A Viszkis rabló helyett a holokausztról készít filmet Dobray György

A napokban újabb botlatóköveket helyeztek el Magyarországon a holokauszt két ismert áldozatának (Brüll Alfréd és Petschauer Attila) emlékére. Egy már-már elfeledett, dicső múltú filmes rendező a köveket készítő szobrászról és nemzetközi önkéntesekről forgatott filmet. A produkció jövőre kerülhet a közönség elé. A saját múltját is kutató Dobray György Balázs Béla-díjas rendezővel beszélgettünk. Interjú. 

Igaz, hogy egy pékségben ülünk, de ha most whiskeyt rendelnék, megbántanám vele?

… Whiskeyt? Nem. Ugyan miért?

Ezek szerint már túl van rajta.

…?

Csak mert Ön éveket töltött a Viszkis rabló történetével. Egy film rendezésére készült, megvoltak a színészek, a forgatási helyek, sőt, birtokolták a jogokat is… Aztán Antall Nimród két éve megcsinálta a filmet.

Á!… Azt már lezártam magamban. Csaknem 10 év ment el vele az életemből. Ez egy nagyon hosszú és bonyolult történet.

Sejthetően. Röviden elmondaná, hogy miért nem ön rendezte a filmet?

Nézze, alapvetően természetesen a pénzen múlott. Nagyon ígéretesen indult a történet, hosszú évekkel ezelőtt, amikor még Ambrus Attila a börtönben ült. Ügyvédjén keresztül ismertük meg egymást. Sokat találkoztunk, jóban lettünk. Kialakult egy kölcsönös bizalom. Elintéztem neki, hogy a dunaújvárosi főiskolán – ahol ezért egy évig ingyen tanítottam – kommunikációs szakon elkezdhesse és be is fejezze a tanulmányait. Mert amúgy jól kommunikált. Kifejezetten jól. Egy angol producer biztosra ígérte, hogy már csak egy kis pénz hiányzik az amúgy 10 millió fontból, ennyi lett volna a költségvetés. Tervezgettünk, producerek külföldi befektetőket ígértek. Azon kívül, hogy kétszer körbeutaztuk Erdélyt a helyszínek miatt, még Londonban is jártam, hogy rendezőként egy ottani casting céggel közösen válogassuk ki a szereplőket.

Voltak nagyon nagy sztárok is, akik, ha meglett volna a pénz, elvállalták volna az én forgatókönyvemből a szerepet. Hát, ez nagyon izgatott. Meg igazi nagy sztárokkal dolgozni egy tisztán angol produkcióban! Talán ezért hittem el, hogy lesz belőle valami, amikor már nem kellett volna.

Dobray György Fotó: Neokohn

Ezzel együtt éveken keresztül toporogtunk gyakorlatilag egy helyben. Folyamatosan szerkesztgettük a forgatókönyvet, a költségvetést, de csak nem jött meg a végső pénz, vagy ámen a filmforgatáshoz. Úgyhogy aztán végül más csinálta meg, máshogy. Nekem tíz évem ment rá…

Különben látta a filmet?

Két dolog miatt nem: ha tetszett volna, biztosan dühös lettem volna. Ha meg nem, akkor annál inkább.

Most viszont egy újabb film apropója miatt beszélgetünk. Miért érdekelte a holokauszt áldozatainak emléket állító német kőfaragó botlatóköveinek története?

Az egész azzal kezdődött, hogy hallottam egy érdekes riportot a Klubrádióban. Kun Zsuzsa és egyik vendége – Braun Vera – arról beszélgettek, hogy létezik egy német alapítvány, amelyik nemzetközi önkénteseket hoz Magyarországra azért, hogy a zsidó temetőkben sírokat tegyenek rendbe. Miután kapcsolatba léptem Braun Verával (ő Németországba ment férjhez, és Berlinben élő gyerekorvos, akinek rokonai szintén a Kozma utcai temetőben vannak eltemetve), elmesélte, nagyon feldühítette, hogy utoljára, mikor idejött Magyarországra, hogy elmenjen a rokonaihoz a Kozma utcai temetőbe, alig találta meg a sírjukat, úgy benőtte a gaz. Akkor határozták el nagynénjével, hogy valamit tenniük kell ez ellen. Sikerült a német Evangélikus Egyház egyik alapítványát beszervezni, hogy évente hozzanak össze a világ minden tájáról egy 15 fős csapatot, akiket magyarországi kollégiumuk vendégül látnak és nekik a feladatuk, „munkájuk” ezalatt az idő alatt, hogy szerte az országban az elhanyagolt, zsidó sírokat megtisztítsák, a teljesen olvashatatlan neveket a sírokon láthatóvá tegyék. Közben nagyon sok, a zsidó kultúrát és identitást érintő dologgal is megismertetik őket.

Tudtam, hogy ez az a film, amivel adós vagyok a munkaszolgálatba, másfél éves koromba elhurcolt apámnak és persze magamnak is.

Ehhez kapcsolódott a botlatóköveket egész Európában elhelyező német szobrász, Gunter Demnig is, akinek a szenvedélye és megszállottsága számomra olyan történet volt, amely összeköthető lett a temetői önkéntesekével.

Mi érdekelte ezekben a történetekben?

Nehéz ezt az alapérzést pontosan, patikamérleg-szerűen visszaidézni. Valahogy talán érdemes kiindulni abból, hogy honnan jövök.

Én erről korábban sosem beszéltem, mert az életemben eddig ennek nem volt jelentősége. Van azonban egy régi családi fotóm. Apám van rajta egy barátjával. Olaszországban, két orvostanhallgatóról készült a felvétel. A mai napig nem tudom, hogy melyik is rajta az apám.

Én 1942-ben születtem, őt pedig másfél éves koromban munkaszolgálatra vitték el. Sosem hallottunk felőle. Anyám úgy nevelt fel, hogy mi sosem beszéltünk róla. Sem a háborúról. Bár egy képre élesen emlékszem magam is: ott állok egy nagy, félhomályos szobában, talán kétévesen, összetereltek bennünket, lakókat, én pedig átkarolom anyám lábát és erősen szorítom őt. Ott, akkor valaki azt könyörgi felettem, hogy ne bántsanak, ne vigyenek el bennünket. És hát valahogy ez a vágy akkor meghallgatásra talált. Fogalmam sincs, hogy miért, de túléltük. Hogy mennyire nem volt ismeretem, sőt direkt közöm sem a zsidósághoz, az talán abból is kiderül, hogy amikor anyám meghalt, akkor tudtam meg, hogy ő hosszú éveken keresztül támogatott egy zsidó szervezetet.

Szóval akkor ön most 77 évesen érzi úgy, eljött az ideje annak, hogy saját szakmájának eszközeivel próbáljon meg valamiféle lelki megnyugváshoz jutni a holokausztot alaptémául használó alkotással?

Dobray György Fotó: Neokohn

Lelki megnyugvás? Talán igen, de most még ezt nem tudom. Huszonkét órányi anyagot vettünk fel. Most kezdjük majd vágni a filmet, ami elég bonyolult és nehéz lesz, mert a film négy nyelven forgott.

Meglehet, a végére én is közelebb kerülhetek egyfajta katarzishoz. Talán még apámhoz is, nem tudom, lehet.

Mindenesetre a forgatás minden napján, a szokásos hektikus időjárás helyett, minden napunk tökéletes volt. A külföldi önkéntes szereplők, és a botlatókövek kitalálója és kivitelezője, Gunter Demnig is pont úgy értek rá, hogy nem volt szükség hosszas és költséges utazásokra és extra forgatási napokra…  Ez bennem azt az érzetet keltette, hogy valahogy ebben apám keze is benne van. A film forgatása, majd végleges formába öntése elég bonyolult és macerás ügy. Számos zsidó szervezetet jártam körbe azért, hogy támogassák anyagilag is a filmet. Eddig a kedves és barátságos szavak mellett egyedül Köves Slomó és volt az, aki pénzzel is hozzájárult ahhoz, hogy a film elkészülhessen.

Ön a legtöbb olvasónak a Szerelem első vérig című film rendezőjeként lehet a legismertebb. A filmmel a gulyáskommunizmus egyik legsikeresebb filmipari termékét tudta előállítani az 1980-as években. Később más játékfilmek mellett csinált több rangos díjakkal is kitüntetett dokumentumfilmet is. Nem mondja komolyan, hogy ez a holokausztfilm most gyakorlatilag csak szerelemből készül?!

Azért mivel a Szerencsejáték Zrt. is támogat, most már nem. Talán persze pályázhattam volna más állami csatornához – amik persze még nincsenek –, de akkor a jelenlegi eljárás szerint hónapokat, meglehet, éveket várhattam volna még a forgatásra. Nekem viszont erre nem volt időm. Úgy látszik, valóban egy organikus eredetű elhatározás az, ami ezt a filmet életre hívta.

Nyilván még rengeteg munka van hátra, de meg tudja fogalmazni, hogy mit adott önnek eddig ez a forgatási élmény? Közelebb hozta-e a saját őseihez, a zsidóság szellemi gyökereihez?

Felesleges és hamis lenne erre a kérdésre pátosszal felelnem.

Én olyan intakt zsidó vagyok, aki elsősorban csak a zsigereiben zsidó. Mert a zsidóságot formailag sosem gyakoroltam.

Kétlem, hogy ez már ennyi idősen változhat. Zsinagógában is csak akkor voltam életemben, amikor, mint helyszínen forgatnunk kellett. Hogy ez miért alakult így, nem tudom. Meglehet, az is benne van a válaszban, hogy a nevelőapám úgy hat éves koromban átkereszteltetett, sőt, én még a Bencéseknél ministráltam is, ráadásul pont az 1956-os forradalom derekán, Győrben. Szóval, talán nálam a vallásos-spirituális fejlődés idejekorán és többszörösen is megbicsaklott a sors politikai váltószeleinek hatására. De talán éppen ezért is nem véletlenül csináltam sok olyan dokumentumfilmet, amelyek szereplői kisebbségben vagy elnyomásban voltak: például betegek, prostituáltak vagy a cigányok. És most ez…

Mindig is feldühített a megkülönböztetés, a rasszizmus, az antiszemitizmus. Akik ilyen nézeteket vallanak, számomra elfogadhatatlanok. És akkor finom vagyok a szavaimmal. Ez ellen én a magam módján igyekeztem tenni a munkáimmal.

Több dolog is megérintett a forgatás alatt, remélem, a kész munkában majd ez ki is fog derülni. Azt azonban nem győzöm hangsúlyozni, hogy Braun Vera agilitása, elhivatottsága, nemcsak a programban résztvevőkre volt nagy hatással, hanem engem is megérintett. Ugyancsak megható volt a résztvevők, és a forgatásunk ideje alatt 12 helyen botlóköveket installáló Gunter Demnig hozzáállása, fanatizmusa is.

Mi lesz a film sorsa?

A tervek szerint több zsidó témájú, nemzetközi filmfesztiválra is be fogjuk nevezni. Egy alkotásnak mindig az ilyen megmérettetéseken derül ki a tényleges sorsa. Bízunk abban, hogy minél több helyre eljuthat. Természetesen örülnénk neki, ha valamelyik magyar televíziós társaság is műsorára tűzné egyszer. Addig is mindenféleképpen fogunk rendezni egy budapesti premiert, amely egy moziban lesz majd.