Mit jelentett a sport a magyar zsidóknak?

A Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének legújabb pódiumbeszélgetésén sporttörténészek vitatták meg a XIX-XX. században identitáskeresés részeként is értelmezhető kérdést.

A Zsidó sportolók magyar színekben – névre keresztelt rendezvényre ezúttal is a már-már jól bejáratott La Vida DUNA Rendezvényházban került sor a héten. A Milton Friedman Egyetem nemrég indult történelmi-kulturális beszélgetősorozatának láthatóan kezd kialakulni a törzsközönsége.

Most nem volt ugyan teltház, mint a legutóbbi alkalmakkor — talán a téma nem váltott ki akkora érdeklődést — , de így is szép számmal összegyűltek azok, akik Fazekas Csaba moderálásában követhették az alig egyórás beszélgetést.

Szinte éppen csak egy — futball-mértékkel mérve — félidőnyi ideig zajló eszmecserében Szabó Lajos tűnt a legaktívabbnak. A történész nem mellesleg a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum igazgatója is egyben. Mellette Szegedi Péter és Andreides Gábor sportszakértők-szociológus kutatók osztották meg gondolataikat a publikummal.

Fazekas Csaba házigazdagént igyekezett udvariasan megfogalmazott kérdésekkel stimulálni a beszélgetést. A Miskolci Egyetem docenseként is dolgozó történész egyik első felvetésével arra kereste a választ, hogy vajon

mivel magyarázható az, hogy a szalon-antiszemitizmusáról ismert Horthy-rendszer megszilárdulásakor olyan sok zsidó sportoló hagyta el Magyarországot?

Még a kérdés felvetése előtt a beszélgetőtársak arról értekeztek, hogy Magyarországon a sport a zsidóság számára egyfajta eszköz volt az asszimilációhoz. A polgárosodás felé vezető út egyik ésszerű lehetőségét látták benne sokan, vagyis az emancipáció, a zsidóság egyenjogúságának egyik módját szolgálta az új társadalmi tevékenység.

Weisz Árpád, az egyetemes  futballtörténelem egyik legismertebb alakja. Olaszországban úgy tartják, hogy ő rakta le a modern edzéstudomány alapjait, szakkönyvei pedig megalapozhatták az olasz futballelméletet – emlékeztetett Andreides Gábor, aki pályafutása fényes sikereinek ellenére Auschwitzban elpusztult Weisz egyik ismert kutatója.

A történész szerint Mussolini világában, a futball körülrajongott szereplőjeként a zsidó, de „100%-ig magyar” Weisz egészen 1938-ig származása miatt semmilyen hátrányos megkülönböztetést nem tapasztalt. Igaz, később maga is nagy csalódottsággal fogadta, hogy szinte mindenki hátatfordított neki a szakmából.

Ezzel együtt – ahogy Szegedi és Szabó is hangsúlyozta –

a zsidók alapvetően a gazdasági nehézségek miatt hagyták el akkor nagy számban a magyar sport világát, és nem pedig valamilyen lelküket gyötrő, biztonságukat veszélyeztető faji alapú gyűlölködés miatt.

Ezt a jelenséget támaszthatja alá már a zsidósághoz szorosan köthető első magyar sportegyesületek keletkezése óta létező gyakorlat is. Magyarországon ugyanis a testmozgást propagáló szervezetek megjelenésekor az elsők között voltak olyan klubok is, ahol az alapítók között sok volt a zsidó.

Mint erre Szegedi Péter korábbi munkásságában – és a pódiumbeszélgetésen is — rávilágított: a magyar társadalomban a polgárosodás egyik új passziójaként jelentkező sportot a budapesti zsidó elit is természetességgel ölelte magához.

Mivel a főváros negyede zsidókból állt, így nincs benne akkora meglepetés, hogy miért is lesz az 1900-as évek első két évtizedében annyi jelentős zsidó sportolója Magyarországnak.

Mindenki előtt ismert, hogy Hajós Alfréd, az első magyar olimpiai aranyérmes zsidó volt, de érdemes megemlíteni, hogy

a kard és párbajtőrözők között is a legjobbak között magas számban voltak zsidók, sőt az első magyar birkózó világbajnokok ¾-e is zsidó volt

— emelte ki Szegedi.  

A résztvevők hangsúlyozták, hogy bár az MTK-t sokan zsidó klubnak tartják, valójában sosem volt deklaráltan a zsidó emberek sport klubja. És bár az alapítók között — talán kevesen tudják, de a Ferencvárosnál is így volt – többen is zsidók voltak, ahogy az ország zsidóságának többsége, a klub támogatói, drukkolói is inkább a neológ, a vallásukat nem előtérbe helyező rétegekből kerültek elő.

Érdekes sajtójelentések utalnak arra, hogy amikor az MTK a világ egyik első kizárólag zsidók számára életre hívott, cionista sportklubjával, az 1906-ban alapított VAC (Vívó és Atlétikai Club) –cal mérkőzött a húszas évek magyar bajnoki mérkőzésein, akkor

A neológ hazafiak „Hajrá magyarok!” – rigmusával szemben a cionisták „Előre Jiszráel” – buzdításait lehetett hallani.

Az ilyen kedves-bájos történelmi legendák felidézése mellett minden résztvevő úgy vélte, hogy csak nagyon kevés olyan zsidó magyar sportolóról tudnak, akiknek nem elsősorban hazája, Magyarország sikere számított a leginkább. Mindössze Keleti Ágnes és Kabos Endre volt olyan, akikről tudható, hogy meghatározó élményt szeretek a cionista VAC-ban mielőtt magyar nemzeti válogatottakban képviselhették szeretett hazájukat.

A történészek szerint ennek a legfőbb oka az, hogy ezek a sportemberek Magyarországot nem csak elfogadták, de saját hazájukként, igaz hazafiként szerették is.

„A hazai zsidóság számára cionistának lenni szinte őrültség volt azokban az időkben”

– fogalmazott Szegedi. Szabó Lajos hozzátette, hogy Trianon után az elcsatolt korábbi magyar területeken ezzel szemben, egyre több cionista sportszervezet jött létre.

A Sportmúzeum igazgatója szerint ennek az is lehet a magyarázata, hogy a sorsukat új országokban folytató magyar zsidók nem tudtak azonosulni otthonukkal, míg a magyarországi zsidóság többsége valóban egyfajta teljes asszimiláció mellett magyar identitását előrébbvalónak vélte ősei zsidó gyökereinél.

Persze a kornak ezzel együtt megvoltak a maga abszurditásai is. Ahogy Andreides Gábor felidézte: Weisz – aki egyáltalán nem tartott kapcsolatot semmilyen zsidó közösségekkel, sőt, bizalmasai voltak magasrangú fasiszta szimpatizánsok is – abban a bolognai stadionban tudott kétszer is olasz bajnoki csapat edzője lenni, amely a Duce saját kis „magánstadionja”-ként gyakorlatilag a fasiszta ideológia építészeti prototípusa volt.

A beszélgetés egyik utolsó felvetéseként a moderátor nem hagyhatta ki a holokauszt témáját sem. Fazekas Csaba költői kérdése arra utalt, hogy vajon a nemzet korábbi bajnokai és országos sportikonok miként élték meg a drasztikus és embertelen változásokat?

Hihetetlen csalódásként élte meg a legtöbb bajnok azt, hogy a jogfosztó zsidó törvények, a faji alapú diszkrimináció elindította az ő személyes ellehetetlenítésüket is.

-mondta Szabó Lajos, aki mellett a válaszoló kollégák is azt tették hozzá, hogy sok esetben derült ki az is, hogy korábbi sikeres sportolók csak a törvénykezések után szembesültek azzal, hogy a jogi határozatok értelmében ők is üldözötteknek számítanak.

1948-ig Magyarország legsikeresebb olimpikonja a négyszeres aranyérmes, Fuchs Jenő volt. A külsejében a korábbi tipikus zsidó jeleket felvonultató vívó alacsony is, vékony is és szemüveges is volt – mégis vagy fél évszázadig a legsikeresebb bajnok ő volt Magyarországon.

— emlékeztetett a beszélgetésen Szabó Lajos, mintegy visszautalva, hogy a relativitás mennyire abszurd tényeket is tud produkálni az életben. Szabó ezt különben akkor említette, amikor felidézték a két szintén magyar születésű, egykori pesti zsidó fiatalt, a cionizmus alapítóit, Herzl Tivadart és Max Nordaut.