Fiatal, baloldali, meleg zsidó vagyok. Mégis olyan jelzőkkel illetnek, mint „apartheid-támogató” és „gyerekgyilkos” – írja a The New York Timesban megjelent véleménycikkében Blake Flayton.
Sosem készítettem családfakutatást. Sosem éreztem szükségét. A családom Kelet-Európából származik, zsidó örökségemet mindig is tiszteltem, a politikában is – szól Falyton beszámolója.
Sokakhoz hasonlóan a családom az Óvilágból menekült az üldöztetések elől, míg igazságtalansággal volt kénytelen szembesülni az Újvilágban: a dolgozók kizsákmányolással, egyetemi felvételi kvótákkal, társadalmi kitaszítottsággal, miközben az amerikai álmot akarták megvalósítani.
A történelmi adottságokat tekintve és azt, hogy milyen összetett szerepet játszottunk a különböző társadalmi egyenjogúságért küzdő mozgalmakban, nem tudom magamat nem progresszívként elképzelni. Melegként és egyben olyanként, aki küzd az abortuszhoz való jogokért és a környezetvédelemért, helyem a hasonló ideákat támogatók körében mindig is biztosítottnak tűnt.
Mostanáig.
Másodéves egyetemistaként a George Washington Egyetemen, ott, ahol tavaly a tanulótestület elfogadta a BDS-mozgalom ajánlását, most úgy érzem, a mozgalomban, melynek tipikus figurája voltam, a szélre sodródtam. Mert cionista vagyok. Én, mint az amerikai zsidók 95%-a, támogatom Izraelt.
Mielőtt az egyetemre kerültem volna, egyszerre voltam progresszív és cionista. Nem gondoltam, hogy a két ideológia közt ellentét feszülhet. Ellenkezőleg. Azt gondoltam, a két idea kéz a kézben jár, miután a progresszívek régóta küzdenek a szabadságért és a kisebbségek jogaiért.
Ezért úgy gondoltam és gondolom ma is, hogy Izrael államának ügye jó: a világtörténelem leginkább üldözött népe végre önrendelkezést gyakorolhat, sok évszázados meghurcoltatás, erőszak és népirtás után. Számomra ez még akkor is így van, ha történetesen nem támogatom az 1967-es határokon túli területek megszállását. Pont cionista gondolkodásomból kifolyólag gondolom úgy, hogy a palesztinoknak is joguk van saját országhoz.
Nézeteimet azonban nem osztják azok a progresszív aktivisták, akikkel az egyetemen találkoztam. Rövid időn belül értésemre és más zsidók értésére adták, hogy a cionizmus még akkor is elfogadhatatlan, ha történetesen kritizálja valaki Benjamin Netanjahu miniszterelnök politikáját, támogatja a kétállami megoldást és szeretné megoldani az izraeli-palesztin konfliktust.
Ezeknek a csoportoknak a cionizmus, mint olyan elfogadhatatlan és hasonlatos ahhoz a propagandához, melyet a Szovjetunióban használtak évtizedekkel ezelőtt.
Bárki, aki ki meri mondani azokat a szavakat, hogy „joga van a létezéshez”, egyenlő számukra a rasszizmussal.
Mivel az amerikai zsidók többsége Izrael-pártiként tekint magára, annak dacára, hogy a legtöbben kritikusak vagyunk Izrael kormányával szemben, ez az ellenséges hangulat sokunkat zavar. Engem is.
Sok amerikai egyetemen, így az enyémen is, teljesen elfogadott Izraelt imperialista hatalomnak hívni, gyarmatosítással vádolni akkor is, amikor tudvalevő, hogy Izrael lakosságának több, mint a fele közel-keleti országokból jön és lakosságának 20%-a arab kisebbség.
Az apartheid szóval ezek ellenére is szabadon dobálóznak. Az izraeli-palesztin konfliktus minden beszélgetésben felbukkan előbb-utóbb, legyen az ártatlan politikai diskurzus, vagy éppen az LMBT közösségről szóló vitafórum.
Mindez a hozzám hasonló progresszív zsidókat rendkívül kényelmetlen helyzetbe hozza.
Legtöbbször mi magunk is ódzkodunk antiszemitizmust kiáltani, nehogy fordítva süljön el a dolog, vagy elveszítsük barátainkat, kiközösítsenek, rasszistának vagy a fehér-felsőbbrendűség hívének bélyegezzenek. Ugyanis pont ez történik, ha valaki szót emel.
Az áprilisi izraeli választások után heteken keresztül magyaráztam társaimnak, hogy Izraelben ugyanúgy nem mindenki szavazott Netanjahura, mint ahogy Amerikában sem mindenki szavazott Trumpra.
A rá következő hónapban, május elsején, miközben örömmel vettem részt egy egyenjogúsági felvonuláson és büszkén lobogtattam „Igazságos béreket mindenkinek” transzparensemet, legnagyobb meglepetésemre a pódiumra invitálták a Zsidó Hangok a Békéért és Hallgatók a Palesztinok Jogaiért szervezet egyik szóvivőjét. Eleinte magam is tapsoltam, hiszen azt gondoltam, ez a szervezet is felemeli hangját az igazságos bérek ügye mellett.
Azonban hamar rájöttem, hogy az igazságos bérekért tartott tüntetés átcsapott egy „Szabad Palesztinát!” tüntetésbe. A szónokok az izraeli elnyomás ellen emeltek szót és hamar elfelejtődött az eredeti cél. Normális ember észreveszi, hogy egy kizsákmányoló zsidó nagytőkésekről szóló tüntetés antiszemita, ugyanakkor nem értem, hogy egy igazságos béreket és az izraeli elnyomást párhuzamba állító tüntetés miért nem az.
Ez lett az új norma ugyanis.
Mindegy, hogy egyébként ellenzed az jobboldali izraeli kormány politikáját, ha cionista vagy, azonnal ellenség is vagy egyben. Nem számít, ha azt gondolod, hogy az önrendelkezés minden nép joga, a palesztinokat is beleértve, ha Izraelre, mint a zsidó hazára tekintsz, máris a történelem rossz oldalán állsz.
Ez a mai szörnyű valóság az amerikai egyetemi kampuszokon. Ha cionista vagy, és ha a családod Izraelbe menekült egy másik közel-keleti országból a túlélés reményében, máris részese és okozója vagy az etnikai tisztogatásoknak. Ha családod Németországból származik és elmenekült a koncentrációs táborokból, azonnal gyarmatosító vagy. Ha cionistának titulálod magad, mert családod vallási meggyőződésből alijázott az állam megalakulását követően, bizonyára az apartheidet szorgalmazod.
Mi, progresszívek hiszünk a szavak erejében és abban, hogy a szavak csillapítani tudják az esetleges erőszakot. Abban is hiszünk, hogy az olyan politika, amely kirekeszt, embertelen és közömbös, veszélyes lehet mindannyiunkra.
Vajon ezek az új progresszív aktivisták a zsidók jogaiért is egyformán aggódnak? Eleve félek a választól.
https://neokohn.hu/2019/10/21/szazezer-kicsi-sztalinista/