Magyar holokauszt-túlélőről szóló filmet mutattak be a budapesti Uránia moziban. A 94 éves nő történetét több mint fél évszázadig titokban tartotta. Most egy dél-afrikai filmes moziján keresztül mesél az utókornak.
A héten zajlott rendezvény a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz), Izrael állam és Németország magyarországi nagykövetségének közös eseménye volt, amelyre elhívták a film rendezőjét, Johnathan Andrewst is. A felek a vetítéssel tiszelegtek a holokauszt nemzetközi emléknapja alkalmából.
Beszédet mondott Jákov Hadas-Handelsman izraeli nagykövet és német kollégája, Volkmar Wenzel is, valamint Heisler András, a Mazsihisz elnöke.
A szónokok egyenként az emlékezés kötelességéről beszéltek és méltatták a film alkotóját és a dráma főszereplőjének hősiességét és humanizmusát.
Az 1926-ban Budapesten Katz Veronikaként született, évtizedek óta a dél-afrikai Johannesburgban élő Veronica Phillipst 1944-ben deportálták Budapestről a ravensbrücki koncentrációs táborba. Mivel munkaképesnek vélték, onnan több másik táboron keresztül vezetett kálváriája. Csodával határos módon visszatért Budapestre, ráadásul élve találta több családtagját is, akik a fővárosban rejtőztek korábban.
Veronica a II. világháború után mikrobiológus és genetikus lett a brit Brunel Egyetemen, majd Dél-Afrikába költözött, ahol húsz éven át tudományos kutatóként és előadóként dolgozott a Witwatersrand Egyetemen. Az ő történetét meséli el Johnathan Andrews A titkos túlélő című dokumentumfilmje.
Mitől is titkos? Nos, az idős hölgy csaknem hetven év hallgatás után dötött úgy, hogy felfedi a vészkorszak alatt átélt megpróbáltatásait.
Ahogy az Uránia Nemzeti Filmszínházban a héten kétszer levetített filmből kiderült, a koncentrációs táborokban átélt borzalmak és a számára adott kémiai anyagok, elsősorban az ételbe-italba kevert bróm miatt Veronica több mint féltucat alkalommal vetélte el magzatait. Sosem lehetett gyermeke. Még a saját férjének sem mondta el soha az átéltek pontos részleteit.
Ahogy Veronica erről a filmben nyilatkozik, és amilyen érzelmekkel eleveníti fel a családjához való visszatérés történetét, olyan filmélmények, amelyet egyhamar nem feled el a néző. Még az sem, akinek nem ez az első holokauszttal kapcsolatos filmélménye. Ez egyben a filmrendező egyik legnagyobb erénye is: filmje valójában egy lenne a sok visszaemlékezésen alapuló történetmesélések közül,
azonban Johnathan Andrews el tudta érni, hogy a film főszereplője kimondja kamerája előtt, hogy bizonyos részletekről most beszél életében először.
Az alkotás a lehető legcélravezetőbben tesz kísérletet arra, hogy bemutassa annak a hölgynek a történetét, aki mindössze négy évvel ezelőtt beszélt nyilvánosan is arról, hogy holokauszt-túlélő. A rendező egy másik holokauszt-film után immáron öt éven belül a második filmjét készítette a témában. Mint a Neokohnnak fogalmazott a vetítés után, „egyszerűen el kellett mondanom másnak is ezt a történetet”.
Veronicával közösen azt gondoltuk, hogy ennek a történetnek elmesélése a mi felelősségünk. Ahogy ő fogalmazott: „Rájöttem arra, el kell mondani az elmondhatatlanat”.
A film több mint másfél órás, Veronica mellett a történelmi precizitás, a tények és a történet kontextusba helyezése végett két történész — egy dél-afrikai holokauszt-múzeum munkatársa és az izraeli Jad Vasem szakértője — is szerepel benne, a svájci embermentő Carl Lutz nevelt lánya, valamint német és svájci diplomaták is.
A film határozottan hangsúlyozza azt a narratívát, hogy a nácik mellet a magyar közigazgatásnak is elévülhetetlen szerepe volt a holokauszt kivitelezésében.
Talán ez is lehet az oka annak, hogy a rendező alkotásához egy fillért sem kapott magyar támogatóktól. Hiába utazott Budapestre személyesen is, mint azt elmondta lapunknak, bár megkeresett több felet is, a zsidó közösségek mellett semmilyen állami szervezet sem találta méltónak arra, hogy anyagilag támogassák a film elkészítését.
A film, amelyet két éve mutattak be Dél-Afrikában — és amelyet több ottani filmszínházban is jelentős sikerrel vetítettek — végül is német és svájci szponzorációnak köszönhetően készülhetett el. Igaz, nem teljesen úgy, ahogy azt Andrews szerette volna.
Amikor azt kérdeztük tőle, hogy a kétalkalmas mozivetítés után milyen jövője lehet a filmnek idehaza, kifejtette: pillanatnyilag nem tudja, és nem igen fogalkozik ezzel, mert nagyon szeretné, ha a magyar állam először lehetővé tenné bizonyos archív felvételek felhasználását, melyek Andrews szerint az állam tulajdonában vannak, s melyektől a film szerinte teljesebb lenne. Jelenleg igen komoly összegeket kértek ezekért cserébe — tette hozzá.
Andrews különben a film után a Klubrádiónak is nyilatkozva arról beszélt, hogy a filmjének hősével egy társaságban találkozott véletlenül pár évvel ezelőtt, és akkor határozta el, hogy történetét filmre viszi. A filmes férfi kapcsolata a zsidó állammal 2006-ra nyúlik vissza, amikor is egy archeológusoknak szervezett tudományos kutatáson vett részt Izraelben, amely során megismerte a feleségét is.
A budapesti vetítés közönsége a film után beszélgethetett a rendezővel, akit arról biztosítottak, hogy az alkotása fontos munka, és többek véleménye szerint minél több helyen lenne érdemes vetíteni. A magyar állam szerepének hangsúlyosságára is vonatkozott egy kérdés, amire a rendező leszögezte: főhőse feltett szándéka volt az emlékeztetés ilyetén formája.
A rendező nem csak a bókok miatt emlékezhet vissza majd erre a borongós, szeles estére, de azt a nem mindennapi élményt is magával viheti majd, hogy a közönség soraiban ott ültek a film főhősének holokauszt-túlélő rokonai, Veronica egyik magyar unokatestvére is – minderre az ő unokájuk, egy fiatal lány hívta fel a filmes figyelmét hálálkodó hozzászólásában.