Harminc év hosszú idő. Persze történelmi szempontból nem feltétlenül, de egy ember életében mindenképpen. Harminc év alatt felnőtt majd’ két generáció, és a magyarországi zsidó közösség életében kétségkívül az egyik legturbulensebb és legtöbb változást hozó időszak volt az 1989-től napjainkig tartó periódus. De mi történt ez alatt a közösségen belül – és kívül? Erről olvasható Megyeri András Jonatán írása a zsido.com-on.
A rendszerváltás évei: ajtók nyílnak, mindenki a helyét keresi
A rendszerváltás kikiáltása a hazai zsidóság életében drasztikus változásokat hozott. Egyik pillanatról a másikra nyílt ki a világ az eladdig izolált, a nemzetközi és mainstream zsidóságtól alapvetően elzárt hazai zsidó közösség előtt.
A változások a zsidó közélet minden terültét érintették, az infrastrukturális rendszereken keresztül a vallási és kulturális életen át a diplomácia kapcsolatokat.
A rendszerváltás évében Magyarországon a zsidó közösségek képviseletét a MIOK, a Magyarországi Izraeliták Országos Képviselete látta el, mely az állam által létrehozott és annak elvárásait teljesítő szervezet volt, tovább azonban ez a szervezet, legalábbis a jelenlegi formájában, nem tudta hatékonyan érvényesíteni a zsidó közösségek érdekeit és válaszolni a kor kihívásaira és a megváltozott körülményekre. Megalakult hát a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, a Mazsihisz, mely ernyőszervezetként igyekezett képviselettel ellátni a különböző hazai zsidó közösségeket.
Új zsidó szervezetek
Mindeközben megjelenik hazánkban számos zsidó szervezet, vallási és világi egyaránt, mely az eddig a vasfüggöny mögött ragadt, hagyományaitól nagy részben elszakított és a zsidó tradíciókról keveset tudó közösséget igyekezett szolgálni és visszavezetni a mainstream zsidóság világába.
Talán legnagyobb hatású külföldi „import” az Oberlander házaspár megjelenése volt 1989-ben, akik a lubavicsi Rebbe küldöttjeként a régióban elsőként kezdtek elhivatottan foglalkozni a hazai zsidók hagyományokhoz való visszavezetésével. Oberlander Báruch és Batsheva tevékenysége a hazai zsidó élet minden területén érezhető volt, szinte azonnal. Könyvkiadás, oktatási programok, egyéni és csoportos tanulóórák, zsidó újság és ki tudja, még mi minden adott új energiát a magyarországi zsidó közösségnek. Talán a legemblematikusabb tevékenység a Nyugati téri hanukai gyertyagyújtás, mely azóta Magyarországon is hagyománnyá vált, pedig a hazai zsidó közösség kezdetben nagy fokú távolságtartással szemlélte ezt az „amerikaias zsidóskodást”.
Megjelent számos cionista szervezet is, így a Hásomer Hácáir, a Hábonim Dror, a Bnei Akiva és még jó néhány más szervezet.
Oktatás
Két új zsidó iskola is nyílt. A már meglévő Anna Frank Gimnázium mellett megnyitotta kapuit a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola is, először a Tárogató úton, bérelt ingatlanban, később saját kampuszon a Budakeszi úton, ahol óvoda, általános és középiskola is kiszolgálta az egyre nagyobb érdeklődést. Ezzel párhuzamosan megnyitották Magyarország első ortodox zsidó iskoláját is a Wesselényi utcában, ahol az 1990-1991-es első tanévben több mint 450 általános iskolás és gimnáziumi diák kezdte meg tanulmányait és ismerkedhetett meg a zsidóság alapjaival. Az Amerikai Alapítványi Iskolát a torontói Reichmann család finanszírozta és David Moskovits amerikai üzletember menedzselte igazán kiváló tanári gárdával.
A Joint és a Lauder Alapítványának együttműködésében megnyílik a térség legnagyobb zsidó nyári tábora a volt szarvasi kemping helyén, és a Szarvasi tábor, mint „márkanév”, kezd megerősödni az évek során.
Változások a világban
Mindeközben Izraelben is történelmi jelentőségű események történnek. Az 1991-es Öböl-háború nem csak a térséget tartja rettegésben, de szinte az egész világot, ugyanakkor pont ebben az évben tud Izrael vagy tizennégyezer etiópiai zsidót kimenekíteni a polgárháború sújtotta országból az ősi zsidó hazába. Még ennek az évnek a végén összetrombitálják a madridi békekonferenciát, melynek célja a megakadt izraeli-palesztin béketárgyalások újraindítása. 1993-ban Jichák Rábin izraeli kormányfő és a Jasszer Arafat a PFSZ vezetője főként amerikai közvetítésre aláírja az oszlói békeszerződést, melyet egy évvel később az Izrael és Jordánia közti, azóta is érvényben lévő békeszerződés követ. 1995 novemberében meggyilkolják Rabint. A hír az egész világot sokkolja. Zsidó ölt zsidót.
A kilencvenes évek elején megindul a szovjet zsidók alijája Izraelbe, a folyamatban Budapest sok esetben tranzitállomásként funkcionál. A nagyszámú orosz zsidót igyekeznek a legnagyobb titokban átutaztatni az országon, 1991. december 23-án azonban szélsőbaloldali terroristák mégis merényletet követnek el alijázó zsidók egy csoportját szállító busz ellen. Az isteni gondviselésnek hála azonban a bomba későn robban, így senki sem hal meg a támadásban. Az eset azonban kijózanító volt mind a magyarországi, mind pedig a világ zsidósága számára.
Telnek-múlnak az évek, a zsidó ifjúsági szervezetek egyre nagyobb beágyazottsággal bírnak, az iskolák népszerűsége töretlen annak dacára, hogy a kezdeti eufória lelkesedése az évtized közepére némileg alább hagy.
Hitközségi szinten inkább csak személyi változások érzékelhetők, a rendszerszintű megújulás egyelőre még várat magára.
A 2000-es évek: a kezdeti eufória után megindul a stabilizáció
Az új évezred derekára azt lehet mondani, hogy funkcionáló zsidó közösség működik hazánkban. Úgy az oktatás, mint a hitéleti ellátás területén jelentős fejlődések mentek végbe. Az addig egyeduralkodó Hanna étterem babérjait egy időben a Klauzál téren működő Shalom étterem, majd később az onnan fél sarokra lévő Kings Hotel fenyegette, de a Kazinczy utcai Carmel étterem kóserrá válásáig a stabilitás mégiscsak a Hannát jellemezte.
A kóser élelmiszer-ellátás döcögve ugyan, de valamelyest javult a rendszerváltás utáni másfél évtizedben, de az igazi áttörés elmaradt.
A reprezentáció szintjén azonban drasztikus változások voltak megfigyelhetők. Olyanok, amelyeket kezdetben nem sokan vettek komolyan, azonban hosszútávon jelentősen átrajzolták a hitközségi képviselet képét. Az ortodoxia, mely egy ideig a Mazsihisz taghitközségeként működött, autonómmá vált, visszatérve a korábbi hagyományokhoz. Ez ellen a Mazsihisz neológ vezetésének nemigen volt kivetnivalója, hiszen a finanszírozás továbbra is a Síp utcán keresztül érkezett és voltak bizonyos közös pontok, mint például a kóser hús ellátás, melyben a két hitközség egymásra támaszkodott.
A kétezres évek elején azonban a Chábád-Lubavicsi mozgalom képviselői úgy döntöttek, hogy saját hitközséget formálnak, mert úgy érezték, hogy a Mazsihisz nem adja meg a kellő támogatást még csak eszmei szinten sem.
2004-ben megalakul az EMIH annak a Köves Slomónak a vezetésével, akit Magyarországon avattak ortodox rabbivá, elsőként a második világháború után.
Az EMIH nagy elánnal igyekszik megszilárdítani jelenlétét nemcsak a vallási élet területén, de működését és szerteágazó tevékenységét igyekszik formálisabb keretek közt is kifejteni.
A nagy változást az egyházügyi törvény hozza, mely a hazai zsidó hitközségek közül hármat is történelmi egyházként ismer el, a Mazsihisz neológ, a MAOIH ortodox és az EMIH status quo irányzatokat.
Az államilag elismert egyházi bejegyzés legalább három szempont-
ból nyer jelentőséget az elkövetkezendő években a hitközségek számára. Elsősorban fontos presztízzsel bír, másodsorban a bejegyzett egyház jogosult az egyházi 1%-os SZJA-ért kampányolni, harmadsorban az új felállás lehetőséget teremt az állam által korábban csak a Mazsihiszen keresztül csatornázott ún. örökjáradék újraelosztására. Az újraelosztásnak igazából csak nyertesei voltak. Nyertese volt a Mazsihisz, hiszen sokkal kevesebb pénzről kell lemondjon a két másik hitközség javára, mint ahogy azt azok mérete és az ellátott feladatok indokolták, ráadásul az új elosztás kőbe lett vésve, így azon változtatni nemigen lehet már, akkor sem, ha a például az EMIH mögött álló közösség jelentősen nőtt az arány meghatározása óta. Nyertes a MAOIH, mert az EMIH munkájának köszönhetően jutott a közvetlen forrásjuttatáshoz és persze nyertese lett az EMIH is, legalábbis rövid-középtávon, hiszen a forrás segített a hitközség szilárd anyagi bázisát megteremteni.
A kétezres évek Izrael Államában is „mozgalmasan” telnek. Az évezred elején kezdi Izrael megépíteni a Judea és Szamária körüli biztonsági kerítést védelmül az egyre szaporodó palesztin támadások ellen, 2005-ben pedig Ariel Sharon, akkori miniszterelnök elrendeli a Gázai övezetből való teljes kivonulást. A döntés óriási vihart kavar, számtalan zsidó telepes válik otthontalanná, komplett zsidó települések néptelenednek el, illetve költöznek beléjük palesztinok. Sharon a rá következő évre agyvérzést szenved és kómába esik, ahonnan soha nem fog már felépülni, helyét Ehud Olmert veszi át miniszterelnökként.
Még ugyanebben az évben megkezdődik a libanoni háború, amelynek keretein belül Izrael a határos Hezbollah terrorszervezet állásait támadja. A nyugtalanság a Gázai övezetben is elkezdődik, annak dacára, hogy a fájdalmas döntéstől mindenki legalább részleges békét remél. 2008-ban kitör a háború Gázával, mivel az övezet vezetését a radikális Hámász terrorszervezet veszi át, akik folyamatosan rakétákkal támadják az izraeli településeket. Néhány hónap alatt ugyan sikerül részlegesen megbénítani a Hámászt és elérni az ideiglenes tűzszünetet, a béke még sokáig várat magára. Izrael a Gázai övezetet részleges blokád alatt tartja, tartva az oda irányuló fegyvercsempészettől, ez ellen tiltakozásul Törökországból „segélyszállítmány” indul az övezetbe. Az izraeli hadsereg, érvényesítendő a blokádot, rajtaütést hajt végre a Mavi Marmara néven elhíresült hajón: kilenc „békeaktivistát” hatástalanítanak és bár a jog betűje szerint Izrael jogosan jár el, óriási diplomáciai és közéleti vihart kavar az incidens.
A 2010-es évek: konszolidáció, építkezés, verseny
A második évezred második évtizedére már mindenki „kényelmesen” érzi magát pozíciójában.
A hitközségek életét leginkább a kiélesedett verseny jellemzi. A Mazsihisz háza táján komoly személyi változások tapasztalhatók, a korábbi vezetést új követi, de a strukturális változások még mindig elmaradnak. A neológia útkeresésben van, öndefiníciójának kialakítása, nemzetközi beágyazottságának megteremtése nem tűnik egyszerű feladatnak.
Az ortodoxia háza táján lassú leépülés tapasztalható. Háborús és a háború utáni generációk elmúlása, a fiatalok felé való bezárkózás és a vezetés hiánya mind vallási, mind világi oldalon az ortodoxia Dob utcai központját zarándokok központjává teszi, helyi tagok vagy érdeklődők nemigen jelentkeznek.
Mindeközben az EMIH a vallási és a közösségi életben is igyekszik újítani. Felújításra kerül az Óbudai Zsinagóga és visszanyeri vallási funkcióját, fesztiválok indulnak, zsinagógák kerülnek kialakításra, érdekképviseleti szervek és szegénykonyha alakul, miközben folytatódnak az immár évtizedes hagyománnyal bíró programok és aktivitások is.
A szabad szemmel is jól látható, illetve a sajtóban nagy nyilvánosságot kapó EMIH-es tevékenységek a Mazsihiszt is arra sarkallják, hogy „felvegye a kesztyűt”, több-kevesebb sikerrel.
Miközben zsinagógák újulnak meg és egyre nő a közösségi programok száma, a zsinagógák látogatóinak és a hitéletben aktívan résztvevők számában csak lassú növekedés tapasztalható. Magyarázatot erre a régen várt és fontos zsidóságkutatás eredményei is csak részlegesen adnak. Egy bizonyos, a régi módszerek egyre kevésbé működnek, minden közösségnek feladata újabb és újabb irányokat találni a hazai zsidók megszólítására.
Talán az egyik legnagyobb változás az oktatás területén történik, melyben vannak jó és kevésbé jó fejlemények. Miközben a Lauder és a Scheiber iskolák népszerűsége szinte töretlen, az immár MAOIH által működtetett Wesselényi utcai iskola „lélegeztető gépen van”. Az űrt a Chábád mozgalom gimnáziuma kívánja betölteni, mely jól kiegészíti az EMIH már korábban megindított és sikeresen működő óvodáját és általános iskoláját.
Az új évezred második évtizede a politikai életben is pozitív változásokat hozott, miután Magyarország és Izrael viszonya korábban soha nem tapasztalt minőségűvé fejlődött. Az izraeli kormányfő többnapos látogatása Budapesten, majd az ezt követő magyar miniszterelnöki vizit tovább erősíti a két ország stratégiai szövetségét.
Szükség is van hasonló szövetségekre, hiszen a zsidó állam az új évezred második évtizedében sem mentes a konfliktusoktól. Egy sikeres, több éve Gázában fogva tartott fiatal zsidó katona kimenekítése reményt adhatna az ország lakói és a nemzetközi zsidó világ számára, azonban 2012-ben, válaszul az övezetet uralma alatt tartó Hámász rakétatámadásaira, Izrael megindítja újabb katonai hadműveletét irányított célpontok ellen. A konfliktus sokáig húzódik és annak csak nemzetközi békítő folyamat vet véget.
Az új amerikai elnök figyelemre méltóan Izrael-barát politikája és nem-konvencionális diplomáciai megoldásainak eredményeképpen 2017-ben az Egyesült Államok Jeruzsálemet ismeri el Izrael fővárosának, fél évvel később pedig a Golán-fennsíkot Izrael szuverenitása alá helyezi. A döntések, bár kavarnak némi politikai vihart, a szkeptikusok által vizionált harmadik intifáda elmaradt, a világ megbékélt az új szituációval.
Feladatok, kihívások, jövőkép
30 év hosszú idő. Sok mindent történt, sok mindent megcselekedtünk, sok mindent elértünk, de feladat maradt bőven, hiszen volt egy momentum, valamikor a kilencvenes évek elején, melyet valahogy mégis jobban ki lehetett volna használni. Sokan sokat tettek, jó szándékkal, konstruktivitástól vezérelve, azonban, úgy tűnik, még többünkre volna szükség ahhoz, hogy a közösségben rejlő potenciált, az ősök által ránk hagyott örökséget még sikeresebben hasznosítsuk. 30 év alatt sok-sok ezren kerültek ki a zsidó iskolákból, a nyári táborokból, olyanok, akik első kézből kaptak „ízelítőt” a zsidóságból. Vajon sikerült meggyőző és hiteles képet kialakítanunk annak érdekében, hogy kellően attraktív legyen őseink hite a jövő generáció számára?
Az alapokat megteremtettük, de dolog maradt bőven. Így tehát az a kérdés, hogy miként sikerül a következő generációt is bevonni ebbe a munkába és „kifaragni” a jövő vezetőit.
A cikk megjelent az Egység 122. számában.