Amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, Ernst Torgler már közvetlenül Goebbels számára készített antibolsevista propaganda-kiadványokat. A főnöke bizonyára elégedett volt vele, hiszen ki ismerte volna alaposabban a kommunisták gondolkodásmódját, mint ő?
A kommunizmus és a fasizmus között sokrétű kapcsolat állt fenn: a bolsevik ideológia sok tekintetben inspirálta mind Mussolinit, mind pedig Hitlert. A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) és Németország Kommunista Pártja (KPD) a nyilvánosság előtt heves harcokat vívott egymással. Titkos együttműködésük a weimari köztársaság felszámolásában rejtve maradt, ma sem teljesen tisztázott.
A berlini Reichstag 1933 február 27-én történt felgyújtásának, és az azt követő lipcsei pernek a hátteréről sem tudunk még mindent, a történészek kutatásai még szolgálhatnak meglepetéssel.
Csak az biztos, hogy a tűz az egész Európát lángba borító világháború és a holokauszt közvetlen előzménye volt. Ezt a baljós eseményt használta fel a január 30-án kancellárrá kinevezett Hitler, hogy a még többpárti képviselőházzal megszavaztassa az ún. „felhatalmazási törvényt”, melyre diktatúráját alapozta.
1933. szeptember 21-én kezdődött a lipcsei per, mellyel a nácik azt akarták ország-világ előtt bebizonyítani, hogy a tűz „bolsevista összeesküvők” műve volt. Ugyanakkor a moszkvai Komintern által irányított nyugat-európai kommunisták Londonban „ellenpert” rendeztek, és kiadták az ún. „Barna könyvet”.
Arról akarták meggyőzni a világ közvéleményét, hogy a birodalmi gyűlés épületét a nácik gyújtották fel. Szerintük a nácik kifejezetten azért követték el a provokációt, hogy feloszlathassák és betilthassák az összes többi pártot, kezdve a KPD-vel, melynek vezetőjét, Ernst Thälmannt, már március 3-án letartóztatták.
Két meggyőzőnek tűnő politikai narratíva versengett egymással: a náci és a kommunista.
Mind a kettő elérte a célját: Hitler a nemzetközi közvélemény előtt soha nem mosta le magáról a Reichstag felgyújtásának bűnét, melyet későbbi gaztettei azután megerősítettek. Ugyanakkor a nácik üzenete is célba ért: a németeket meggyőzte, hogy az országot kommunista veszély fenyegeti, ezért indokolt korlátozni a demokráciát.
Mint a második világháború után kiderült, egyik értelmezés sem fedte a valóságot. Marinus van der Lubbe, a berlini gyújtogató magányos tettesként, egyedül cselekedett. Bár egy ideig tagja volt a Holland Kommunista Pártnak, kizárták, mert a szakadár „tanácsfrakcióhoz” tartozott. Azért gyújtotta fel a Reichstagot, mert jelet akart adni a német munkásosztálynak, hogy kezdje meg a „világforradalmat”.
Az „imbecilis benyomást keltő”, rosszul látó építőmunkást, van der Lubbét a berlini rendőrség már a tett színhelyén őrizetbe vette. És már másnap körözést rendeltek el a Komintern németországi képviselői, három bolgár kommunista, Georgi Dimitrov, Blagoi Popov diák és Vaszili Tanev cipész ellen.
Dimitrov bíróság előtti szerepléséről, hősies fellépéséről Magyarországon is sokat lehetett olvasni, a másik két bolgáréról nem. (Ennek oka többek között az lehetett, hogy Popov később, a Szovjetunióba visszatérve 1937-ben a Gulágra került, ahol tizenhét évig raboskodott.)
De volt a Reichstag-pernek egy ötödik, német kommunista vádlottja is, akit Ernst Torgler-nek hívtak. Ő a maga korában jelentős személyiség volt, Ernst Thälmann után a KPD második embere, a Reichstag kommunista frakciójának vezetője. Pályafutása rendhagyó, mert később belépett a NSDAP-ba, és meggyőződéses náci lett. De Ernst Torgler nemcsak a nemzetiszocializmus híve lett, ennél jóval tovább ment. Az SS-ben találta meg a helyét, és a „prágai hóhér”, Reinhard Heydrich munkatársa lett a nácik által létrehozott Cseh-Morva Protektorátus fővárosában, Prágában.
Ernst Torgler 1893-ban, Berlinben született. Csak néhány évig járt iskolába, majd inaskodott. Húsz éves korában belépett a szociáldemokrata pártba, majd 1914 és 1918 között a világháborúban katonáskodott. 1909 és 1925 között több helyen dolgozott, kereskedelmi ügynökként és könyvelőként. 1917-ben csatlakozott a Független Szociáldemokrata Párthoz, majd 1920-ban egyike volt a KPD alapítóinak.
Egy évre rá Berlin-Lichtenberg kommunista városi tanácsosa lett, és 1924 decemberében a KPD jelöltjeként a Reichstag képviselőjévé választották. 1929-ben ő lett a kommunista frakció vezetője. 1932-től Wilhelm Pieck-kel együtt, aki a későbbi NDK első elnöke lett, „Vörös szavazó” címmel szerkesztették a frakció hírlevelét. Korabeli források szerint rendkívül népszerű volt, kiváló debatterként írtak róla, aki szarkasztikusan bírálta „a fasizmus zsarnokságát”.
De térjünk vissza a lipcsei perhez. Marinus van der Lubbe a nácikkal szimpatizáló bíró, dr. Wilhelm Bürger vezette törvényszék előtt büszkén vállalta a gyújtogatást, és mivel minden bizonyíték ellene szólt, nem volt kétséges, hogy halálra ítélik. A másik négy vádlott közül Torgler helyzete volt a legnehezebb.
Ő hagyta el aznap éjjel utolsónak a Reichstag épületét, továbbá három szemtanú is akadt, aki őt az előző napokban van der Lubbe társaságában vélte látni. Ugyanakkor a bolgár kommunistáknak a tűzvész idejére megdönthetetlen alibijük volt, ők legföljebb „felbujtóként” jöhettek szóba.
Torgler 1933. február 28-án, a tűzvész másnapján önként jelentkezett a rendőrségen, ahol őrizetbe vették, és előzetes letartóztatásban tartották, egészen a per kezdetéig.
Kommunista ügyvédjének, Kurt Rosenfeldnek augusztusban el kellett menekülnie Németországból, és egy Alfons Sack nevű ügyvédet rendeltek ki a védelmére, aki a náci párt tagja volt.
Torgler a per kezdete előtt, anyja közvetítésével kapta meg az emigráns KPD Központi Bizottságának levelét. A Párizsba menekült Pieck írta alá, akit Thälmann helyett a KPD elnökévé választottak. Felszólította: ne védekezzen, hanem támadjon, leplezze le a nagy nyilvánosság előtt a nácik provokációját, Hitler rezsimjének rémtetteit. Ez volt a Komintern Moszkvában elhatározott taktikája, amit a bolgárok, mindenekelőtt Dimitrov, követtek is.
Ugyanakkor Torgler tisztában volt vele, hogy ha nyíltan szembeszegül a bírósággal, őt is halálra ítélik. Ezért megfogadta Sack ügyvéd tanácsát, és kizárólag azzal foglalkozott, hogy megdöntse az ellene emelt vádat, és megcáfolja a rá nézve terhelő tanúvallomásokat.
Torgler már a Német Szövetségi Köztársaságban, a Die Zeit 1948 november 4-i számában közölt cikkében világította meg helyzetét a Reichstag-per alatt.
„Így szólt az üzenet, amit kaptam: ’A Központi Bizottság felszólítja Önt, hogy az első lehető alkalommal leplezze le dr. Sackot – vagyis az ügyvédemet – mint Hitler ügynökét.’ Ehhez az utasításhoz hozzátettek még egy dagályosan megfogalmazott felszólítást. Arra buzdítottak, hogy a bíróság előtt valljam azt: Göring és Goebbels gyújtatta fel a Reischstagot. A levelet Wilhelm Pieck írta alá.
Legalább huszonnégy óra hosszat vívódtam, hogy mit tegyek. Ha követem az utasítást, szenzációt keltek vele, külföldön biztosan nagyon jó visszhangja lesz. De mi történik akkor velem? Két szék, a fasizmus és a bolsevizmus közé estem… Ha tényleg azt vallom a bíróság előtt, hogy Göring és Goebbels gyújtatta fel a Reichstagot, anélkül, hogy állításomat a leghalványabb bizonyítékkal is igazolni tudom, nem írom-e alá a saját halálos ítéletemet?”
Torgler végül úgy döntött, hogy nem akar az eszme mártírja lenni, ezért együttműködött az ügyvédjével. Dr. Sacknak pedig sikerült bizonyítania, hogy nem van der Lubbe, hanem egy rá hasonlító külföldi újságíró volt az, akinek a társaságában látták őt a tűzvész előtti napokban, és a hollandot nem is ismerte.
Passzív, együttműködő magatartásával elérte, hogy a bíróság – mely még ragaszkodott a függetlenségéhez – Hitler és Göring legnagyobb bosszúságára, december 23-án őt is felmentette, a bolgárokhoz hasonlóan.
A lipcsei per után, mint ez ismert, a bolgárokat kiutasították Németországból, van der Lubbét pedig halálra ítélték és lefejezték. Torglert viszont „védőőrizetbe” helyezték, és egészen 1935-ig ott tartották. Ezalatt a KPD brüsszeli emigrációban székelő vezetősége, mivel a per alatt szembeszegült a pártutasítással, megfosztotta vezetői pozícióitól, majd kizárta a pártból. Teljesen elszigetelődött, álnéven élt Berlin környékén. Az Elektrolux cégnek dolgozott. 1938-tól működött együtt a Gestapóval.
Torgler, miután a nácik meggyőződtek a hűségéről, 1940 júniusában kezdett el dolgozni a náci propaganda-minisztériumban.
Egy évvel később, amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, már közvetlenül Goebbels számára készített antibolsevista propaganda-kiadványokat. A főnöke bizonyára elégedett volt vele, hiszen ki ismerte volna alaposabban a kommunisták gondolkodásmódját, mint ő?
1942 elején áthelyezték Prágába. SS-tisztként a „vasszívű” Reinhard Heydrich közvetlen munkatársa lett. Miután tömeggyilkos főnökét, a holokauszt fő szervezőjét a cseh ellenállók megölték, visszahelyezték Berlinbe. Jellemző, hogy 1944. július 20-a után, bár gyanúba keveredett, hogy köze lehet a Hitler elleni merénylethez, a főnöke (alighanem maga Goebbels) tisztázta a vádak alól.
Ezután a Lengyel Főkormányzóságba küldték kormányzati tisztviselőnek, majd jóakarói 1945 elején elhelyezték az alsó-szászországi kisváros, Bückeburg város önkormányzatában, és olyan állást adtak neki, ahol nem tűnt fel senkinek.
Torglernek Németország összeomlása után, a nácitlanítás során nem esett bántódása, az amerikai megszálló hatóságok igazolták. Visszautasította a vádat, hogy önként együttműködött volna a nácikkal. Ismét tagnak jelentkezett az KPD-be, de elutasították. Így a szociáldemokrata pártba lépett be, majd 1950 táján eltűnt a nyilvánosság elől. 1963-ban halt meg, Hannoverben.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.