikai és tömeglélektani változások iránt. Pedig ha meggondoljuk, az egész időszak, Hitler jutalomra jutásától a rendszer bukásáig és a Führer öngyilkosságáig csak tizenkét évig tartott. Ebből hat év volt a viszonylag békés, sok tekintetben eredményeket produkáló időszak, amikor még éltek bizonyos illúziók arról, hogy a rendszer „kinövi” rendellenességeit, felhagy a zsidók diszkriminálásával, és a békés fejlődés útjára lép.
De a második hat év minden jóhiszemű várakozást megcáfolt: 1939. szeptember elsejétől, a világháború kirobbantásától kezdve már nem volt visszaút, minden józanul gondolkodó ember előre látta a „Harmadik Birodalom” bukását.
Figyelemre méltó tény, hogy a náci vezetők 1942. január végén döntöttek a „végső megoldásról”, az európai zsidóság kiirtásáról, amikor a Wehrmacht Moszkva előtt visszavonulni kényszerült. Ekkor Németországnak, az adott erőviszonyok mellett, úgy, hogy az Egyesült Államok is belépett a világháborúba, már elméleti esélye sem maradt a győzelemre.
És mégis, mindennek dacára a német nép kitartott őrült vezetői mellett, végigment az általuk kijelölt úton, mely a háborús pusztuláshoz, majd Németország megszállásához és felosztásához vezetett. Az utókor még most sem érti, ez hogyan történhetett.
Miféle titokzatos, démoni erő ejtett rabul nyolcvan millió németet? Méghozzá úgy, hogy a náci téboly villámgyorsan megfertőzte Európai más népeit is, különös tekintettel a keleti régióra, melyet Timothy Snyder amerikai történész „véres övezetnek” nevez.
A nemzetiszocialista rendszer természetét tekintve különbözött a kommunizmusnak attól a válfajától, melyet Sztálin a Szovjetunióban épített ki. Erről győzi meg az olvasót Julia Boyd Szörnyeteg vagy példakép? című könyve, mely a korabeli utazók (elsősorban angolok és amerikaiak) beszámolóit tartalmazza Hitler Németországáról 1939 januárja és 1941 decembere között.
Ha ezt a könyvet összehasonlítjuk például Paul Hollander: Politikai zarándokok című híres munkájával, mely a sztálini Szovjetunióban járt külföldi utazók beszámolóit tartalmazza, rögtön feltűnnek a lényeges különbségek.
Mindenekelőtt az, hogy a nácik országában szabadon utaztak a külföldi turisták, érintkeztek a németekkel, akik befogadták őket az otthonaikba, kifejtették előttük a politikai véleményüket. Mi több: a nevesebb látogatók, akiket érdekelt a német politika, elmehettek a párt rendezvényeire, meghallgathatták a vezetők előadásait, beszélhettek velük. Meghallgatták a volt kommunistákat és szociáldemokratákat, sőt, a nürnbergi törvények által sújtott zsidókat is.
A hatóságok nem zaklatták a látogatókat, akik bár láttak vonuló katonai alakulatokat, nem találkoztak a belbiztonság, illetve a politikai rendőrség embereivel. Sokak egészen jó véleményt alkottak a rezsimről, nem láttak benne sok kivetni valót.
1933 után egyetlen németországi jelenet mutat csak hasonlóságot azzal, ami ugyanekkor a Szovjetunióban történt. Amikor egy kíváncsi amerikai újságíró látni akarta a Dachauban berendezett első koncentrációs tábort, és beszélni akart a rabokkal, csíkos ruhába öltöztetett, jól táplált őröket sorakoztattak fel előtte, akik persze arról számoltak be neki, hogy pompásan érzik magukat.
Nem kétséges, hogy a nácik által propagált, és kezdettől fogva „világmagyarázó elvként” működő antiszemitizmus volt az, ami a németek számára „belsővé tette” a totalitarizmust. Mindenekelőtt zsidógyűlölet bírta rá az átlag németet, hogy megvesse az erkölcsi törvényeket, a demokráciát, és önként beilleszkedjen a „nemzeti újjászületést” ígérő náci rendszerbe.
1937. március 16-án a Münchenben zenét tanuló, és a nácikkal kezdetben szimpatizáló Barbara Runkle, egy amerikai lány a német barátjával együtt elment, hogy meghallgassa Julius Steicher esti beszédét a Hofbräuhausban. Bejutottak az óriási, füsttel és zajjal teli terembe.
„Az azt követő beszéd az első ilyesfajta volt, amit hallottam. Azt természetesen tudtam, hogy fel fog dühíteni, de arra mégsem számítottam, hogy szó szerint reszketni fogok a haragtól, hogy fel sem bírok állni. Először is Streicher kitűnő szónok, aki lenyűgözi a közönségét. Pontosan tudja, mikor kell őket megnevettetni, mikor legyen szentimentális, és hogy kell addig szítani a faji előítéletek lángját, míg a hallgatósága verni való zsidó után nem kezd nyáladzani.
Hihetetlen mennyiségű hazugságot hordott össze: hogy nem létezik rendes zsidó a világon, hogy mindegyiknek egy bacilus van a vérében, amitől a ’fehér’ emberek megbetegszenek, hogy ők okozták a világháborút, Róma bukását és csak az ég tudja, hogy mi minden mást még.
Borzalmas történetekkel hozakodott elő német lányokról, akiket zsidókkal összeházasítva mocskoltak be, és minden egyes sztorinak valamiféle vulgáris poén volt a csattanója. Kétségbeesve néztem körül a teremben, hogy találok-e egyetlen épeszű embert, aki nem nyeli be ezt a maszlagot, aki azonban – Klaus kivételével, aki ugyan nemzetiszocialista, de még neki is felfordult a gyomra – mindenki csak úgy itta a szavait.
Értem én, hogy csak a kifejezetten unintelligens csőcselék volt ott, és hogy a tisztességes emberek nem mennek el meghallgatni Streichert, mert tudják, hogy milyen ördögi figura – pedig ha legalább néhányan megtennék, valósághűbb képet kapnának a rezsimről. Klaus feleannyira se lelkes azóta.”
Ez a beszámoló rávilágít arra, mi volt a nemzetiszocialista egypártrendszer páratlan hatékonyságának titka. Meg tudta szólítani a „kifejezetten unintelligens csőcseléket”, indulatait a kéznél lévő „belső ellenség”, a zsidók ellen fordította. Természetesen a nacionalista demagógia is hatott, ami a versailles-i béke szégyenének lemosását, a háborús vereség győzelemmé fordítását ígérte.
És nem szabad figyelmen kívül hagyni az antibolsevizmust sem, hiszen Hitler azzal dicsekedett, hogy „megmentette Németországot a kommunistáktól”. De az egyszerű tömegek számára az volt a nácik fő vonzereje, hogy „engedték az embereket szórakozni a zsidókkal”, bűnöket elkövetni ellenük, ami azután még szorosabbra fűzte a rendszer és hívei érzelmi kapcsolatát.
A nácik százados hagyományokra és elfojtott félelmekre alapozott politikai antiszemitizmusa – melynek a fajelmélet nem oka, hanem csupán ürügye volt – tragikus visszhangot keltett Európában. Olyan széles körű „lelki mérgezést” okozott az amúgy is antiszemita autoriter rendszerben élő Magyarországon, amivel hetvenöt évvel a világháború befejeződése után ideje szembenéznünk.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.