Washington és a nyugati világ számára rendre úgy merül fel a kérdés, hogy vagy tétlenül szemléli a terrorizmus tobzódását és a humanitárius katasztrófát, mint például Szomáliában vagy Jemenben, vagy pedig politikai, katonai és gazdasági eszközzel beavatkozik, ami azután rendre csődhöz vezet, mint Irakban és Afganisztánban.
Gervai András Bayreuth-tól Bagdadig című tanulmánykötete az 1920-tól napjainkig eltelt évszázad legfontosabb történelmi és politikai fejleményeit tekinti át, különös tekintettel az egyén és a hatalom viszonyára. Ebben a száz évben Európa népei kétfajta totalitarizmust is megtapasztaltak: előbb a német nemzetiszocializmust, mely ugyan csak tizenkét évig tartott, de a második világháborút és a holokausztot szabadította az emberiségre.
Hitler veresége alaposan meghosszabbította legyőzője, a Szovjetunió fennmaradását, mely viszont a kommunista totalitarizmust honosította meg nemcsak a megszállása alá került Kelet-Európában, de egyes afrikai és latin-amerikai országokban is.
Végül e totális rendszerek torz mutációjaként létrejött az iszlám totalitarizmus, mely ugyan több országban (pl. Líbiában, Szíriában vagy Irakban) megbukott, de törvényszerűen újra és újra feltámad, és napjainkban Iránból fenyegeti a világot.
A szerző negyvenkilenc könyv elemzéséből von le következtetéseket e rendszerek mindennapjairól, a hatalom működéséről. Ezek között tizennégy memoár, napló, három interjúkötet, három tudósítás, újságírói oknyomozás, három dokumentumgyűjtemény, egy levelezés, és tizenegy életrajz, monográfia található.
Írásainak többsége eredetileg az Élet és Irodalom és az Új Könyvpiac című folyóirat hasábjain jelent meg, de így, összesítve és kibővítve, egymásra reflektálva érdemleges hozzájárulást jelent a problémák átgondolásához.
Megjegyzendő, hogy Gervai vállaltan zsidó szempontból közelít a totalitárius rendszerek történetéhez, amit az is jelez, hogy könyvét
„annak a két házmesternek az emlékére” ajánlja, akik 1944-ben bújtatták az édesanyját és a nővérét, továbbá Raoul Wallenbergnek, aki Hegyeshalomnál kimentette a halálmenetből a nagynénjét és a nagybátyját.
Gervai legalább két olyan alapos, eredeti dokumentumokat közlő könyvet adott ki, melyek azt tárták fel, hogy 1956 után milyen mélyen beépült nálunk a pártállam a kultúrába, illetve a társadalomba (Fedőneve: „szocializmus. Művészek, ügynökök, titkosszolgák, 2010 és Titkos Magyarország. „Célszemély” a társadalom, 2015). Ezt a területet ismeri a legjobban, ezt tükrözik kötetében a Magyar barakk alcímmel közölt írásai.
Nem méltatom könyvének összes darabját; ezt kizárja a szűkre szabott terjedelem. Inkább arra a jelenségre hívom fel a figyelmet, hogy az utóbbi években csökken az érdeklődés a kommunista totalitarizmus iránt, Magyarországon és világszerte. Mintha Lenin, Sztálin, az utódaik és a helytartóik már nem igazán érdekelnék a közvéleményt.
Ugyanakkor Hitler személyisége és a náci rendszer titkai továbbra is „megbűvölik” az utókort. Pedig a „Harmadik Birodalom” és a Szovjetunió egyaránt letűnt a történelem színpadáról.
Csakhogy míg az utópiára alapozott, kompromittálódott kommunizmus „feltámadását” senki sem tartja reális perspektívának, a szélsőséges nacionalizmust és antiszemitizmust összeolvasztó radikális fasizmus újjászületése mindmáig fenyegető veszélyként merül fel a nemzetközi médiában.
Figyelemre méltó tény, hogy nálunk is visszhangtalan maradt a sztálini titkosrendőrség hírhedt és kivégzett alakjának, Lavrentíj Berijának a rehabilitálásra tett kísérlet, mellyel az utóbbi időben többször próbálkozott meg egy magát „peresztrojka- és populizmus-szakértőnek” tartó esztéta. Állításai nem keltettek visszhangot a hazai médiában, még a Facebookon sem, pedig a grúz politikus 1953 tavaszán közvetlen hatással volt a magyar történelem alakulására. És ha már az ő megítélése sem izgat senkit, kit érdekelnek a pártállami magyar titkosrendőrség dossziéi?
Ugyanakkor az iszlám totalitarizmus kiirthatatlan szívóssága, már csak az aktuális események, mindenekelőtt Irán és az Egyesült Államok konfliktusa miatt is az érdeklődés középpontjában áll.
De Gervai ezt a problémakört, melyet könyvének Multik, elnökök, háborúk című részében tárgyal, meglehetősen egyoldalúan, a „globalizáció-kritika” szemszögéből közelíti meg.
George W. Bush Döntési helyzetek című visszaemlékezéséről írva azon tűnődik, vajon mi motiválta a 2003-ban kitört második iraki háborút, melynek hatásai napjainkig érezhetők? Tekintettel arra, hogy a térséget lángba borítással fenyegető, Iránnal kialakult konfliktus napjainkban is igencsak aktuális, talán nem felesleges felvázolni egy olyan gondolatmenetet, mely nem kizárólag a „globális multik” nyakába varrja a krízisek vég nélküli újratermelődését.
Anélkül, hogy figyelmen kívül hagynánk az amerikai és a brit titkosszolgálatok bénázását Szaddam Husszein tömegpusztító fegyvereinek leleplezése, mint a második iraki háború formális indoka körül, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy az arab világ diktatúrái, Líbiától Szírián át Irakig ugyanúgy megpróbálkoztak a tömegpusztító fegyverek kifejlesztésével, ahogy ezt az utóbbi években az iszlám siíta ágát követő perzsa Irán teszi.
Ezeket az irreális, és a világbékét fenyegető erőfeszítéseket az egyes államok és társadalmak mérhetetlen frusztrációja táplálta és táplálja ma is, ami a büszkeséggel és tisztelet vágyával összeolvadva az iszlám radikalizmus és terrorizmus formájában szinte mindenütt jelen van.
Az a teljesen irreális világszemlélet, mely a „nagy Sátánnak” tartja az Egyesült Államokat, Izraelt pedig a „kis Sátánnak”, akadályozta meg 2003-ban Irakot és szörnyű diktátorát abban, hogy alávesse magát a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség alapos ellenőrzésének, ugyanúgy, ahogy az ajatollahok Iránját rábírta arra, hogy a nemzetközi szerződésben rögzített kötelezettségvállalása ellenére folytassa az atomfegyver kifejlesztését.
Félő, hogy ez is hasonló háborúhoz vezet, mint Irak esetében, amit az USA minden erőfeszítése ellenére sem tudott stabilizálni és konszolidálni. Sajnos, Washington és a nyugati világ számára rendre úgy merül fel a kérdés, hogy vagy tétlenül szemléli a terrorizmus tobzódását és a humanitárius katasztrófát, mint például Szomáliában vagy Jemenben, vagy pedig politikai, katonai és gazdasági eszközzel beavatkozik, ami azután rendre csődhöz vezet, mint Irakban és Afganisztánban.
A Nyugat mindkét esetben „megkapja a magáét” a saját médiájától, illetve értelmiségétől: az első esetben rideg, közönyös önzése, az utóbbi esetben pedig erőszakos gátlástalansága és imperializmusa miatt.
Vagyis a totalitarizmus dilemmái, legalábbis a Közel- és Közép-Keleten továbbra is megoldhatatlanok. De ettől még érdemes elolvasni Gervai András Bayreuthtól Bagdadig című kötetét, hogy legalább azt tudjuk, amit képtelenek vagyunk felfogni.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.