Hiánypótló és munkára ösztönző könyvet jelentetett meg Róbert Péter történész, aki a második világháború alatti zsidó ellenállásról, a magyar cionista szervezetek titkos akcióiról foglalta össze legújabb ismereteit.
Mind a mai napig nincs elég ismeretünk azokról a hősökről, akik saját életük kockáztatásának árán is azon fáradoztak 75-76 évvel ezelőtt, hogy saját zsidó sorstársaikat megmentsék a biztos haláltól.
Pedig több száz cionista több ezer sorstársáról gondoskodott a holokauszt legtragikusabb időszakának közepén Magyarországon. Többnyire ismeretlen embermentők voltak ők, akiknek helye lenne a történelmi kánonban is.
— hangsúlyozták azon a könyvbemutatón, amelyet a közelmúltban tartottak Budapesten az Izraeli Kulturális Intézetben, ahol a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület és a Magyarországi Cionista Szövetség közösen emlékezett a budapesti gettó felszabadításáról.
Szarka Lajos és Szita Szabolcs történészek mutatták be kollégájuk, Róbert Péter „Bátrak és leleményesek…” című könyvét az intézet zsúfolásig megtelt Teva termében. Az este egy archív film részleteinek vetítésével vette kezdetét — az izraeli dokumentumfilm képsorain Izraelbe alijázott magyar ajkú cionisták meséltek — majd elemezték, és méltatták a publikációt a nagyszámú közönség előtt.
Szarka szavai szerint „egy kronologikus rendben szőtt, összegző jellegű munka született”, amely lehetőséget ad a jövő kutatóinak is arra, hogy újabb történelmi tényeket tárjanak fel. Abban, hogy az alkotás hiánypótló, illetve hogy a téma mélyebb feltárása különös történészi csemege lehet, mindhárom résztvevő egyetértett.
Szarka a bemutatón Róbertet 250 oldalas könyvének társadalmi és történelmi hátteréről kérdezte. Érdekes volt a résztvevők között kialakult, cionismusra adott zsidó közösségi hozzáállást firtató eszmecsere.
Vajon a többségével külföldről érkezett hírek és a hírthozó cionista önkéntesek milyen belső reakciókat váltottak ki a magyarországi zsidó közösségekben 1943-ban és 1944-ben?
Nos, a válasz meglehetősen lehangoló, tudhattuk meg előadóinktól, bár tökéletesen logikus is: mivel a magyar zsidóság túlnyomó többsége asszimilált volt, a cionizmus — legyen az jobb vagy baloldali — sohasem tudott valódi befolyással lenni a döntéshozókra — még a legveszélyesebb időkben sem. Róbert Péter egyenesen úgy fogalmazott:
„A cionista embermentők leginkább a magyar zsidó hitközösségek vezetőinél tapasztalták a legnagyobb ellenállást.”
Ennek az abszurd helyzetnek a hátterét próbálja kifejteni a könyv is, természetesen méltó emléket állítva azok előtt, akik — talán legismertebb közöttük Szenes Hanna — a tények ismeretében mindössze embereket próbáltak kimenekíteni a biztosnak tűnő végzet elől.
Akár az ortodox, akár a neológ hitközség vezetőit vizsgáljuk, egyikük sem akart tudomást venni a csehszlovákiai vagy lengyel zsidó menekültek náci népirtás módszereit ismertető jelentéseiről. „Ezek a vezetők attól féltek, hogy bármi féle — németekkel szembeni — engedetlenséggel esetleg bajt hoznának a saját fejükre” — fejtette ki a szerző.
„Ma, amikor sajnálatos módon erős a nyomás több oldalról is azon, hogy elfelejtsük a történteket, különösen világosan kell emlékeztetni a múltra”
— fogalmazott Szita Szabolcs a művet méltatva. Az ismert holokausztkutató egy különös történetet is megosztott hallgatóságával, hogy illusztrálja, sokszor mennyire lehetetlen körülményekkel kellett a cionistáknak szembesülniük akcióik során.
Elmondta, hogy egy vidéki deportálás alkalmával egy pályaudvaron két cionista fiatal kihasználva azt, hogy a csendőrök a nagy hőségben pihenőt tartva, éppen a söntésben kortyolgatták hűsítőjüket, odalopóztak a vagonokhoz, és kinyitották a szerelvények egyik ajtaját. Ahelyett, hogy a bezárt zsidók kiugrottak volna onnan, többen is felszólították a menteni igyekvőket arra, hogy hagyják el a helyszínt, „mert különben azonnal szólnak a csendőröknek”.
Nekünk itt van a helyünk a vagonban. Nem megyünk innen sehová.
— idézte a történész a hátborzongatóan szürreális párbeszédet.
Szita Szabolcs, aki szerint „több ilyen könyv kellene még”, fontosnak vélte hangsúlyozni azt is, hogy ezek a cionisták többnyire fiatalok voltak, olyan zsidók, akiknek tettét nem „pusztán humanitárius okok vezérelték”, hanem egy új, nemzeti, zsidó haza kialakításához „keresték a gyerekeket a jövő Izraeljének szántóföldjeire”.
Róbert Péter szerint — aki előző munkájában a magyar cionista sajtót vette górcső alá — a magyar cionista szervezetek vészkorszak alatti tevékenységének, küldetésének fő célja nem a fegyveres ellenállás volt, hanem az embermentés. A történész szerint
nehéz a számokkal pontos lenni, ezért is lenne örvendetes újabb kutatás, de mintegy hét-tízezer embert biztosan megmentettek alig 12 hónapos munkájuk alatt a Magyarországon tevékenykedő cionisták.
A munkájuk alkalmával ugyan egy nácit sem lőttek le, de kapcsolatban álltak külföldi követségek diplomatáival — leginkább Carl Lutz-cal és Raoul Wallenberggel –, akikkel együtt hivatalos vagy annak látszó dokumentumokkal próbáltak segíteni a magyar zsidókon.
Sokan így tudtak alijázni Palesztinába a román határ irányába. De voltak sok százan olyanok is, akiket menlevelekkel gyermekotthonokban helyeztek el — utóbbiból csak Budapesten több mint félszáz működött! — vagy akikhez a gettóba tudtak élelmet eljuttatni.
A beszélgetés végén, amely a szerző dedikációs közönségtalálkozójával ért véget, mindhárom történész annak a véleményének adott hangot, hogy a cionisták kétségbeesett munkáját nem könnyítette az 1944 nyarán ipari sebességgel zakatoló deportálások tempója. Mind Szarka, mind pedig Szita professzor is egyetértett Róbert Péter azon szavaival, hogy a szövetségesek holokausztban játszott szerepvállalása egyértelmű bűnpártolásnak minősül.
Nagy az ő bűnrészességük, ez a szomorú igazság.
— fogalmazott az új könyv szerzője, aki elsősorban azt rótta fel a szövetségeseknek, hogy nem tették meg legalább azokat az elemi, időhúzó taktikai lépéseket amivel megpróbálhatták volna meggátolni sok százezer — zömmel magyar — zsidó elpusztítását.
A vészkorszak magyar áldozatainak száma meghaladja a félmilliót. A deportáltak, a munkaszolgálatba „besorozottak”, és a Dunába lőtt áldozatok tömegeihez képest is figyelemre méltó, hogy hány ezren köszönhették életüket a Magyarországon tevékenykedő cionista ellenállási mozgalom hőseinek.
Emlékük, emlékezetük közös felelősségünk is.
